A diák nem tanul, az oktató nem követel

Az utóbbi hónapokban, néhány csendesebb év után, újra fellángolt a vita a magyar felsőoktatás helyzetéről, az egész rendszer átalakításának, újraszabásának szükségességéről. Néhány, a gödörből kitekintő és talán a kelleténél kicsit sarkosabban megfogalmazott gondolattal ehhez az eszmecseréhez szeretnék hozzájárulni. Először talán célszerű meghatározni hogy hol vannak a jelenleg működő rendszer leggyengébb pontjai, ahol mindenképpen valami változásra, változtatásra lenne szükség.

1. A legnagyobb gond, hogy a jelenlegi magyar felsőoktatás átlagos színvonala gyenge, a kiadott diplomák tényleges tartalma és tudásértéke között pedig óriásiak a különbségek egyes intézmények, karok és szakok között. Az oktatott tananyag sokszor elavult, korszerűtlen, gyakran az oktatók is felkészületlenek a szakma legújabb eredményei területén.

2. Sok karon illetve szakon a diákok felkészültsége se bemeneti se kimeneti oldalon nem megfelelő, sokszor sincsenek kőbevésett valójában számon kért minimum szakmai követelmények.

3. Gyakran mind a diákok, mind az oktatók alacsonyan motiváltak.

4. A kutatás és a felsőoktatás nem igazán integrálódott, inkább párhuzamosan, egymás mellett működnek. Kevés egyetemi műhelyben folyik a világszínvonalat akár csak megközelítő kutatói tevékenység, és az ezzel járó nemzetközileg számon tartott publikációs tevékenység.

5. A végzős hallgatok száma és ismereteinek tényleges tartalma sokszor köszönő viszonyban sincs a gazdaság és a munkaerőpiac tényleges jelenlegi és előrevetíthető jövőbeli igényeivel. Végeredményben, elnézést a kicsit provokatív éles fogalmazásért, valójában egy „átverés” folyik. A társadalom úgy tudja hogy a diákok hasznos, értékes, életük és karrierjük során jól használható ismeretekre tesznek szert, miközben az oktatók többsége nagyon is tisztában van azzal, hogy ez nem feltétlenül van így.

A diákok, akik közül azért sokan előbb-utóbb rájönnek a turpisságra, racionálisan cselekedve, „sztrájkolnak”, vagyis csak a papírhoz formálisan szükséges minimumot teljesítik. Ehhez az oktatók gyakran asszisztálnak, hiszen az „átverés” leleplezése sokuk számára komoly egzisztenciális következményekkel járna. Vagyis sok helyen létrejött egy negatív spirálba torkolló cinkosság, amolyan „szerződés” a diákok és az oktatók egy csoportja között, miszerint a diák nem tanul rendesen, az oktató meg nem követel komolyan.

Sosem volt igazán jó a magyar felsőoktatás

A fenti lehangoló kép okai sokrétűek és hosszútávra nyúlnak vissza. Először is talán egy illúzió kissé fájdalmas leszámolásával kellene kezdeni. Be kellene látni, hogy az utóbbi 50-60 évben a magyar felsőoktatás sohasem volt igazán jó, legalábbis nemzetközi mércével mérve nem. Voltak időszakonként kiemelkedő személyiségekhez, tudósokhoz köthető nemzetközi színvonalú műhelyek, ezek azonban legtöbbször elszigeteltek maradtak, sohasem voltak megtermékenyítő hatással az egész felsőoktatási-kutatási rendszerre. A közhiedelemmel ellentétben a magas szintű, igényes felsőoktatásnak ma már nincs hagyománya, kultúrája Magyarországon.

Ehhez adódott, hogy az utóbbi évtizedben gyökeresen megnövekedett diáklétszámmal (ami általános jelenség a fejlett OECD országokban) nem járt együtt a képzés (elaprózott) szerkezetének átalakítása, a tömegképzés-elitképzés arányainak és tartalmának átgondolása, valamint intézményeinek kialakítása. Ráadásul a finanszírozás sem volumenében, sem az elosztás módjában nem tükrözött egy átgondolt hosszútávon fenntartható felsőoktatási koncepciót. Az is nagy gondot jelentett, hogy a felsőoktatáson keresztül (is) próbáltak meg kezelni olyan társadalmi, szociális, földrajzi, stb. feszültséget, amire a felsőoktatás önmagában teljesen alkalmatlan volt.

Egy technikus is többet keres

A fent áttekintett torz rendszernek sajnos súlyos következményei vannak.

1. Nagy létszámban kerülnek ki a hazai felsőoktatási intézményekből olyan diplomás végzősök, akik a munkaerőpiacon, jobb esetben is, csak valójában diplomás tudást nem igénylő munkakörben tudnak elhelyezkedni, sokszor a technikusi képzettséggel rendelkezőknél is kisebb fizetésért. Egyre inkább azonban a munkát keresők táborát növelik.

2. A fentiekkel párhuzamosan, bizonyos területeken, a magas tudást igénylő szakmákban egyre inkább munkaerő hiány alakult vagy fog kialakulni, ami az egész gazdaságot hátrányosan érinti.

3. Növekvő létszámban tanulnak külföldön magyar diákok, és külföldi tanulmányaikat egyre korábban kezdik meg. Míg régebben a külföldi tanulmányokban gondolkodó diákok alapvetően az (akkor még osztatlan) alapképzés után néztek szét a nagyvilágban, addig manapság ez egyre gyakrabban a középiskolai tanulmányok után is felmerül már.

Ezzel alapvetően két probléma van. Az egyik a kontraszelekció, vagyis, hogy sok esetben azok fognak külföldön tanulni akik megtehetik, és nem elsősorban, vagy nem csak a legtehetségesebbek. A másik, hogy minél előbb megy ki egy diák külföldre, és minél tovább tanul külföldön, annál kisebb a valószínűsége hogy tanulmányai után haza fog jönni dolgozni, vagyis nagy eséllyel ezek a képzett emberfők elvesznek a magyar munkaerőpiac számára. Vagy ha haza is jönnek, akkor a fent említett űrt fogják így betölteni, ami azt jelenti hogy „jó állást” magyar diplomával egyre kevésbe lehet majd találni. Ez viszont tovább fogja erősíteni a diákelvándorlást, létrehozva így a második negatív spirált is a magyar felsőoktatásban.

Ha már a gondokat, problémákat ilyen sarkosan sikerült megfogalmazni, akkor jogosan merül fel a kérdés hogy mi is lenne a teendő. Sajnos aki azt állítja hogy teljes mértékben tudja a választ erre a kérdésre az, jobb esetben is, illúzióban ringatja magát. A világ legtöbb fejlett és feltörekvő országában küzdenek a magyarországiéhoz sokban hasonlatos gondokkal. Számtalan megoldással találkozhatunk, de az világosan látszik hogy általánosan üdvözítő megoldás nincs.

Az is egyértelmű azonban, hogy van néhány olyan intézkedés, amit érdemes lenne minél előbb meglépni. Célszerű arra is rámutatni itt, hogy rövid távon nincs üdvözülés, továbbá mivel az egyes intézkedések hatásai csak hosszútávon mérhetők fel, a rendszert nem érdemes gyakran változtatni „rángatni”. Változtatások előtt célszerű a pozitívumokat és a nehézségeket áttekinteni, hogy bármilyen új szabályozással az eddigi eredményeket ne nullázzuk le.

Amit mindenképpen csökkenteni kellene, az a felsőoktatási intézmények száma és területi elaprózódottsága. Ma több mint 70 felsőoktatási intézmény van hazánkban, ami legalább kétszer annyi, amennyit hatékonyan lehetne működtetni. Meg kellene határozni olyan minimális létszám, szakmai és pénzügyi követelményeket amelyek elérése nélkül nem lehetne felsőoktatási intézményt, kart és oktatási helyet (kampuszt) állami pénzen létrehozni vagy fenntartani. Hangsúlyosan támogatni kellene az olyan kiemelkedő oktatási és kutatási eredményeket felmutató karokat, de még inkább iskolákat-műhelyeket, melyeknél reálisan elvárható, hogy például a doktori képzés színvonala megközelítse az európai átlagot. Továbbá, a valós piaci igényekhez jobban igazodó keretlétszámokat kellene meghatározni, folyamatosan figyelembe véve az elhelyezkedési statisztikákat, a munkaerő piac várható igényeit, ellentétben a felvételizők és a hallgatók igényeivel. Végezetül, GDP arányosan egészen bizonyosan több pénzt kellene a gazdaság ezen ágazatára fordítani, ha nem akarunk a nemzetközi porondon komoly versenyhátrányba kerülni.