Messze van, mint Csenyéte Budaörstől

A GfK Hungária hatodjára készítette el Magyarország vásárlóerő-térképét. Az idei felmérésből kiderül: Magyarország legtehetősebb vidéki települése - 137,3 százalékos vásárlóerő mutatóval - Budaörs. A lista végén szereplő, a legnagyobb nehézséggel küzdő öt faluból három Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található: a legnehezebb helyzetben a friss adatok szerint Csenyéte van, ahol az egy főre jutó vásárlóerő az országos átlagnak mindösszesen 37,6 százaléka. Az országos átlag 40 százaléka körüli vásárlóerővel rendelkezik Szakácsi (40,2) és Kiscsécs (40,8).

Egy doboz cigaretta kétezerért

Az emelkedő hirtelen ér véget, az egysávosnak is keskeny út mintha kicsit kiszélesedne, ellustulva a kaptató után. Egy dombtetőn vagyunk, a számos csereháti dombtetők egyikén, előttünk a völgyben néhány tucat szedett-vetett háztető, fák által alig takarva álldogálnak a jellegtelen házak, csak pár tornácos épületen látszik még valamennyire, hogy valaha szebb napokat élt meg. Ez itt Csenyéte, Magyarország hivatalosan is legszegényebb települése. A felmérés szerint az itt élők az átlagmagyar pénzének mindössze egyharmadát költhetik el vásárlásra.

Az igazi baj azonban az, hogy ezt a pénzt is rosszul költik el, sóhajt fel kísérőnk, Kéri Zoltánné, aki 2002 óta áll a zsákfalu élén. A polgármester szerint itt is az uzsora jelenti a legnagyobb gondot, csakúgy mint az északkelet-magyarországi térség legtöbb elmaradott és romák által sűrűn lakott kistelepülésén (Csenyéte 515 lakójából ma már csak négyen vannak – két idős özvegyasszony és egy házaspár –, akik nem tartoznak a roma kisebbséghez).

Az emberek, ha rászorulnak, kölcsön kérnek, pontosabban hitelben vásárolnak ezt-azt. Hitelben, és horribilis árakon. Egy rúd parizer, ha már elfogyott a vevő pénze, hitelben simán kerül 2000-3000 forintba is az uzsorásoknál, akik egy doboz cigarettáért is elkérnek ugyanennyit. Elkérnek, mert megtehetik, és nemcsak azért, mert a község egyetlen boltja csupán néhány óráig van nyitva - a településre fél 12 után érkeztünk, addigra már elment a boltos -, hanem azért is, mert az adósok becsületbeli ügynek tekintik, hogy fizessenek. "Egy-két embernek, egy-két családnak tartozik az egész falu" – panaszkodik a polgármester, aki hiába próbálta "fellázítani" az embereket, mondván, semmi nem történne, ha nem fizetnének, semmilyen eredményt nem ért el, és jogi lépéseket sem tehet.

Családi kör

Pedig tenne, hiszen, mint mondja, szinte sírva fakadt, amikor először szembesült azzal, hogy két-háromgyerekes családok, amikor megkapták a hó végén vagy a hó elején a segélyt, azonnal fizették is azt tovább a jótevőiknek (a közhely, hogy a kocsmába megy a segély, már csak azért sem állja meg a helyét itt, mert Csenyétén még kocsma sincsen). Az uzsorások ráadásul lényegében rokonaikat károsítják meg, hiszen annak idején mindössze három roma család költözött Csenyétére, mára az ő leszármazottaik lakták be a falut.

Innen ugyanis nemigen vándorolnak el, és az sem jellemző, hogy bárki is máshonnan hozna magának párt – az pedig pláne nem, hogy "idegen" pár beköltözzön ide -, ami mostanra már több problémát is felvet. Egyfelől a belterjesség jelenthet gondot: "most már van olyan, hogy unokatestvérek lépnek élettársi kapcsolatra" – mondja a polgármester. Másfelől azt, hogy a nagyjából nyolcvan házas falu lassan lakhatatlan lesz: a lakók csaknem fele kiskorú, és egy házban átlagosan már most is hatan laknak – és ezek korántsem nagy házak.

Segélyből élő falu

Persze ha nem lenne az uzsora, a csenyéteiek helyzete akkor is elkeserítő lenne. "Itt állami pénzből él egy egész település" - mondja maga a polgármester is, és a számok őt igazolják. Az önkormányzat éves költségvetése 128 millió forint, ennek csaknem a felét, több mint 54 milliót segélyezésre költik. A családok emellett kapják az állami forrásból érkező családi és gyermeknevelési juttatásokat, segélyeket. "Ha egy háromgyerekes családdal számolunk, mert ez átlagosnak mondható, akkor 100-150 ezer forint összejön nekik", mondja Kériné, megjegyezve: ez a pénz, kisebb közmunkákat nem számítva, lényegében csakis támogatásokból származik.

A község sincs jobb helyzetben, mint a lakói. Sőt, a polgármester szerint, miközben a lakosok ha okosabban gazdálkodnának, ha nehezen is, de meg tudnának élni, addig az önkormányzat csak idén 18 millió forintos hiánnyal zár, és csupán néhány százezer forintnyi saját bevételt tud elérni. A személyi jövedelemadó visszatérítésére nem számíthatnak, hiszen ahhoz adófizetők kellenének, a lakásokra kivetett kommunális adóból és a gépjárműadóból összesen 150 ezer forint folyik be. "Az autó után itt senki nem fizet adót, vagyis valódi kuriózum volt, hogy az alpolgármester úr most fizetett" – mondja Kériné.

A csenyéteiek közül ma már csak néhánynak van rendszeres munkája, talán a lakosok 1 százalékának, azaz öt-hat embernek (régebben a falusiak többsége a mezőgazdaságban, a környező szövetkezeteknél végzett szakképzettséget nem igénylő munkát, míg kisebb részüket a bányák foglalkoztatták). A többiek, legalábbis ahogy a faluba érkezőnek tűnik, látványos semmittevéssel töltik a napjaikat. Órákon át ücsörögnek a házaik előtt, az óvodánál vagy az iskolánál várják a gyerekeiket, időnként nem éppen jogszerű eszközökkel próbálnak anyagi helyzetükön javítani. Vagyis lopnak.

"A fémtolvajlással nem tudunk mit kezdeni, nemcsak a színesfémet viszik, hanem bármi mást is" – panaszkodik a polgármester, és mutatja a községháza szépen festett, ám omló sarkú épületét: onnan éppen a csatornát lopták el, és az elmúlt napok esős időjárása megette a falat (és ha már időjárás: ahogy jön a hideg, valószínűleg újra kezdődnek a fatolvajlások is).

Betörtek emellett már az iskolába és a görög katolikus imaházba, megrongálták a falu fölé emelkedő református templomot. Előfordult olyan is, hogy a védőnő kocsijából kilopták a benzint, míg ő a kismamákkal foglalkozott. Az iskolába nyáron szereltek be kamerarendszert, a tanárok szerint a térfigyelő szerkezetek sikerrel tartják vissza azóta a betörőket. A lopások mellett a rongálások jelentenek még problémát – minden nyár végén újra kell üvegezni az óvoda, iskola ablakait –, "így vezetik le a fölös energiáikat azok a fiatalok, akiknek nincs munkájuk".

Nem tanulnak

És akiknek van: néhány asszony dolgozik az óvodában, egy huszonéves sráccal az iskolában futunk össze, pedellusként dolgozik, a bejáró tanárok között egyedüli helybéliként tekintélye is van, szakmát is szerzett. Emellett "egy kislányt a községházán helyeztünk el, kitaníttattuk", mondja a polgármester, akinek ez nem kis büszkesége: a tanulás ugyanis az egyik legégetőbb probléma a községben.

Nem azért, mert jogi értelemben elvesztették önálló iskolájukat, hiszen az alsó négy tagozat, valamint egy ötödikes és egy hatodikos felzárkóztató osztály továbbra is itt maradt. Sőt, gondosan felújított iskolaépület és valami érthetetlen megszállottsággal tanító, más településekről átjáró fiatal tanítók várják a gyerekeket. De sokszor tényleg csak várják. Hiába a falu házainak többségéhez képest már csak kényelmi szempontból is vonzó, összkomfortos, modern épület – ahol ráadásul napi háromszor ételt is kapnak a gyerekek –, az egyik osztályban például ottjártunkkor csak hét gyereket találtunk (igaz, ők meglehetősen lelkesen bújták Európa falra aggatott atlaszát).

Pedig ebben a korban még istenes is a helyzet: a felsőben, amikor már át kell járni a közeli Baktakékre, még ennél is rosszabbak az iskolába járási mutatók, arra pedig csak elvétve van példa, hogy valaki a középiskolát is elvégezze, szakmát szerezzen. A többség Encsen próbál tovább tanulni, ám jellemzően már az első évben otthagyják az iskolát. Hiába próbálja őket ösztönözni – szűkös lehetőségei ellenére is – az önkormányzat, "nagyon nehéz rávenni őket, hogy oda átjárjanak"; odáig pedig, hogy valaki gimnáziumba menjen, érettségit szerezzen, "végképp nem nagyon szoktak eljutni".

Hasonlóan gyászos a helyzet az óvodában, ahol a gyerekek először találkozhatnának a társadalomba való beilleszkedés szabályaival. Nem az a gond, hogy szerények a helyi lehetőségek, hogy az óvoda pici épülete szegényes felszereltséggel bír, vagy hogy az udvaron csak két rozsdás és talán balesetveszélyes vasmászóka áll, hanem hogy a szülők nem látják be, az óvodában jó helye van napközben a gyereknek. A Katica csoport, azaz tucatnyi gyerkőc az udvaron egymás kezét fogva, kört alkotva énekli a megtanult dalt. Az óvónő szerint sokan közülük üres hassal érkeznek reggel, szerencsére az óvodában kapnak enni, így a nagyobb baj azokkal van, akiket el se hoznak a szüleik. "Esélyük sincs megtanulni, hogyan viselkedjenek a többi gyerekkel és a felnőttekkel."

A kör tehát bezárul: a gyerekek, akik otthon nem kapnak ösztönzést a tanulásra, és mintát sem láttak arra, hogyan lehetne a társadalom hasznos, dolgozó tagja valaki, természetesen maguk sem tanulják meg, hogyan kell dolgozni, és nem ismerik fel azt sem, hogy az iskola jelenthetné a kiutat a szegénységből. Márpedig ebben a térségben még megfelelő végzettséggel és megfelelő munkamorállal is nagyon nehéz lenne elhelyezkedni, különösen úgy, hogy a munkába állást a tömegközlekedés sem segíti: a Miskolctól ötven kilométerre sem lévő faluból naponta négy busszal lehet eljutni a külvilágba, reggel háromnegyed hét és délután fél kettő között például semmivel.

Nem akarnak dolgozni

"Ha lehetne, akkor se akarna itt senki dolgozni menni, az emberek fejével kellene valamit csinálni" - nemcsak Csenyétén, a közeli, két dombbal nyugatabbra, Edelény közelében lévő Szakácsiban is ezt halljuk. A felmérésben ez a mindössze 167 lakosú, lényegében zsákfalunak számító kistelepülés – "van egy út Andrástanya felé, de én azt nem ajánlom, szinte járhatatlan" – lett a második legszegényebb település, holtversenyben a Baranya megyei Gilvánfával (a legszegényebb megyét hárman képviselik, a harmadik, a Csenyétéhez és Szakácsihoz hasonlóan főként romák lakta, de nem az abaúji térségben, hanem Tiszaújváros közelében lévő, Kiscsécs).

A szakácsiak – és a gilvánfaiak – az átlagmagyar pénzének 40,2 százalékával gazdálkodhatnak a felmérés szerint. Mégis: van, aki azon háborodik fel, hogy a szakácsiakat az ország – pontosabban ő úgy tudja, hogy a megye – második legszegényebbjeinek nevezik őket. Egy, a községházával szinte szemben lakó ötven év körüli asszony hosszasan ecseteli, hogy miért nincsenek itt problémák, „van itt mindenkinek munkája, ha akar dolgozni”; ennek ellenére ő is el akar költözni innen. Nem a megélhetés miatt, azt mondja, a családjával költözne össze, ha sikerülne eladnia a 900 ezer forintra tartott házát.

Uzsora nincs, szocpol van

Sikerülni fog, mondja 41 millió forintos költségvetésű, pénzének negyedrészét segélyre költő községet vezető Feketéné Bisztrán Ilona. A polgármester szerint – és ebben megerősíti őt Oroszné Gazdik Enikő körjegyző – a szocpollal kapcsolatos üzletelés, a házak megvásárlása és állami támogatással való bővítése, átépítése, megfelelő piacot jelenthet a Csenyétéhez hasonlóan egyre nagyobb számban sokgyerekes romák lakta községben (olyan csalásokról viszont, amik a térség más településein jellemzők, hogy kamuból építkeznének, sem a legszegényebb faluban, sem itt nem tudnak, és itt még az uzsora problémájával sem találkoztak).

Igaz, a szocpolnak kockázatai is vannak: három gyerekét nevelő negyven év körüli férfi és huszonévesnek tűnő felesége szólítja meg a körjegyzőt, amikor bejárjuk a szintén kocsma nélküli és szintén rövidített bolti nyitva tartású falut (az Edelényből átjáró boltos aznap fél tizenkettőkor már bezárt, mondják az utcán csellengő gyerekek). Azt kérik, segítsenek rajtuk, mert a házuk átépítését végző vállalkozó átvágta őket: „két hónapban egyszer, ha járnak, dógozgatnak egy kicsit, aztán megint semmi hetekig” – panaszkodnak, mutogatva a félkész házat, amelyről azt ígérték nekik, akik most egy kutyaólnál alig nagyobb helyen laknak: augusztusban beköltözhető lesz.

Nincs kedve aláírni

Persze szerződésük sincs, vagyis írtak alá egy szerződést, de az nem náluk van, hanem a vállalkozónál. Lehet, hogy ha náluk lenne, akkor sem érnének vele sokat. A faluban ugyanis nem ritka jelenség az analfabetizmus. „Van, aki bevallja, és van, aki nem. Tavaly, amikor az év végén segélycsomagokat osztottunk, egy 18 éves azt mondta nekem, nem írja alá, mert nincs kedve. Így nem tudtam odaadni neki a csomagot, de a büszkesége erősebb volt, még ekkor sem vallotta be, hogy nem tud írni” – mesél egy korántsem szokatlan történetet Gazdikné. Az iskolába járás itt sem divat, van olyan család, amelyet ötvenezer forintra kellett megbírságolni, mert néhány hónap alatt összejött a sokszor falopásra elküldött – hiszen esetleges elfogásuk esetén sem büntethető – gyerekek 250 órányi igazolatlan hiányzása.

A viszonylag csinos házakkal büszkélkedő Szakácsi fő utcáján, a Petőfi utcán ennek megfelelően nem sokkal dél után is sok gyerek lézeng. Az árokparton kapirgáló csirkéket hajkurásznak a kicsik, biciklis trükkökkel szórakoznak vagy a kerítést támasztják a nagyobbak.

A két legszegényebb falu sorsa sok mindenben hasonlít: az egykor munkát adó mezőgazdasági termelőszövetkezetek megszűnésével váltak az aluliskolázott helyiek tömegesen munkanélkülivé. Az idősek helyzete egyre aggasztóbb lesz azért is, mert sokan közülük alkalmi munkákból éltek a földeken vagy az erdőkben, így nyugdíjra sem jogosultak. Segélyekből él az a 61 éves asszony is, aki a szinte kézzelfogható szegénység ellenére is tiszta, gondozott házban fogad minket (nagy gondjuk, hogy a hátsó fal épp most omlott le, erre próbálnak valami kis támogatást kérni).

Hús havonta kétszer

„Hogy főzök, hát hogy? Igyekszem azon lenni, hogy egy hónapban azért kétszer együnk húst, farhátat, néha szárnyát, bár most már az is nagyon drága. Aztán sokszor krumplilevest, tésztalevest, finom kis bablevest, paprikás krumplit, mikor mi van” – mondja. A gyógyszerekre kell a legtöbb pénzt költenie, egy nagy dobozt mutat belőlük, „de ha ezt nem kapom meg az idegemre, akkor én tüzet kiáltok, olyan ideges leszek, tudják ezt itt a faluba’ rólam”.

Aki az elmúlt években nem költözött el, az valószínűleg már kimozdíthatatlanul itt ragadt, főként a roma lakosok (akiknek a lakosságon belüli aránya itt hetven százalék körül van). Bár a nem túl távol, bő harminc kilométerre lévő Miskolcon minden bizonnyal találnának betanított munkásoknak való munkalehetőséget, hiába vannak közelebb a megyeszékhelyhez, tömegközlekedéssel nekik is szinte lehetetlen eljutni oda, ahol dolgozhatnának.

És sokan nem is akarnak. Lassan már felnőtt egy generáció, akik nem látták a szüleiktől azt, hogy dolgozni kell, akik így nem szoktak munkához. „Felvettem egy embert közmunkára, másnap délelőtt látom Edelény belvárosában. Kérdezem, hogy kerül ő oda, mondja, hogy jött a patikába receptet kiváltani; eszébe nem jutott, hogy bárkinek, nekem, a falugondnoknak, munkavezetőnek ilyenkor szólni kellene” – példálózik Feketéné, megemlítve azt is, hogy sokan az ilyen közcélú munkába állás első napjaiban azonnal táppénzre vagy szabadságra mennek.

És hogy mennyire reménytelen a helyzet, azt jól jelzi annak a holland asszonynak az esete, aki még a kilencvenes években költözött Szakácsiba, és ott panziót kezdett üzemeltetni. A hosszabb távú tervei között volt lovarda megépítése, a falusi, kirándulóturizmus fejlesztése is, munkát is adott néhány helybélinek. Csakhogy az első alkalommal, amikor hazautazott, feltörték a házát, ellopták minden értékét. El ugyan nem költözik, de a nagyívű fejlesztési terveiből semmi nem valósult meg.

Budaörsön minden más. Lapozzon!