Visszaszerezni az ipart Kínától

Különböző pártállású politikusok és eltérő világnézetű közgazdászok egyaránt úgy vélik, hogy az aktív munkavállalók alacsony száma az ország gazdaságának legnagyobb rákfenéje.

Bár nem láttam még szakszerű, de egyszerű modellezést, amatőr becsléseim alapján, ha ebben az egy mutatóban sikerülne Csehország szintjét elérnünk (ott a teljes lakosság 50,1 százaléka, a 15-74 évesek 63,3 százaléka dolgozik; ugyanezek nálunk: 42,7 ill. 54,8 százalék), ennek közvetlen és közvetett költségvetési hatásai összemérhetők lennének a jelenlegi teljes költségvetési hiánnyal.

Gyakorlatilag azonos költségvetési feltételek mellett, változatlan adó- és szociális rendszert feltételezve, a magasabb adóbevétel, az alacsonyabb szociális költségek, a szabadon elkölthető jövedelemből adódó belföldi fogyasztásnövekedés hatásai még akkor is erre vezetnek, ha az így munkába állított emberek csak átlagosan fele vagy harmad értéket termelnek, mint a mai foglalkoztatott átlagosan. Ha a 17 százalékkal több dolgozó csak 7 százalékkal magasabb GDP termel – azaz a mai átlagos munkavállaló által termelt érték 40 százalékát termelik a frissen munkába álltak és a közhatalom 45 százalékot központosít a költségvetésen keresztül - az pont lefedné a 2011-re tervezett hiányt.

Természetesen nem ugyanaz mondjuk a cipőfelsőrész-készítő betanított munkás és az autóipari fejlesztőközpont mérnökének hozzáadott értéke és gazdaságstratégiai fontossága, de meggyőződésem, hogy bármilyen egyszerű munkahelyek is alakulnak ki – amennyiben 5-10 éves időtávon fenntarthatók lesznek – előreviszik az országot. Alacsony munkanélküliség és magas, legalább 60 százalékos aktivitási ráta mellett amúgy is kialakul a bérspirál, amely kiszorítja az országból a legkisebb hozzáadott értékű munkahelyeket.

Ami fontos: a szabadpiacra kell ezt hagyni, és nem adminisztratív szabályokkal (mint például a minimálbér indokolatlan emelésével) kikényszeríteni.

Napi munkámban több mint ötven kisebb-nagyobb vállalat tevékenységére van közvetlen rálátásom. Vannak közöttük budapestiek, vidékiek, kisebbek, nagyobbak, ipari, kereskedelmi és szolgáltató cégek a legkülönbözőbb iparágakban (az exportorientált ipari termeléstől, a megújuló energián alapuló projektek hazai megvalósításán és a tömegközlekedésen át a számítás- és irodatechnikáig), ezért is gondolom, hogy megfigyeléseim jól modellezik a magyar valóságot.

A kormány sok százezer (optimistább perceiben, vagy kevésbé felkészült hallgatóság előtt egymillió) új munkahelyet, máskor ennyivel több foglalkoztatottat jövendöl. Ha megengedők vagyunk, és feltételezzük, hogy ez bruttó növekedés, tehát a foglalkoztatottak száma csak ezen egymillió és az ez idő alatt megszűnő (részben államigazgatási) munkahelyek számának különbségével nő, akkor is több mint félmillió embert kell visszacsalogatni a munkaerőpiacra, és ezzel párhuzamosan valakiknek (feltételezem, és remélem, hogy elsősorban a magángazdaság szereplőinek) olyan beruházásokat kell eszközölniük, ahol ezek az emberek munkát találnak.

Fel kell tennünk két alapvető kérdést:

– Hol keletkeznek az új munkahelyek? (Konkrétan milyen földrajzi helyen? Mely szektorokban, iparágakban?)
– Milyen új munkahelyek keletkeznek? (Milyen szakképzetségű, gyakorlatú, életkorú munkavállalókra lesz szükség?)

Persze rengeteg egyéb, kissé bonyolultabb, de egyáltalán nem jelentéktelen kérdés vetődhet még föl: a létrejövő új munkahelyeken olyan dolgokat termelnénk majd, amiket a világban ma még senki sem termel? Ha nem, akkor kiknek a feladatait vennénk át? Kínából települnének vissza tevékenységek? Nyugat-Európából telepítenénk át a kilencvenes évekhez hasonlóan tömegével üzemeket illetve szolgáltatóközpontokat? Szlovákiából szipkázunk el feladatokat? Új, most kialakuló iparágakban teremtünk munkahelyeket? A globális gazdasági növekedés teremti meg a bővülés feltételeit?

Vélhetőleg mindezek elegye fog megvalósulni, de azért jó lenne valamilyen előzetes elképzeléssel rendelkezni az arányokról, hiszen az oktatási rendszerünket is ehhez kell alakítani.

Csak biztatni tudom a kormányzó politikusainkat, hogy a társadalmi vitákat ezekről az alapkérdésekről folytassák, ne csak a kész koncepció elutasítása vagy lelkes elismerése maradjon a körön kívülieknek.

Én két alapvető kérdésen gondolkodtam el, és tapasztalataim alapján olyan következtetésekre jutottam, amelyek elsőre nagyon szokatlannak, amatőrnek, arrogánsnak tűnnek a mainstream válaszokkal szemben. Magam sem gondolom, hogy a lentebb kifejtendő módszerek lennének az egyedül üdvözítőek, inkább úgy érzem, hogy a sok lehetséges megoldás közül csak a látványosabbakat, elegánsabbakat veszik számba a politikusok, és ezzel egyrészt megalapozatlan reményeket gerjesztenek, másrészt saját mozgásterüket szűkítik feleslegesen. Azt gondolom, hogy makroszinten is igaz, ami vállalati szinten köztudott: a biztos anyagi bázist általában nem a szexi látványprojektek, hanem az unalmas tömegtermelés és a napi robot hozza. Például az autógyáraknál nem a Forma 1-es csapat, hanem a családi autók tömegének eladása.

Járjunk körül két kérdést:

- Mikor lehetséges az adott helyen az adott munkahelyet megfelelő emberekkel betölteni?

- Hol keletkezzenek munkahelyek?  Az embereket vigyük a munkához, vagy a munkát vigyük az emberekhez?

A munkanélküliségi ráta Magyarországon földrajzilag nagyon eltérő: északon és keleten kirívóan magas. Minél kisebb a település, annál magasabb a munkanélküliség.

Utazóként is úgy tűnik, hogy Európában annál többen laknak kistelepüléseken, minél gazdagabb egy ország. Minél szegényebb egy ország, annál nagyobb kiszúrás kistelepülésen élni, mert az elméletileg garantált egyenlő elbánást (oktatás, egészségügy stb.) kevésbé tudja a kistelepülésen élőknek biztosítani az állam. Ezzel az igazságtalansággal szembesülünk nap mint nap itthon is.

Gazdasági erőnket figyelembe véve az lenne a jó, ha azok laknának kistelepüléseken, akiknek a munkájára – elsősorban a mezőgazdaságban és a helyi szolgáltatásokban – helyben van szükség. Nekik – szerintem ez a jelenleg kistelepüléseken lakóknál sokkal kisebb létszám – hamarabb lenne képes az ország megfelelő színvonalú infrastruktúrát és ezen keresztül életminőséget biztosítani.

Az urbanizáció elkerülhetetlen folyamatnak tűnik a fejlődő országokban. (Kína a mai 43 százalékról 2050-re 70 százalékra akarja növelni a városi lakosság arányát). Meg kellene találni a megfelelő pénzügyi konstrukciót a kistelepüléseken lakók városirányú mobilitásának elősegítésére. Egy ilyen hosszú távú projekt véleményem szerint nemzetgazdasági szinten megtérül. Az amúgy is létező spontán folyamatok tervezetté és támogatottá tételével maga a migráció költsége csökken, az oktatás és az egészségügy területén egységnyi költségvetési kiadásból magasabb átlagos szolgáltatási szint nyújtható, és a létrejött munkahelyek hosszú távú értékteremtő képessége is magasabb.

A mezőgazdaság nem lehet szociális foglalkoztató

Sokan a mezőgazdasági munka “szociális segéllyé” alakítását tartják megoldásnak, tehát hogy a gazdálkodási optimumnál sokkal több embert foglalkoztassunk a mezőgazdaságban, így az ágazat felszívja a képzetlen munkaerőt. Nem értek egyet ezzel a megközelítéssel, mert ez tovább csökkentené a mezőgazdaság versenyképességét, és sajnos eddig is ez volt a folyamatok iránya, a versenyhátrányból keletkező költségeket pedig megint az állami újraelosztás révén (a költségvetésből) kell kifizetni, tehát mesterségesen jövedelmet csoportosítunk át városból falura, de elég pénz - éppen elégtelen fejlettségünk, hatékonyságunk okán - sosem lesz ehhez.

Ráadásul ez hosszú távon leértékeli a mezőgazdaságot,  – szakmaként,  befektetési célpontként  egyaránt – , pedig a sikeres farmergazdaságok fontos pillérei lehetnének a sikeres Magyarországnak. Én lennék a legboldogabb, ha valaki hitelesen levezetné a minimális földterületet művelő családi parasztgazdaságok tömegesen fenntartható nyereséges működőképességét bemutató modelleket, ám sajnos nem találkoztam ilyenekkel. Ugyanakkor személyes tapasztalataim vannak arról, hogy ugyanakkora földterületet ugyanolyan veteményekkel egy volt téesz (ma kft.) két-háromszor annyi emberrel művel meg, mint egy frissen felépített modern farmergazdaság, de ha kisbérlők művelnek meg ugyanekkora területet, a beleölt emberi energia még egyszer megduplázódik, megháromszorozódik. Az élelmiszer-árrobbanás, ha tartós lesz, aligha a kézműves módszerekkel dolgozó biogazdaságoknak hoz konjunktúrát, hanem az alapvető tömegélelmiszereket hatékonyan termelők perspektíváját javítja. Ezzel párhuzamosan a génmódosított növények termesztését tiltó kormányoknak is újra kell majd gondolniuk álláspontjukat.

Több példa  megerősít az urbanizációval kapcsolatos gondolatmenetemben: Kínában a gyors ipari növekedés, az exportoffenzíva  a vidéki alulfoglalkoztatott népesség  tengerparti nagyvárosokba költözésével indult, de miután mára ezeken a helyeken (Sanghaj, Kanton) megemelkedtek a költségek, a szárazföld belsejében alakulnak ki feldolgozóipari gócpontok (Csengdu, Csonking), miközben a mezőgazdaság hatékonysága jelentősen emelkedik, hiszen kevesebb embert kell közvetlenül eltartania.

A Videoton, ahol munkanapjaimat húsz éve töltöm, számos vidéki kisvárosban rendelkezik színvonalas (a kilencvenes években épített vagy teljesen felújított) ipari ingatlannal. Ezek sok éve üresen állnak, és sajnos nem sikerül hasznosítanunk. A nagy létszámú, viszonylag egyszerű kétkezi munkát igénylő ipari tevékenységek az ezredforduló után elmentek az országból (textilipar, cipőgyártás, kábelkorbácsüzemek stb.) részben Távol-Keletre, részben Romániába, Bulgáriába, Ukrajnába. Ezeket a viszonylag egyszerű gyári szervezetet igénylő tevékenységeket lehet egy kisvárosban hatékonyan üzemeltetni. Azok a munkák, amelyek manapság Magyarországra kerülnek, nagyobb komplexitású, sok magas képzettségű munkatársat igénylő tevékenységek, tipikus elvárás az autópálya melletti elhelyezkedés, a helyi műszaki felsőoktatási intézmény és a közeli közforgalmú repülőtér (Audi, Mercedes, különböző szolgáltatóközpontok).

Deja vu érzése van az embernek: a hatvanas és a hetvenes években a téeszmelléküzemágak és a budapesti központú nagy iparvállalatok vidéki gyáregységeinek erőltetett fejlesztésével ugyanezeket az égető problémákat próbálták elődeink orvosolni, korlátozott, illetve átmeneti sikerrel.

A „Hol?” kérdésére tehát az a válaszom, hogy a városokban, és ezen belül átmenetileg szelektív támogatásokkal  - lehet, hogy csak fél vagy egy generációra - a kisebb mezővárosokban is (ahova a falvakból be lehet járni).

Áttérve a másik alapkérdésre: milyen munkahelyek keletkezzenek? A szabad munkavállalók (munkanélküliek,inaktívak) képességeihez illeszkedjenek a munkahelyek, vagy a munkavállalókat képezzük az igényekhez?

Itt lép be a “Mikor?”.  Meggyőződésem, hogy rövid- és középtávon tudomásul kell vennünk, hogy a most még inaktív, potenciális munkavállalók jelentős részének még az egyszerű ipari betanított munka is jelentős kihívás. Jól emlékszünk még a kitűnő konjunktúrájú 1997-2000-es évekre, amikor az egész országban toboroztunk gyártósori dolgozókat nyugat-magyarországi munkahelyekre, munkásszállós elhelyezéssel. Nem volt kis feladat, de végül a vevőink és a munkavállalók megelégedésére sikerült felfuttatnunk a termelést. Ma kicsit nehezebb a helyzet, mert az inaktívak átlagosan hosszabb ideje vannak távol a munkaerőpiactól, mint akkoriban, de ma is megoldhatónak gondolom ezt a feladatot.

A magyar szolgáltatószektor és az építőipar is hatalmas hatékonysági tartalékokkal bír szervezésben, automatizálásban, információtechnikában. Ezért gondolom, hogy ezen szektorok munkaerőfelszívó képessége alacsonyabb lesz, mint ezt egy remélt fellendülés esetére sokan állítják. Általában könnyen megfeledkezünk arról, hogy a vágyott nyugat-európai életszínvonalhoz csak akkor közeledünk, ha a hatékonyságunk évről évre jobban nő, mint az övék.
Ugyanezen okból gondolom azt, hogy a kisvállalkozások támogatása sem fogja hozni a várt foglalkoztatási bővülést, hiszen a versenyképesség növelése – és a programok jelentős része igen helyesen erre irányul – a fajlagos munkaerőigényt csökkenti.  Az idegenforgalmat  magam is kitörési pontnak tartom, de csak jól fókuszált stratégia mellett (pl. egészségturizmus: ha a külföldi orvosokat tömegével képezzük, akkor a külföldi betegek is jöhetnének tömegével...)

Már közhely, de érdemes elismételni, hogy Magyarország  kis, nyitott gazdaság, ezért a nemzetközi konjunktúrától nem tud elszakadni, és az elsősorban belső keresletre alapozó növekedés zsákutca.  Ezért is gondolom,  leginkább az export és ezen belül az ipari export (nagy hangsúllyal az élelmiszeriparon) tud jelentős többletmunkaerőt felszívni. Az elmúlt év makroadatai is ezt bizonyítják.

Kelet-Európa és a Távol-Kelet a konkurencia

Rövid távon (10-15 év alatt) szükségesnek látom olyan, az állam által támogatott és  koordinált programok kialakítását, ahol  olyan munkahelyek jöhetnek létre, amelyek egyszerű ipari munkát biztosítanak nagyszámú foglalkoztatottnak, rövid  betanulási időszak után. Mindez olyan munkaszervezés mellett, hogy ha egy-egy munkavállaló váratlanul nem jelenik meg, nem borul fel a termelés, az egységnyi munkahelyhez szükséges mérnöki létszám alacsony, ráadásul a tőkeigény és a piaci kockázat viszonylag alacsony. Tudomásul kell venni, hogy az ilyen munkákat ma szegényebb országok, a magyarnál lényegesen olcsóbb bérrel végzik. Pusztán piaci alapon ilyen munkahelyeket Magyarországon ma nem lehet megvalósítani. Ezek a munkahelyek (bőr- és textilipar, kábelkorbácsgyártás, stb.) jórészt Kelet-Európába (Románia, Ukrajna) vagy Távol-Keletre (Kína, Vietnam) költöztek az ezredforduló után.

Jól tudom, hogy nem könnyű megtalálni azokat a technikákat, amivel ilyen munkahelyek Magyarországra visszatelepíthetők, hiszen számos akadály látszik. Az efféle munkahelyek nyilván hosszabb távon is támogatásra szorulnak, ezért szükséges lehet akár tíz évre is támogatást ígérni  fenntartóiknak.

Különös aktualitást ad ennek a kérdéskörnek a Széll Kálmán Terv közmunkákra vonatkozó része. Amennyire egyszerű médiafogyasztóként értelmezni tudom, a részletek elnagyoltak. A nyilvánosságra hozott anyag nyitottságot mutat arra is, hogy a közmunkásokat a magángazdaságban alkalmazzák. Egyedüli üdvözítő megoldásként nem, de hatékony részmegoldásként jónak tartom ezt az irányt.

Jól tudom,  az ilyen javaslatok kapcsán ellenérvként a felesleges támogatási versenyt szokás felhozni. Sajnos jelen helyzetben ez elkerülhetetlen a globális verseny körülményeit figyelembe véve: a németek védik, támogatják a német munkahelyeket, hogy ne kerüljenek át Magyarországra, sőt egy részük kerüljön vissza. Mi, a javaslataim szerint ezt tennénk Romániával, Ukrajnával,  számukra pedig így nem marad más, mint a kínai munkahelyeket visszaszipkázni. A támogatásra persze nem lenne szükség, ha a kínai gazdaság is az EU szabályai szerint működne, de ez nem így van, és hiába  a WTO szabadkereskedelmi megállapodása, ha a kínai valuta nem szabadon lebegtetett, és a szociális rendszer sem mérhető az európaihoz. Röviden: az Európán belüli munkahelyáramlások nem függetleníthetők a globális viszonyoktól, a régiók közötti verseny átöröklődik az országok közötti versenyre.

Minden támogatási struktúra magában hordozza a korrupció veszélyét, ráadásul az EU-konformitás sem könnyen biztosítható (az elmúlt hónapokban megtapasztalt furfangos törvényhozói technikák itt a társadalom egészének a tetszését érdemelhetnék ki), viszont az előnyök sem lebecsülendők:

●        olyan munkavállalókat kapcsolhatunk be a munkaerőpiacra, akiknek ma nincs reális esélyük be- vagy visszakerülni;

●        olyan ingatlanok és kiépített infrastruktúrák kerülnek kihasználásra, amelyek ma az enyészet felé haladnak;

●        a munkavállalók a lakóhelyüktől napi bejárásnyi távolságra dolgozhatnak, így a mobilitási gát – ha időlegesen is – nem akadályozza az elhelyezkedésüket;

●        az itt kiképzett emberek néhány év után komplexebb, nagyobb értéket termelő, ezért már támogatást nem igénylő munkahelyekre távozhatnak.

Az itt vázolt elképzelés nem a jelenleg érvényes és helyes közmegegyezés – amely szerint az irány a nagy hozzáadott értékű high-tech ipar, gyógyszerfejlesztés és gyártás, mérnöki tevékenységek - alternatívája, hanem egy részstratégia, amely elsősorban a foglalkoztatási stratégia, és nem az ipari stratégia része. Megkülönbözteti a két egymás mellett is működőképes irányt az is, hogy míg a ma közmegegyezésen alapuló ipari célterületek hatékonyan kizárólag a legjobb infrastruktúrájú, mérnöki képzéssel rendelkező nagyvárosokban űzhetők, az inaktívak foglalkoztatását segítő egyszerűbb munkák a kisebb és közepes városokban is versenyképesen működhetnek.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szerkezeti reformok szükségességét az itt javasolt irányok nem befolyásolják, de hosszú távú költségeit csökkenthetik.

A tudásalapú gazdaság csak a jövő

Természetesen én is vágyom, hogy hazánk tudásalapú gazdaságként csak a legszínvonalasabb projekteket és szakmákat csábítsa a sok nyelven beszélő, versenyképes, a piaci igényekre képzett munkaerejével. Mindent meg kell ezért tennünk, de ha sikerül  is, az eredmények inkább két-három, mint egy évtized múlva várhatók, hiszen minden az oktatással kezdődik, annak a kihordási ideje pedig évtizedes.

Addig viszont olyan munkahelyek létrejöttét is támogatni kell, amelyeket a ma és a közeljövő inaktívjai be tudnak tölteni. Ezeknek a munkahelyeknek a kialakítását viszont olyan helyeken kell támogatni, amelyek hosszú távon komplex igényű tevékenységeknek is otthont adhatnak. Ezek pedig a közepes és nagyobb városok. Itt is azok a jó rövid távú lépések, amelyek hasznosulnak a hosszú távú célok elérésében is; a cél pedig egyetlen dolog lehet: hogy ne kettészakadt  Magyarországon éljünk.