Keynes holt lelkei

„Holt lelkeket veszek”  – közölte a meglepett vidéki földesurakkal Gogol hőse, Csicsikov. A terve regénybe illő szélhámosság volt: a holt lelkek, vagyis a meghalt jobbágyok tulajdonjogát ajánlja fel biztosítékként egy banknak, amelytől hitelt remél. Úgy vélte, az átverés csak évekkel később lepleződhet le, a legközelebbi „revízió”, jobbágyösszeírás alkalmával. Addig is a hitel révén növelheti társadalmi megbecsültségét, kényelmesen élhet – ha pedig eljön a revízió ideje, meglép a felelősségre vonás elől.

„A legnagyobb hangsúlyt a nemzeti vásárlóerő növelésére helyezze, amelyet hitelekből finanszírozott kormányzati kiadásokkal érhet el.” – javasolta Keynes 1933-ban Roosevelt elnöknek írt nyílt levelében. Elsőre talán nem sok hasonlóságot látunk Csicsikov és Keynes tervében, attól eltekintve, hogy Csicsikov is hitelből szerette volna növelni „vásárlóerejét”. Elvégre Keynes nem volt szélhámos (tisztességes tőzsdei spekuláns volt), és nem is maga akart hitelt felvenni. Az elmúlt hónapok világgazdasági eseményei azonban éles fénnyel világítanak rá, hogy az orosz csinovnyik és a brit közgazdász elgondolásai nem is álltak olyan távol egymástól.

Az elmúlt hónapok eseményei, nem pedig az 1930-as évek történései. Roosevelt ugyanis néhány tétova lépés után végül is elvetette Keynes javaslatát. A keynesi gondolat mai legbefolyásosabb képviselői – így Paul Krugman és az Obama elnök tanácsadó testületét vezető Christina Romer – is elismerik: kiirthatatlan történelmi mítosz, semmi több, hogy az amerikai elnök megfogadta Keynes tanácsát, és a New Deal kormányzati kiadásai rántották ki Amerikát a világválságból. Sokkal értőbb fülekre talált a nyílt levél 76 évvel később. Jó egy éve, 2009 elején szerte a világon államférfiak és -nők érezték úgy, hogy Keynes szavai hozzájuk szólnak a múltból, és fogadták meg a mágus tanácsait. Lassan körvonalazódik, milyen következményekkel.

Annak idején  Keynes felvetése nem kevésbé volt meghökkentő, mint Csicsikov merész ötlete. Mindaddig senki nem kérdőjelezte meg komolyan azt a klasszikus elvet, hogy válságos időkben a kormányzat legfontosabb feladata éppen a hitelességének és fizetőképességének megőrzése, amelyet nem szabad nagyvonalú költekezéssel veszélyeztetnie. Valójában a hitelből fedezett munkahelyteremtés egyetlen legitim indokának korábban a háború számított. Ezt Keynes is jól tudta. Nem véletlenül sürgette levelében Rooseveltet, hogy az avítt gondolkodás „béklyóitól szabadulva, a béke és prosperitás érdekében használja fel azt a technikát, amely korábban kizárólag a háború és a pusztítás céljait szolgálta”.

A radikális szemléletváltás mögött Keynes „új közgazdaságtana” húzódott meg. Eszerint, még ha igaz is, hogy a piacgazdaság egyensúlya hosszú távon helyreáll, komoly hiba lenne erre várni, és egyszerűen tudomásul venni a válságok rövid távú költségeit. Az államnak ahhoz, hogy mielőbb véget vessen a recessziónak, és beindítsa a gazdasági növekedést, rövid távon költenie kell... és költenie, és költenie. A költés költségeit pedig a jövőbe kell eltolnia, amikor a majdani adófizetők könnyedén visszafizethetik a felvett kölcsönt. Amint Keynestől tudjuk, „hosszú távon mindnyájan halottak vagyunk”, így a jövőben holt (de legalábbis inaktív) lelkekként nem szolgálhatunk a most felvett kölcsönök fedezetéül. Az utódaink viszont igen. Keynes javaslata így megalapozottabbnak tűnik Csicsikov üzleti tervénél. Úgy tűnik, az igazságérzetünk sem tiltakozhat ellene, hiszen az utánunk jövő generációk is jobban járnak a „ciklusok kisimításával”, a kiegyensúlyozottabb fejlődéssel, így némi áldozathozatal elvárható tőlük.

A baj csak az, hogy az „új közgazdaságtan” elmélete a valóságban nem egészen úgy működik, ahogyan Keynes elképzelte. A „hosszú táv”, a fizetés ideje sokkal előbb jön el, mint gondolta. A hitelezők még azelőtt benyújtják a kormányzatnak a számlát, hogy  a gazdaság kikecmeregne a válságból, és éppen az óriási adósságteher válik a kilábalás egyik fő akadályává. Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff nagy visszhangot kiváltó tanulmányukban az elmúlt 200 év gazdasági ciklusait áttekintve arra jutottak, hogy a pénzügyi rendszer válságait szinte kivétel nélkül mindig és mindenhol államháztartási válságok – óriásira dagadó deficitek, gyakran államcsődök – követik. Főként az adóbevételek elkerülhetetlen visszaesése miatt. Tehát egy kiadós pénzügyi krízis után a kormányok feje éppen eléggé főhet a költségvetési hiány miatt akkor is, ha nem kezdtek Keynesre hallgatva nagyvonalú költekezésbe. Ha pedig követik a tanácsát, amint tette számos ország az elmúlt egy-másfél évben, csak fokozzák a bajt. A hitelezők egyre idegesebben reagálnak a költségvetési deficitre, és magasabb hozamot várnak el az államkötvényektől. Ez a vállalkozások számára is megdrágítja a hitelfelvételt, illetve növeli az adósságaik terheit. A növekedést tovább lassíthatja, ha a kormányzat kétségbeesésében az adók növelésével próbálja betömni a költségvetés lyukait. A Reinhart és Rogoff által összegyűjtött történelmi adatok tanúsága szerint, ha az államadósság átlép egy határt (a GDP kb. 90%-át), az jelentős mértékben és hosszabb időre lelassítja a gazdasági növekedést.

Most, közel tizenhat hónappal Obama elnök hivatalba lépése után , amelyet az új keynesi konszenzus szimbolikus kezdetének tekinthetünk, az IMF jelentése szerint a globális pénzügyi válság új fázisába lépett. A fő veszélyt immár az igen magas és egyre nehezebben finanszírozható államadósságok jelentik. Ráadásul fennáll a veszély, hogy az állampapírok (így is) erősen túlértékeltek, és ha egyszer ez a „buborék” is „kipukkan”, nem csak Görögország lesz nagy bajban. De ha nem is hiszünk ebben a jóslatban, egy dolog akkor is világos. A „hosszú táv”, a „revízió” a nyakunkon van. Bár még nagyon is élünk, nem bizonyulunk sokkal jobb biztosítéknak Csicsikov holt lelkeinél. A virágzó jövő helyett már most, a nyomorúságos jelenben kell kínkeservvel megtermelnünk a hitelek fedezetét. Az utánunk jövőnkre pedig nem hagyunk mást, mint adósságot.

Ahogyan Csicsikov tervének, úgy Keynesének sem volt – sem 1933-ban, ahogyan Roosevelt is megsejtette, sem 2009-ben – fedezete. Ráadásul Keynes a javaslatával nem is a saját egzisztenciáját tette kockára. Gogol regényében nem tartott sokáig, míg a városi társaság gyanút fogott. De miért nem fognak gyanút a politikusok, amikor a keynesi receptet javasolják nekik közgazdászok? A választ részben Reinhart és Rogoff könyvének címe adja meg: „This Time is Different” – ezúttal más lesz, vélik újra meg újra a pénzügyi válság lefolyásáról a döntéshozók és az elemzők egyaránt. De talán még közelebb az igazsághoz, ha felidézzük Keynes Rooseveltnek írt nyílt levelének kezdőmondatát: „Önt a tevékenysége mindazok bizalmának letéteményesévé tette szerte a világon, akik ésszerű kísérletezéssel törekednek az emberi állapotok megjavítására a fennálló társadalmi rend keretein belül.” Ki ne szeretne az ésszerűsség és a humanizmus zászlóvivője lenni? Ki tudna ellenállni a kísértésnek, hogy megszabadítsa az emberiséget a gazdasági ciklusok gyötrelmeitől? Ki merne kiállni a követelőző tömegek elé, mint egykor Coolidge elnök tette, aki a támogatásért folyamodó farmereknek azt javasolta: „Gyakorolják a vallásukat!” Úgy tűnik, kevesen. Kevesen merik bevallani (önmaguknak is), hogy ígéreteik fedezete nem sokkal több holt lelkeknél.