Az adórendszer bütykölgetéséről

2012.12.18. 10:52 Módosítva: 2012.12.18. 10:52
6 hozzászólás

Pár hónappal ezelőtt elolvastam Michael Schuman The Miracle című könyvét. A könyv arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ázsiai csoda gazdasági hátterét, okait és a gazdaságpolitikai döntéshozók gondolkodásmódját. Ami meglepett, hogy számos Dél-Kelet Ázsiai országban még az igen keménynek tartott diktatúrákban is komoly gazdaságstratégiai elképzelésekkel rendelkeztek a vezetők. Többségük nem közgazdász volt, ennek ellenére azonban mindannyian tudták, hogy hatalmuk megtartásához szükséges a jólét számottevő növelése. Mivel a közgazdaságtanhoz nem értettek, külföldről, „Nyugat”-ról kértek szakértői segítséget. Évtizedeket átölelő gazdaságstratégiai elképzeléseket valósítottak meg. Bár az állam rengeteget ruházott be, az ázsiai csoda valójában a magángazdaság, a szabadon működni hagyott piac csodája.

Az országok vezetői stabil jogi és gazdasági hátteret biztosítottak a vállalatoknak, és ez a stabilitás az, ami rengeteg beruházást vonzott a térségbe. A stratégiai tervezés - így az infrastruktúra, vagy az oktatás - tudatos fejlesztése a jogi stabilitás mellett tovább javította a versenyképességet.

Ha megnézzük az elmúlt 20 év magyar gazdaságpolitikáját, akkor mindent látunk, csak tudatosságot, stabilitást és stratégiai tervezést nem. A stratégiaalkotás és kivitelezés választásokon átnyúló évtizedes projekt, amelynek megalkotásához egyetlen gazdaságpolitikai szereplő sem fogott hozzá, vagy ha belefogott, sem sikerült végigvinnie. Be kell látni, hogy hosszú távú stratégiát csak összefogással lehet alkotni. Ez nem lehet egyetlen párt privilégiuma, hiszen ha az egyik kitalál valamit, a másik pedig a következő választás után visszacsinálja, akkor biztosan nem jutunk előbbre - ez ma már a múlt tapasztalata.

Elsőre talán naivitásnak tűnik abban bízni, hogy a magyar politikai elit képes lesz felülemelkedni a mindennapi csatározásokon és összefogni, de volt már erre példa európai demokráciában.

Írország az 1970 és 80-as években a folyamatos kormányválságok és magas munkanélküliség országa volt. Az állandósult belpolitikai harcok és az ennek nyomán szétvert gazdaság hatására, az értelmiség korábban soha nem látott mértékben vándorolt ki az országból, elsősorban az Egyesült Államokba.

A 90-es évek elején azonban sikerült olyan társadalmi összefogást létrehozni, amely Európa beteg emberéből Kelta Tigris-t varázsolt mindössze 10 év leforgása alatt. Habár a legutóbbi válságot megszenvedte Írország, ennek a társadalmi kiegyezésnek és a kiegyezés mögött álló hosszabb távú gazdaságstratégiának a sikeressége elvitathatatlan. Írország egy főre jutó nemzeti összterméke ma közel a magyar GDP duplája.

Összefogás helyett azonban a magyar politikai elit azért, hogy a cselekvés látszatát keltse, az elmúlt 20 évben egyebet sem csinált, mint az adórendszert bütykölgette. Azt sem lehet kizárni, hogy a gazdasági döntéshozók tényleg azt hiszik illetve hitték, hogy az alacsonyabb adóterhelés hozza el a gazdasági csodát.

Fontos lenne látni, hogy az adóterhelés mértéke csupán egyetlen tényező a tucatból, amelyet egy befektető megnéz akkor, amikor beruházási döntést hoz. A másik tényező ellenben, amit vizsgál, és aminek a súlya a döntéshozatalkor jóval nagyobb az adóterhelés mértékénél, az a kiszámíthatóság és az adórendszer stabilitása.

Megítélésem szerint két okból ártunk magunknak és leginkább a jövőnknek lassan két évtizede azzal, hogy az adórendszert bütykölgetjük. Egyrészt az állandó változtatgatás rontja a kiszámíthatóságot, amivel egyébként az időleges adótehercsökkenés minden előnyét elveszítjük. Másrészt elvonja a figyelmet a koncepcióalkotás fontosságáról.

Ahhoz, hogy Magyarország sikeres legyen a 21. században, egy hosszú távú stratégiai koncepció alapján, tudatosan kell fejleszteni a humánerőforrás és az infrastruktúra minőségét. Ezt pedig valamilyen szélesebb körű társadalmi konszenzus nélkül semmilyen demokráciában nem lehet megvalósítani.