A történelmi példák azt mutatják, az olajválságra még soha nem talált megoldást a világ

Az egyik legnagyobb hatású amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger óta tudjuk, hogy a siker általában belépőjegy egy sor újabb döntéshez. Az 1973-as első olajválságban szó szerint kódolva volt, hogy újra ugyanezt a krízist kell átélnie a világnak. Az 1970-es évek elején egyszerre két esemény is megugorhatatlan kihívást okozott még olyan nagy történelmi személyiségeknek is – Kissingeren túl –, mint Aríél Sárón, vagy éppen Richard Nixon.

Az 1973-as első olajválsághoz két tényező vezetett: 1971-es „nixoni sokk”, illetve a jom kippuri háború. Az előbbi gazdaság történelmi szempontból önmagában is jelentős, az utóbbi pedig a fegyveres konfliktusok hatásainak következménye miatt fontos – ugyanis egyszer és mindenkorra egyértelmű lett, hogy katonai szempontból Izraellel szemben az összes arab ország együtt egyszerűen kevés.

Dollár mint lebegő valuta

A mai nagy valuták a piaci hatásoknak megfelelően mozognak egymáshoz képest. Árfolyamuk szabadon alakul, de ez nem mindig volt így. A második világháború előtt szükségesnek tűnt a valutaárfolyamok összehangolása. Ennek egyik eszköze sokáig az aranystandard volt. A megállapodásban részt vevő országok valutáit fix árfolyamon aranyra lehetett váltani.

1971-ben Richard Nixon viszont úgy döntött, hogy a dollár árfolyamát elengedik, nem kötik az aranyhoz. Az amerikai fizetőeszköz így lebegő valuta lett, az aranyfedezet megszüntetésével az olajárak rögtön felfelé törtek ki, mivel a „fekete aranyat”, vagyis az olaj árfolyamát az amerikai fizetőeszközben számolták. 

Persze, hogy emelkedni fog az olaj ára, de még hogy! Önök (itt a nyugati államokra gondolt) felemelték a búza árát, amit eladnak nekünk háromszáz százalékkal drágábban, ugyanezt tették a cukorral és a cementtel is. A tőlünk olcsón vásárolt nyersolajból készült termékeket százszor annyiért adják el nekünk. Akkor az úgy igazságos, ha mostantól mi is megemeljük a nyersolaj árát. Mondjuk a tízszeresére.

– mondta ezt akkor Reza Pehlavi iráni vezető, ami lényegében az olajválság kezdetét is jelenti, ekkor a forrongó Közel-Kelet újra begyulladt.

A lángoló olaj

1973. október 6-án robbant ki a jom kippuri háború, melyben az Egyiptom és Szíria által vezette arab koalíció megpróbált visszavágni Izraelnek a hatnapos háborúban elszenvedett vereségért. Érdekességként fontos kiemelni, hogy az 1967-es konfliktus izraeli csapatmozgásait a mai napig tanítják a kadétoknak.

Az 1973-as arab-izraeli háború tizenkilenc napig tartott, és huszonöt év alatt már ez volt a negyedik arab-izraeli fegyveres konfliktus. Ugyanis Izrael függetlenségének kikiáltása (1948) után a térség már másnap egy soha véget nem érő küzdelembe kezdett.

A jom kippuri háború azonban helyi konfliktusból világpolitikai játszma lett: a két hidegháborús szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok proxy hadviselésbe kezdett, és közvetve belépett a háborúba. Washington Izraelt támogatta, Moszkva pedig mindenkit, akit Washington nem. A háború neve beszédes: jom kippur az „engesztelés napja” és a judaizmus egyik legfontosabb vallási ünnepe. Ekkor Izrael egyszerűen leáll, semmilyen munkavégzés nem lehetséges senkinek, sőt szigorúan böjtöl mindenki, még vizet se isznak az emberek több mint egy napig.

De meglepetésre a háborút a zsidó állam nyerte. Henry Kissinger zsenialitása, hogy egészen a háború befejezéséig kézben tartotta ezt a konfliktust. Itt olyan játszmát nyert a két elnököt is kiszolgáló külügyminiszter, ami önmagában is a történelemkönyvekbe követelte volna.

Az eseményekre válaszul a Perzsa-öböl hat olajtermelő országa október 16-án hetven százalékkal megemelte a szaúdi nyersolaj árát. Másnap pedig valamennyi OPEC-tag – 12 tagállama közül 7 arab ország – bojkottot hirdetett az Izraelt támogató hatalmak ellen. Ezzel elkezdődött az első 1973-as olajválság, amit már az egész világ megérzett.

Az olajválság következményei

A nyugati államok egyszerre szembesültek az árak drasztikus emelkedésével és a kínálat csökkenésével. Szigorú korlátozásokat vezettek be a gépkocsiforgalomra, és racionalizálták a benzinfogyasztást. A fejlődő országokat, a KGST tagállamait – köztük Magyarországot – jellemzően rosszabbal érintette a válság. Az iparuk ezt a megrázkódtatást már nem bírta elviselni, ami a keleti blokk szétesését hozta magával.

Előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások és az alternatív megoldások. Akkor nem talált a világ érdemi megoldást a válságra, és hiába oldották fel 1974 márciusában Líbia kivételével az OPEC-államok az embargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban már soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.

(Borítókép:  Olajválság Németországban 1973 júliusában. Fotó: Kühn / ullstein bild / Getty Images)