Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Magyar cikkek
A történet ott kezdődik (vagy végződik, egyúttal), hogy 2007 márciusának elején, tehát egy hónap múlva lejár Járai Zsigmond jegybankelnöki megbízatása. Néhányan felsóhajtanak: na végre, talán vége az ámokfutásnak. Mások aggódnak: vajon megmarad-e a jegybank következetes inflációellenes szemlélete?
A Járai-korszak – vagy valami más
Már a két kérdésből is látszik, hogy nem csupán véleménykülönbségek, hanem komoly szemléletbeli (már-már ideológiai) differenciák feszülnek egymásnak. (Mindezt megspékelhetjük néhány jól felépített ellenségképpel és némi frusztrációval.) Maradjunk azonban a rögvalóságnál. A lényeg: Járai Zsigmond rövidesen bekövetkező távozását szem előtt tartva – szakmai és egyéni karrierszempontok által egyaránt motiváltan – megkezdődött a "hogyan tovább?" kérdésének boncolgatása.
Ha pontosabbak akarunk lenni, először a "kivel tovább?" kérdése merült fel. Csak miután kiderült, hogy ez ügyben sok a jelölt és még több az önjelölt, kezdődött el annak vizsgálata, hogy szakmai szempontból milyen elnök lenne ideális. Ez a kérdés pedig törvényszerűen előhozta azt a dilemmát, hogy milyen volt a Járai-időszak, és kell-e helyette más.
Talán a közélet kérdései iránt érdeklődők közül sem ismert sokak számára, hogy 2001-ben nem azért kezdődött új korszak a jegybankban, mert Járai Zsigmond került az intézmény élére. Valójában az igazi változást a jegybanktörvény módosítása hozta el, ami az uniós elvárásokhoz és a közgazdasági főáram álláspontjához igazította a jegybank feladatkörét. A 90-es években például a szabályozás a jegybank feladataként jelölte meg az árfolyam-stabilitást, a külső egyensúly védelmét. Ezek olyan tényezők, amelyekről ma azt gondolja a közgazdaságtudomány, hogy szem előtt tartásuk bizonyos esetekben akadályozhatja a jegybankot abban, amiben a leghatékonyabb: az infláció elleni küzdelemben.
Ráadásul a modern közgazdasági nézetek szerint a jegybank a rendelkezésére álló eszközökkel nem képes hatni hosszú távon az olyan fontos gazdasági változókra, mint a munkanélküliség szintje, a gazdasági növekedés vagy a versenyképesség. Éppen ezért mindent felülíró céljának az infláció megfékezését kell tartania. Az előbb említett egyéb változókra rövid távon gyakorolt hatását csak akkor szabad figyelembe vennie, ha az áremelkedéssel kapcsolatos elképzeléseit nem fenyegeti veszély. Ezt a laikusok számára talán furcsa álláspontot egyébként az említett jegybanktörvény is magáévá teszi, amikor úgy fogalmaz, hogy a jegybanknak csak abban az esetben feladata a kormány gazdaságpolitikájának támogatása, ha nem ütközik az elsődleges céllal. Ezzel megteremtődött Magyarországon a jegybanki függetlenség.
Az infláció mérséklésével kapcsolatos elkötelezettségét - szintén még 2001-ben - a jegybank úgy tette még látványosabbá, hogy kiszélesítette a forintárfolyam sávját, megszüntette a csúszó leértékelést, és a korábbi árfolyamcél-követéses rendszer helyett inflációs célokat tűzött ki a kormánnyal közösen, hogy kijelölje a következő évek dezinflációs pályáját.
Körök és korok
Erre a bevezetőre egyrészt azért volt szükség, hogy világosan lássuk: a 2001–2006-os időszak a korábbi évekhez képest elsősorban nem Járai-korszak volt, hanem a jegybanki függetlenségnek, az infláció első számú ellenséggé minősítésének és ezen belül az inflációs célkövetéses rendszernek az első hat éve. Hogy ez épp Járai regnálásával esik egybe, akár tekinthető véletlennek is, bár vannak, akik szívesen hangsúlyozzák a történet politikai pikantériáit. Sokkal fontosabb azonban megjegyeznünk: aki jelentős változtatást akar a monetáris politikában, az nem Járai ellen küzd, hanem a fenti elveket vitatva helyezné új (vagy régi?) alapokra a monetáris politikát.
A bevezető másik oka az volt, hogy ezzel be is mutattuk a mostani csatározások egyik nagy csoportját, nevezzük őket (a szó szakmai értelmében) újkonzervatív jegybankároknak. Ők a fenti gondolatokat szigorúan értelmezve többek között azt állítják: egy felelőtlen, költekező és inflációt gerjesztő kormányzati politikára a jegybanknak kamatemeléssel, erősebb árfolyam elérésével, egyszóval szigorú monetáris politikával kell reagálnia. Így biztosítható ugyanis a mindenek felett álló inflációs cél védelme, és ezzel teremthető meg az árstabilitás középtávú eléréséhez elengedhetetlenül szükséges jegybanki hitelesség.
Ezt az irányzatot képviseli a jegybank jelenlegi vezetése és szakmai stábja. Hogy két nevet említsünk: Járai Zsigmond, a távozó elnök és Hamecz István, a jegybank igazgatója. Vélhetően ehhez a felfogáshoz áll közelebb Simor András, a magyar Deloitte első embere is, akit a jegybankelnöki szék egyik, a piac által is támogatott esélyesének tartanak, és Csaba László – hogy az ismert kutató-közgazdászok közül is említsünk valakit.
A másik irányzatot kicsit nehezebb azonosítani, ugyanis az heterogénebb társaság. A legegyszerűbb, ha a szellemi vezetőjüknek tekintett Surányi György egykori jegybankelnök nézeteivel azonosítjuk őket. Bár ő ritkán nyilvánul meg széles körben, két hete mégis megtette a Népszabadság hasábjain, és álláspontja az alábbiakban összegezhető. Hiába ír elő függetlenséget és infláció elleni elkötelezettséget a jegybanktörvény, laza fiskális politika mellett úgysem tudja tartósan alacsonyan tartani az inflációt. Az árszínvonal növekedési ütemének (túl)erőltetett csökkentése az egyébként is fennálló feszültségeket növeli, és további torzulásokat okoz a gazdaság egyéb szegmenseiben. "Ilyen például a költségvetés kamatkiadásainak, így deficitjének felesleges további növekedése, a reálbérek és reálkeresetek még irreálisabb, versenyképességet is korlátozó emelkedése, a nemzetközi áru- és szolgáltatási mérleg romlása" – írja Surányi.
A hazai helyzetre vonatkoztatva mindez azt jelenti, hogy az elmúlt években a jegybank feleslegesen folytatott túl szigorú monetáris politikát, mivel az infláció mérséklődése jelentős mértékben a gazdaság egyéb területein felhalmozódó feszültségek árán, és nem természetes, organikusan javuló egyensúlyi viszonyok közepette állt elő.
Megjegyezzük, a gyenge fiskális teljesítményhez kötődő megengedőbb monetáris politikának van néhány messzebbre mutató következménye. A legfontosabb, hogy ilyen felfogást nem nagyon lehet érvényesíteni inflációs célkövetéses rendszerben, mert az időről időre a célok feladásával járna. Bár Surányi legutóbbi írásában ezt nem említette, köztudott róla, hogy finoman szólva sincs meggyőződve arról, hogy a szerte a világon népszerű inflációs célkövetéses rendszer helyes Magyarországnak.
Amit jelenleg láthatunk a médiában, az a fenti vita újra- és újragondolása (legalábbis a szalonképesebb része), és ebben az újkonzervatív jegybankárok számos erős ellenérvet hoznak fel a másik irányzattal szemben. Surányi cikkére két jegybanki szakértő, Csermely Ágnes és Hamecz István válaszolt, de az egykori jegybankelnök főbb megállapításait a hozzá szellemiségében közel álló, a jegybank döntéshozó testületében a megengedőbb monetáris politikát képviselő Bihari Péter is elutasította. Nem közvetlenül Surányira reagálva, de végül is az újkonzervatív irányzat mellett érvelve írt cikket két másik közgazdász szerzőpáros, Békés Gábor és Muraközy Balázs a Magyar Narancsban, illetve Julius Horváth és Rátfai Attila a Portfolio.hu-n.
A fenti vitát gyakran állítják be generációs kérdésnek, és ugyanilyen gyakran utasítják vissza ezt. Annyiban mindenképpen helytálló lehet ez a felfogás, hogy a fent felsorolt szakértők életkorukat tekintve kétségtelenül a fiatalabb generációhoz tartoznak, és az általuk képviselt nézetek is újabb keletűek.
Más dimenziók – surranópályák és pénzpiacok
Érdemes röviden kitérni arra is, hogy a jegybankelnök-választásnak természetesen nemcsak szakmai vetülete van. Erre nem csupán azért gyanakodhatunk, mert az aspiránsok jó része az utóbbi időben meg sem szólalt monetáris politikai kérdésekben, hanem a sajtót figyelve is ez lehet az érzésünk. Simor András nevét például nem véletlenül dobták be túl korán a köztudatba, ez a politikai támadás finomabb formája. (Bizonyára túl finom is volt, mert később egy jóval belemenősebb cikkhez egy "jól értesült" informátor már szaftosabbnak szánt adatokkal is szívesen szolgált. Igaz, különösebb visszhangja ennek sem lett.) Időről időre megjelenik egy-egy frusztráltabb hangvételű írás is, jóval több emócióval, mint komolyan vehető érvvel.
Azon aspiránsok egy része, akik nem szólalnak meg, vélhetően politikai támogatókon keresztül igyekeznek eljutni Gyurcsány kegyeibe. Erről jóval kevesebbet lehet tudni, de például a surranópályán hirtelen esélyessé előlépett, monetáris politikai nézeteit illetően teljesen ismeretlen Bodnár Zoltán Eximbank-vezérnek hatékony lobbija lehet.
A politikusi kegyek elnyerése mellett van még egy fontos terület, ahol a jegybankelnöknek bizonyítania kell: a pénzpiaci szereplők köre. Vannak, akik szerint majdnem mindegy, ki lesz a jegybankelnök, mert nézeteit mindenki kénytelen lesz a tőkepiaci logikához igazítani. A tőkepiac pedig elvárja (kikényszeríti), hogy független, kiszámítható, a politika által nem befolyásolt szervezetként viselkedjen a jegybank. Ebből a szempontból néhány látványos hiba (például a sáveltolás csúnya sztorija) és kommunikációs baki ellenére a piac folytonosságot szeretne, ugyanis az elmúlt hat évben az inflációs célkövetéses rendszer bevezetésével és következetes képviseletével az MNB-nek sikerült némi hitelességet felépíteni.
Mások szerint éppen a fentiek miatt komoly tétje van a választásnak, hiszen a kezdeti bizonytalanságok, rossz üzenetek milliárdokba kerülhetnek az országnak. Ha pedig olyan vezető kerülne a jegybank élére, aki a hosszú idő alatt hiteles működési keretté formálódott inflációs célkövetéses rendszer csendes felszámolásába kezdene (vagy ami még rosszabb: az antiinfláció iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhető), biztosan tartós büntetésre számíthatna az ország – vélik az aggódóbb szakértők.
A függetlenség fontosságára egyébként éppen Járai példája ébresztheti rá a politikusokat. A kommunikációs bakik miatt őt egyszerűen ellenzéki intézményvezetőnek könyvelte el a közvélemény, ami sokáig megnehezítette a jegybanki hitelességépítést. A kormány-jegybank konfliktus személyi, politikai és szakmai dimenziói összemosódtak, és az MNB renoméja igazából akkor tudott nagyot erősödni, amikor – az egyre világosabban látszó fiskális ámokfutás fényében – egyre inkább látszott, hogy a jegybank nem politikai álláspontot képvisel bírálataival. Ezek után képzeljük el, hogy ha az ellenzéki stigma ilyen káros lehet a hitelesség és a függetlenség tekintetében, mennyit árthat a kormánybarát bélyeg.
Gyurcsány felelőssége
Ilyen körülmények között érthető, miért tartják egyre többen (legutóbb például Csaba László) hibának, hogy Gyurcsány ilyen sokáig halogatja jelöltjének megnevezését. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyre biztosabban a politikai zsákmányszerzés szintjére süllyedő hatalmi harc nem ideális fóruma az új MNB-elnök kiválasztásának. A késlekedés megakadályozza, hogy a piac felkészüljön az új elnökre, tájékozódjon elképzeléseiről, és azt a döntéshozói bizonytalanságot sugallja, amitől a piac éppen a legjobban fél. Ráadásul a késlekedés az új vezetőt is gátolja abban, hogy még szabadabban, kisebb kötöttségek nélkül kifejthesse elképzeléseit.
Ez pedig a monetáris politika lehetőségeinek teljesen értelmetlen szűkítése, ami nem érdeke a kormánynak sem. Sőt éppen neki vág leginkább a húsába, ha az elnökjelölti hercehurca balul üt ki. A kötvényhozamok emelkedése ugyanis a költségvetésnek fájna leginkább.
A szerző a Portfolio.hu munkatársa
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
