Pénz? Az a legkevesebb!

Miután a kísérlet első két hetében letudtam a napi kiadások megoldását kártyával, a második két hétre extra kihívásokkal készültem. Rögtön az első a nagybevásárlás internetes megoldása volt, mivel első alkalommal fél napom elment a boltba menős, kártyás módszerrel.

Több online házhoz szállítós cég is működik itthon, olvasói ajánlásra választottam közülük a Grobyt. A kínálat egy az egyben lefedi egy hipermarketét, a félnapos mászkálást és sorbanállást kiváltja az otthoni várakozás a futárra, ami időben nagyjából ugyanannyi, de persze sokkal kényelmesebb, mert meg se kell mozdulni hozzá. Cserébe ezres körül van a házhoz szállítás díja, amit én a kibírható kategóriába soroltam, de lehet hogy azért, mert nincs autóm, és a helyettem cipekedő kiszállító új dimenziókat nyit meg a bevásárlási lehetőségekben.

Csak a gond, a baj és a probléma

Szintén olvasói ötletek nyomán lett megoldása a félidei összefoglaló végén említett problémáknak, és itt kiderült az is, hogy komoly logisztikai gondokkal kell szembenéznie annak, aki kicsit is extrább helyeken keres kártyás fizetési lehetőséget. Bicikliszervizt az Aquincumnál, zöldségest a Margit híd budai hídfőjénél, monitorszervizt Újpesten sikerült találni, utóbbihoz el sem indultam, messze volt.

Szegény embert az ág is húzza alapon belefutottam még egy kalandtúrává vált postai csomagfeladásba is: az első helyen csomagfeladás nem volt, a másodikon kártyaolvasó, a harmadikon pont a csomagfeladós pultnál nem volt kártyaolvasó; lehet hogy hamarabb végeztem volna, ha személyesen viszem el a küldeményt a címzettnek.

Előre abszolút nem látott problémává nőtte ki magát a közös fizetés. Egy ebédrendelésnél vagy sörözésnél a közös számla kiegyenlítése készpénzzel nem gond, mindenki bedob annyit, amennyit fogyasztott. Rendkívüli módon meg voltam elégedve magammal, amikor sikerült rávennem a kollégákat kajarendelésnél, hogy én fizetek kártyával, ők meg majd belépnek a netbankjukba, és elutalják a számlámra a saját részüket. Amikor a banki átfutás miatt másnap hajnalban a beérkező pénzeket nyugtázó sms-ekre ébredtem, már nem volt annyira őszinte a mosolyom.

Valóra vált a kísérlet legelején említett egyik rémálmom is, elkezdett csöpögni a csap a konyhámban. Mérsékelt lelkesedéssel, és minden eredmény nélkül kerestem egy ideig kártyaolvasóval felszerelt vízvezetékszerelőt, és a totalcaros kollégák biztatására már-már ott tartottam, hogy átvedlem Super Marióvá, és nekimegyek magam a csapnak, amikor egyszer csak abbahagyta. Valószínűleg az egész társasház mérhetetlen nagy szerencséjére.

Menjünk meccsre!

Ha már ennyit segítettek tippekkel az olvasók, úgy illik, hogy cserébe egy olvasói kihívást is teljesítsek. "Próbálj meg sporteseményre kártyás fizetéssel jegyet szerezni. Ne válogatottra, hanem mondjuk NB  I-es labdarúgó-mérkőzésre vagy kézilabdára” – írta Gergely, én meg úgysem voltam ezer éve meccsen, hát belevágtam.

Tíz stadiont, illetve sportcsarnokot telefonáltam végig, az eredmény három és fél pozitív válasz: a Videoton focimeccseire és a Veszprém kézilabdacsarnokába lehet online jegyet rendelni, a pécsi női kosarasok meccseire pedig sms-ben. A fél pont a soproni női kosárcsapatnak jár, ahol ugyan nem lehet kártyával vásárolni, de a legnagyobb rangadók kivételével ingyenesek a meccsek, tehát az alapfeltételnek, hogy pénz használata nélkül jussak be, végül is eleget tesz.

A korrupció sötét bugyrai

Bár a kísérlet hónapjában sokkal több helyen találtam kártyás fizetési lehetőséget, mint előre tippeltem volna, azért a teljes készpénz nélküliség sok kényelmetlenséggel járt. A két fő tanulság az, hogy az aprópénzt közel lehetetlen kártyával pótolni (szinte semmilyen automatát nem tudtam használni, a pénzbedobós bevásárlókocsi jelentette csávából egy olvasói ajándék húzott ki), illetve az, hogy a készpénz hiánya megöli a spontaneitást: mindent, ami pénzkiadással jár, meg kell tervezni.

A kísérlet sikeréhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy rá kellett jönnöm, unalmas, szürke átlagember vagyok. Csak legális drogokkal élek, és nincs például autóm és terhes feleségem, hogy csak a korrupció két legsötétebb magyarországi bugyrát említsem. Tetszik, nem tetszik, a szervizben áfa és számla nélküli fizetés, a közúti ellenőrzésnél a jogosítványba csúsztatott tízezres, az orvosok, nővérek hálapénzei a mai magyar valóság részei, és nem igazán kártyakompatíbilisak.

Miért nincs mindenhol?

Minden egyes helyen, ahol nem tudtam kártyával fizetni, rákérdeztem, miért nincs erre lehetőség. A standard válasz az volt, hogy túl drága, bár vásárlói igény lenne rá (és itt általában válogatott rémtörténetek következtek arról, mekkora jutalékot vesz le a bank, és meddig ül a pénzen). Hogy megtudjam, valójában mibe kerül egy kártyaolvasó üzemeltetése, és hogy beszereltethetek-e egyet otthonra, ha úgy tartja kedvem, Gauder Milánt, a Mastercard régiós vezetőjét kerestem meg.

Szomorúan kellett konstatálnom, hogy a közeljövőben nem lesz saját kártyaolvasó terminálom. Internetkapcsolatom ugyan lenne hozzá, kereskedelmi tevékenységre viszont nincs engedélyem, anélkül meg nem megy. A terminált egyébként bérelni szokták a boltok, havi 3-7 ezer forint körüli összegért, a beüzemelés ingyen van, utána a kártyás forgalom 1-2 százalékát veszi le a bank, és osztozik meg rajta a kártyacéggel (a pontos szám egyéni megállapodástól függ, nyilván nagy forgalomnál lehet alacsonyabb jutalékot kialkudni). A 3 százalék feletti jutalék a Mastercard szerint városi legenda, vagy valami nagyon régről beragadt, nagyon előnytelen szerződés eredménye lehet ma Magyarországon.

A közhiedelemmel ellentétben nincs olyan magyar törvény, ami tiltaná a kártyás fizetés költségének áthárítását a vásárlóra (az EU több országában van ilyen), a szabályozás csak arra kötelez, hogy erről előre tájékoztatni kell a vásárlót. A gyakorlatban mégsem szoktak ezzel élni a boltok, és szinte mindenhol ugyanannyiba kerül minden kártyával és készpénzzel. Az egyetlen jelentősebb kivétel a Magyar Posta, ami egyedi szolgáltatása miatt megteheti, hogy nem fizetésre, hanem készpénzfelvételre fogad el bankkártyát, és elkéri annak a költségét is.

A kártyás visszaélések aránya a friss statisztikák szerint a világon átlagosan 8 bázispont, Európában 6,5, Magyarországon pedig 1 – ez azt jelenti, hogy minden tízezer, kártyával elköltött forintra egyforintnyi csalásból fakadó veszteség adódik. A magyar jogszabályok erősen védik a kártyatulajdonost, a visszaélésből fakadó károkat az esetek nagy többségében megtérítik nekik. Az Aeroviva utazási iroda januári csődje jó példa erre, ahol a készpénzes vevők közül sokan még mindig várnak a pénzükre, a kártyával fizetők pedig már rég visszakapták elúszott nyaralásuk árát.

A számla vége

Az sms-archívumom tanúsága szerint 84 alkalommal használtam a bankkártyámat a kísérlet  hónapja alatt. A statisztikán jól látszik, hogy a teszt első napjaiban látványosan kevesebbet fizettem vele, mint az utolsó héten, vagyis idő kellett ahhoz, hogy belejöjjek a dologba. Eleinte még lelkesen kérdezgettem minden helyen, ahova csak betértem, hogy lehet-e kártyával fizetni, aztán kifejlődött bennem a képesség arra, hogy húsz méterről kiszúrjam a kártyaolvasót a pénztárgép mellett, vagy a kirakatba ragasztott Visa- és Mastercard-matricákat.

A kísérlet egyik nagy kérdése volt, hogy vajon kártyával többet költ-e az ember, mint készpénzzel. Bár minden egyes kártyás fizetés után sms-t kaptam a számlaegyenlegem állásával, mégis teljesen elveszítettem a fonalat néhány nap alatt. Nagyon hiányoztak azok a visszajelzések, hogy mondjuk felváltottam az utolsó tízezresem, vagy maga a tudat, hogy pénzt adtam ki a kezemből. Egy idő után az ember csak lebeg a boldog tudatlanságban, annyi információba kapaszkodva, hogy X összeg van a számláján, ami kevesebb, mint hó elején volt, de hogy ez sok vagy kevés, jó vagy rossz, fogalma sincs.

Az, hogy összesen kevesebbet vagy többet költöttem márciusban, mint szoktam (egyébként többet, de nem drámaian), önmagában még nem mond sokat. Az igazi tanulságot az mutatta meg, amikor hetente összegeztem az ebédre költött pénzt – ez állandó kiadás, nem befolyásolja külső tényező, különleges alkalmak, mint az egész havi szumma pénzköltést. És a számok bizony azt mutatták, hogy minden héten egyre többet fizettem az ebédért, vagyis egyre kevésbé érdekelt, mennyire drága helyről rendelek. Meg tudom érteni a hitelkártyafüggőket: ha az ember nem lát pénzt, hajlamos elhinni, hogy nem lehet vele gondja.