'Minden ember helyére van tíz'

Különös időutazásnak tűnik utunk Esztergomba: a fővárosban, a zsúfolt Bécsi úton még a rendes, ezredfordulós, élhetetlen-lakhatatlan Budapesten vagyunk, ahol ötvennel vánszorgó teherautókkal kell megküzdenie az autósnak. Aztán, már a mostanában főként a gyógyfürdője miatt emlegetett városban, ahogyan a Magyar Suzuki Rt. személyzeti bejáróját keressük, a boldogult hetvenes-nyolcvanas években találjuk magunkat.

Pufi bácsitól a forró teáig

A vasútállomás - melynek sínjein most nem csillog a szépséges Desiro - már a pangás szomorú éveit juttatja eszünkbe, a kátyús aszfaltot macskakövek váltják, omladozó kerítés és egy raktárépületben működő ivó, Pufi bácsi kocsmája társaságában. Úgy érezzük, minden méteren tíz évet ugrunk vissza az időben, ez érezhetően a város érdes része, és bár a táj nem oly elhagyatott, nem lepődnének meg, ha váratlanul előbukkanna József Attila.

Ő azonban nem, a Suzuki-gyár viszont igen, a kerítésen túl fémkeblü dinamók, sivalkodó transzformátorok, és minden bizonnyal a lendkerék ijja is csettent és nyalint, és persze vannak gépsorok, mellettük szorgos hangyaként dolgozó emberek. A kerítésen kívül pedig vagyunk mi. Szakszervezeti aktivisták, mintegy 150-en, a Liga konföderációtól, azon belül is a Péti Nitrogén Művektől, a fegyveres erőktől, a pedagógusoktól.

A dzsembori még nem kezdődött el, egy csomagtartóból forró teát osztogatnak, az aktivisták isznak, beszélgetnek. "Azt még megértem, hogy a beteg gyereke miatt jár át, mert minden pénzük elmegy gyógykezelésre, de hogy ennyien átjöjjenek, azt már kicsit túlzásnak tartom" - csípek el egy mondatot két asszony beszélgetéséből. "Na, lesz itt szlovákozás, románozás rendesen, mindjárt jön a Nem, nem, soha", gondolom, de hamarosan kiderül, tévedek.

Eugen velünk van

A rendezvény összes szónoka - ha jól számoltam, öten beszéltek, mindenkire jutott harminc ember, ez iskolai létszámnak is ideális lenne - kiemeli ugyanis, hogy a demonstráció nem arról szól, hogy a magyarokat zavarják a gyárban lévő szlovákok. "Nem, nem" - itt az jönne, hogy "ordítja a tömeg", de azért ez nem annyira tömeg, és nem is olyan nagyon ordítja. Vagyis ordítják, de csak néhány, ők viszont jól kontráznak: minden gondolat végén szól a síp, a fütty, a kereplő, megy a hurrázás vagy a pfújolás, attól függően, mi kell, így élünk mi.

A szlovákok olyannyira nem ellenségei a tüntetőknek, hogy vendégmunkás a rendezvényen is van: Eugen Skultety a Duna túlpartjáról érkezett, a benzinturisták és sztrapacska-fetisiszták által traverzekig koptatott Mária Valéria-hídon. Egy olyan szakszervezeti konföderációt képvisel, aminek 470 ezer tagja van, nem ismerjük ugyan pontosan a szlovák foglalkoztatási mutatókat, de ez jónak tűnik.

És "Eugen velünk van", ezt a tömegben hallom, amikor beszélni kezd. Igen, tényleg ugyanazt akarja, mint a magyar szakszervezetisek: emberi munkakörülményeket és a munkajogi előírások betartását a Suzuki esztergomi gyárában. A japán céget ugyanis több alkalommal is elmarasztalták a Munka törvénykönyvében foglalt kötelezettségei megsértéséért.

A Munka törvénykönyvének megsértése a legenyhébb bűn, olyan általánossá vált mostanra, mint a Kresz megsértése, mondja az egyik szónok. Ez nem rossz, legközelebb, ha leállít a rendőr, majd a Suzukival fogunk érvelni. De mire ezt végiggondolnám, már ott tartunk, hogy Bibó szerint az a demokrata, aki nem fél, úgyhogy nem szabad félni, ha demokráciát akarunk. Igen, mi azt akarunk, meg persze azért kenyeret is, sőt, most úgy tűnik, inkább azt.

Nem pisilhetnek

Az esztergomi gyárról közben már-már rémhírek terjengenek a demonstrálók között; később ezeket a híreket a szónokok is megerősítik. A Suzukit elmarasztalták a túlmunkára vonatkozó szabályok megsértése miatt - az engedélyezettnél többet túlóráztattak -, a ki nem adott pihenőnapok és a szabadság pénzzel való megváltása miatt. Hát, ilyen a tátott tőke sárga szája, de a mellettünk álló két demonstrálónak más jut eszébe a sárgáról: "ott megy már két kis vágottszemű sárga mókus, nézik biztos, van-e itt valaki a gyárból", hallom; hát igen, már nem a lágy Ázsiát falnak, hanem a nem lágy ázsiai falja a magyar (és szlovák) munkaerőt, egy nyál a tenger.

A munkások, akiket falnak, és akik műszakváltáskor éppen a demonstráció végére érkeztek, a szónokok által elmondottaknál is súlyosabb dolgokról számolnak be. Van, hogy az ünnepnapokon is dolgozni kell - "a nemzeti ünnepen is?", kérdezi egy szakszervezetis hölgy egy fiatal pártól, mintha ennek bármilyen jelentősége lenne -, máskor ledolgoztatják az ebédidőt, és még vécére sem tudnak menni, mert nincs hová. (Az érdekvédők szerint az új üzemegység elkészült, a hozzá való szociális létesítmények még nem.)

Azonban hiába vannak a panaszok, a munkások - sorsuk, összefogják agitátorok, legalábbis ezen a délutánon - mintha beletörődtek volna a helyzetükbe. "Ragaszkodnak a tyúkszaros állásukhoz", mondja a többiekről egy harminc körüli munkás, aki állítja, ő ugyan próbálna kezdeményezni, de egyedül kevés a többiek közönyével szemben. "Mindenki csak húzza a vállát, ha azt mondom, csinálni kellene valamit", panaszkodik, de persze meg is érti a többieket: "mindenki félti az állását, hiszen minden ember helyére van tíz. Itt állnak sorban a gyárkapunál, mert nem tudják, hová akarnak jönni".

Jólnevelt szakszervezet

Közben már mi is a gyárkapunál állunk, itt adhatják ugyanis át a szakszervezetisek a petíciójuk a gyár menedzsmentjének. A tiltakozó nyilatkozatot Tihanyi Tamás, a cég kommunikációs vezetője vette át. Elmondta, hogy a tüntetés oka egy augusztusban született névtelen levél, amelyért a gyárban senki nem vállalta a felelősséget, ez utóbbin a jelenlévők nagyon nem csodálkoztak. Szerinte az abban leírt panaszok egy részét a cég orvosolta és kiemelt figyelmet fordít a szabadságok kiadására és a munkaidő betartására.

A helyzet azért teljesen mégsem lehet rózsás, még a nem Suzuki-dolgozó szakszervezetiseket is szigorúan fogják a japán gyárban. Még azt is kiköttték, hogy a petíció átadásakor a Ligának csak tíz aktivistája mehet oda a kapuhoz, hogy szórólapokkal kampányoljon a munkások között. Azt gondoljuk, hogy most aztán előbukkan a civil kurázsi, és csakazértis 150 szakszervezetis fog szórólapozni, de nem. Vadkapitalizmus van, de vadszakszervezetiség nincs, jól nevelt érdekvédők vannak, tizen, nem többen, pedig az ujságban szabadok vagyunk.

Ráadásul ők sem túl jó agitátorok, a munkások nem nagyon elegyednek szóba velük, a szórólap is hamar a zsebekbe kerül. Hát igen ilyen mondatokkal, hogy "legyen a munkaügyi kapcsolatoknak is új modellje", nehéz lesz tömegeket megnyerni; olyan ez, mintha Baráth Etele szónokolna egy nagygyűlésen. A munkások tehát csendben elvonulnak - már akiket nem busszal szállítanak haza -, József Attila szomorúan bandukol mellettünk a vasútállomás felé; hiába minden, nem ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött.