Hogyan döntsön a nyugdíjáról?

Még három nap van a pénztárválasztásra. Eddig több mint hatvanezren döntöttek a maradás mellett, feltehetően többségében azok, akik nagyobb, néhány milliós számlaegyenlegüket nem akarják áttolni az átláthatatlan állami nyugdíjrendszerbe. (A nyugdíj-államosítás hátteréről és folyamatáról ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)

A még hezitálóknak érdemes tudniuk, hogy a jelenlegi feltételekkel szinte senkinek sem érdemes maradnia. A nyilatkozatot már leadókat valószínűleg ez nem igazán érdekelte, sokan inkább dacból vagy elvi-érzelmi alapon döntöttek. A maradóknak abban kell bízniuk, hogy a jelenlegi szabályozás – akár jogi eljárások nyomán, akár politikai okokból – megváltozik. Tekintve egyébként, hogy a maradók jelentős része még több tíz évnyire van a nyugdíjtól, erre van is esély.

Jó szívvel nehéz ajánlani

A pénztárak azonban nem igazán hisznek magukban. Erre utal a pénztárszövetség főtitkárának leplezetlenül csalódott nyilatkozata, miszerint jó szívvel nehéz bárkinek is a maradást ajánlani. A pesszimizmus talán a legérthetőbben egy egyszerű összefüggéssel magyarázható: a járulékok háromnegyede az állami nyugdíjrendszerbe kerül, a pénztáraknál csak a befizetések negyede landol.

Bár ez a különbség decemberben csökken (a pénztáraknak tíz százalék megy majd, a nyugdíjpénztárát elhagyók után az állam viszont 10 + 24, azaz 34 százalék járulékot szed be), a két összeg közötti eltérés még mindig akkora lesz, hogy belátható, a következő évtizedekben bármilyen jól is teljesítsenek a pénztárak, a hátrányt valószínűleg nem tudják ledolgozni. A nagyobb pénztárak összehasonlító kalkulátorából is az derül ki, hogy a többség az állami rendszerrel járhat jobban, noha az állami rendszerrel kapcsolatos kérdőjelek azért jócskán vannak.

Biztosan bizonytalan

A tapasztalatok alapján – például – megkérdőjelezhető, hogy az állami rendszer a végső biztonságot jelenti, hogy működése kiszámíthatóbb és stabilabb a pénztárak működésénél. A szabályokba bármikor bele lehet nyúlni, erre csak az elmúlt fél évtizedből számtalan példa sorolható. (Igaz, a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó szabályok is változtak az elmúlt években, például éppen most.)

A változtatások mögött távolról sem csak politikai megfontolások húzódnak, a rendszer jellemzően szigorodott, tehát a politika rövid távú önérdeke (szavazatszerzés) ellen cselekedett. Az elmúlt öt évben szigorodott a nyugdíjas-foglalkoztatás, változott a nyugdíjemelés alapszabálya, a szolgálati évek beszámításának módja, megszűnt a tizenharmadik havi nyugdíj, és megkezdődött a korhatár lépcsőzetes megemelése is.

Az is biztos, hogy változások, elsősorban szigorítások ezután is lesznek – ezek jelentős részére egyébként kifejezetten szükség lenne –, ezt nemrég a miniszterelnök is elismerte. A tervek szerint, például, a jövőben csak annyi pénzt költhet nyugdíjra az állam, amennyit erre a célra begyűjt, ugyanakkor a nyugdíjkassza már most is hiányt halmoz, magyarul már most sincs elég pénz a kifizetésekre.

Rosszabb arány

Ezért is elkerülhetetlen a kezdő nyugdíjak fizetésekhez viszonyított arányának csökkentése, erre akár már 2013-ban sor kerülhet, de később mindenképpen. Összefügg ezzel az állami nyugdíjak megadóztatásának ügye is, amiről szintén jó ideje beszélünk, de nem tudjuk, például, hogy mekkora adókulcsra számíthatunk (egyébként akár az adóztatással is el lehet érni a kezdő nyugdíjak csökkenését).

Az is tisztán látszik, hogy az idő múlásával egyre több lesz a nyugdíjas, és egyre kevesebb a munkavállaló. Ebből a következő két évtizedben még nem lesz nagy baj, az évszázad közepére viszont biztosan felborul a rendszer. Világos tehát, hogy a nadrágszíj egyre szorosabb, az állami nyugdíjak a következő negyven évben apránként porladnak majd el, egyes becslések szerint értéken a mai kifizetések durván felére.

A romló állami is jobb

Mindezek ellenére valószínűsíthető, hogy az állami nyugdíj a folyamatos visszavágások ellenére is képes lesz ráverni a kivéreztetett magánpénztárakra, amelyek többsége rövid idő alatt ettől függetlenül is bezárhat. Az összefüggés ugyanaz, mint föntebb, de megismételjük, mert fontos: a leromló állami rendszerbe arányaiban annyival több járulék folyik be, hogy a pénztárak a versenyhátrányt nem tudják ledolgozni (egyes szakértők ráadásul nem is látják annyira pesszimistán az állami rendszer jövőjét, tehát a fent felvázoltnál valamivel szebb jövő is megvalósulhat).

Egy másik fontos döntést segítő összefüggésre a portfolio.hu mutatott rá: minél nagyobb a rés a tényleges és az állam által elismert szolgálati idő között (aki pénztártag marad, az decembertől utóbbit nem gyűjtheti tovább), annál nagyobb a valószínűsége, hogy a pénztárban összegyűjtött és felhalmozott vagyon ezt nem tudja ellensúlyozni. Hasonlót a pénztárak is mondtak, álláspontjuk szerint annál kifizetődőbb lehet a maradás, minél több szolgálati év és minél nagyobb számlaegyenleg gyűlt össze eddig.

Mégis maradni

Persze más mérlegelendő szempontok is léteznek, ezek némelyike egyeseknek fontosabb is lehet a szigorú közgazdasági racionalitásnál.

Létezik olyan maradáspárti megfontolás, hogy az új szabályok örök örökérvényűsége kizárható. Ráadásul minél távolabb van valaki a korhatártól, annál inkább bízhat benne, hogy az egymást váltó kormányok valamelyike visszaadja az elvett jogot, és nyugdíjazásakor mégis elismerik majd a szolgálati éveket (ekkor persze az állami rendszer tagjai is verhetik az asztalt, hogy ők meg a magánnyugdíjukat és az egyéni számlájukat követelik vissza).

A magánpénztár tagja reménykedhet az Alkotmánybíróságban (AB) is. A mostani szabályozást többen is megtámadták a testületnél például az emberi méltóság megsértésére hivatkozva. Arra szinte semmi esély, hogy az AB az egész törvényt visszadobja, azonban egyes kirívó részek megsemmisítése elképzelhető) a különböző lehetőségekről ebben a cikkben írtunk bővebben). Döntés március-áprilisban várható, kérdés, hogy addig megindul-e a nyugdíjvagyon átáramoltatása az állam zsebébe.

Az ügy kilépett a nemzetközi színtérre is, a pénztárszövetség a strasbourgi bírósághoz fordult jogorvoslati kérelemmel, a döntésre viszont nem lehet egyhamar számítani.

Érvek mellette

A magánrendszer az öröklés szempontjából is több jóval kecsegtet. Aki a korhatár előtt meghal, annak vagyonát megkaphatja az örököse (adott esetben több tízmillió forintot), ami sokkal jobban hangzik, mint a feltételekhez kötött özvegyi vagy árvasági ellátás (és tényleg sokkal jobb is). Pénztártag maradhat az is, aki külföldi munkában gondolkodik. Magyarországnak nemzetközi és kétoldalú egyezmények sora írja elő, hogy a külföldi munkaéveket be kell számítani, ezt a pénztártörvény nem írta felül.

Mindezek ellenére a helyzet az, hogy a fiatalok többségének (a húszasoknak-harmincasoknak) rosszul sülhet el a pénztárválasztás. A fönti érvekből több is indoka lehet a maradásnak, azonban a ténylegesen ledolgozott és az elismert éveik között náluk lesz a legnagyobb szakadék, pályakezdőknél ez akár negyven is lehet. Esetükben az állami (amiről pénztártagként teljesen lemondanak) és a majdani magánnyugdíj között csak úgy tűnhet el a különbség, ha az állami nyugdíjakat a most láthatónál is jobban visszavágják, pénztáruk pedig hosszú távon kimagaslóan teljesít. Legalábbis a mostani szabályok szerint.

Nem tudjuk

A menni-maradni kérdést a fenti bizonytalansági tényezők mellett igen megnehezíti, hogy számos gyakorlati kérdésre nagyon nehéz most választ adni, és a nyugdíjtörvény hihetetlenül kevés időt hagyott kiderítésükre, megrágásukra.

Nem tudunk biztosat mondani arról, hogy mi lesz azokkal, akik most pénztárat választanak, de egy-két-három év múlva kimúlik alóluk a pénztáruk (a borítékolhatóan veszteséges működés miatt ez bizony reális veszély). Amit addig felhalmoztak, visszakapják, de ezekre az évekre nem kapnak állami nyugdíjat? Visszaléphetnek majd később is az állami rendszerbe, vagy végleg kizárják magukat? Esetleg újból megnyitják a visszalépések lehetőségégét, ahogy eddig többször is? És mi lesz a reálhozamokkal, azokat később is fel lehet venni, vagy csak a pénztárváltás első, esetleg második körében? (Akiknek a pénztára pár hónapon belül szűnik meg, mert nem marad a működéshez elég tag, újból választhatnak.)

Mi lesz a rokkantsági és az árvaellátásokkal? Aki „kiiratkozik”, ezeket is elveszíti, vagy idővel kiöregszik a jogosultsági körből? Esetleg a magyar állam megszánja, és szociális csatornákon keresztül nyúl a hóna alá?

Mi lesz azokkal, akik eddig tizenöt–húsz munkaévet gyűjtöttek össze? Vehetnek majd éveket – a hatályos szabályok alapján egyébként igen –, esetleg csak a húsz évhez közel állóknak lesz erre esélyük, a tizenöt év alapján járó résznyugdíjat esetleg eltörlik? Arról is lehet hallani, hogy helyette bevezetik az időskorúak járadékát, viszont ellentmondásos az értelmezése, hogy kinek jár majd. (Szerintünk csak azok lesznek jogosultak rá, akiknek a jövedelme nem éri el az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegét. Ez a jövedelem a pénztárból is jöhet.)

Nem tudjuk, mi lesz a jogfenntartó nyilatkozatokkal. Ilyet az is leadhat, aki pénztártag marad, az is, aki nem, de hogy további sorsuk mi lesz, nem tiszta. Az sem világos, hogy a külföldi pénztártagokkal hogyan számol el az állam, befogadja-e a jogcím nélkül leadott nyilatkozataikat, vagy simán kidobja őket (kérdeztük az ONYF-et, de nem mondtak semmit), illetve akiknek a szabályok szinte lehetetlenné tették a pénztárváltást, számíthatnak-e valamilyen kompenzációra.

Kérdés, hogy...

És talán most nem is jutott eszünkbe minden. A helyzet az, hogy a többség rosszul járhat, ha marad, a közgazdasági racionalitásból és a hatályos szabályokból ez következik. De az sem örülhet, aki az államhoz megy, a rendszerben számtalan rejtett akna van, és biztosan robbanni is fognak. Két rossz közül lehet választani, amivel mindenki, akárhogy is döntsön, valamit veszíteni fog.