Senki sem tudja, mit kellene csinálni

Can I play with madness? - the prophet stared at his crystal ball
Can I play with madness? - there's no vision there at all
Can I play with madness? - the prophet looked at me and laughed at me (ha ha he said)
Can I play with madness? - he said you're blind, too blind to see

(Smith/Dickinson/Harris)

Visszatekintve az elmúlt négy évre, egy sikersztoriról biztos nem fogunk tudni beszámolni: a növekedésről. Pedig a válság az Orbán-kormány számára pont jókor jött, hiszen egy mély recesszióból a felpattanás is nagy szokott lenni. Magyarország 2009-ben a rendszerváltás óta vett legnagyobb növekedési sokkját szenvedte el, de ebből a sokkból máig nem állt fel. Hogy mennyire nem, azt legegyszerűbben az utca emberének jövedelmi viszonyain keresztül tudjuk megfogni.

Adatok csak 2012-ig vannak teljes körűen, de az egy főre jutó reáljövedelem akkor 3,7 százalékkal maradt el a 2009-es (már válság sújtotta) szinttől. És bár a gazdasági növekedés mértéke nem esik egybe az egy főre jutó reáljövedelem mértékével, nem valószínű, hogy a tavalyi alig több mint másfél százalékos GDP-bővülés mellett ebből a 3,7 százalékból sokat behoztunk volna. Ha így nézzük, „rosszabbul élünk, mint négy éve”, illetve öt éve. Nagyjából úgy, mint tíz éve éltünk, azaz az elmúlt öt év (a válság, illetve a 2010-2013-as periódus) visszaesése letörölte a megelőző öt évet.

Kérdés, hogy vajon miért van ez így, és hogyan lesz tovább. Az „elmúltnégyév” elemzése nem egyszerű dolog, mert a gazdaságot, társadalmat jellemző általános tényezők keverednek a legutóbbi választások óta jellemző faktorokkal. A kiút ködös, és nem világos, hogy a jövőnkért makroszinten felelős döntéshozók szándékai pontosan milyenek.

A middle income trap

Ha a magyar gazdaság tényleg hosszú távú folyamatait nézzük, akkor az elmúlt fél évszázadba két decens növekedésű szakasz fért bele (a 60-70-es évek, valamint a 2000 körüli periódus), melyet egy lassú pötyögés (80-as évek), illetve a rendszerváltás (brutális sokk) kötött össze.

A második, 1997-től 2006-ig tartó növekedési periódus a Globális Pénzügyi Válságban ért véget, bár úgy néz ki, hogy már a válság is egyfajta növekedési szembeszélben ért minket. Ne felejtsük el, a 2002-2006-os konjunktúránk egyik bázisa a gazdaság, azon belül is az állam makacs túlfogyasztása volt (ez mutatkozott meg a masszív költségvetési hiányban, illetve az ásító folyó fizetési mérleg deficitben), ára pedig a megnőtt külső adósság lett.

A növekedés most mintha üzemszerűen hiányozna Magyarországon. Mint említettem, egy 2009-es mértékű visszaesésből várnánk a felpattanást, de az nem jött, és a bruttó hazai termék reálértéken majdnem 5 százalékkal alacsonyabb, mint 2008-ban volt.

Talán azért nem jött, mert hazánk a közepes jövedelmi szintű, fejlettségű országok közt nem ritka növekedési csapdába (middle income trap) esett, amiből jelentős strukturális változás nélkül nehéz kimászni. (A jövedelmi szint szerinti besorolás önkényes, mert akár lehetne úgy is meghúzni a vonalat, ami szerint a világ gazdagabbik hányadába esünk, de „érzésre” inkább valahol a gazdagság és szegénység közti úton vagyunk.)

A middle income trap az a jelenség, amikor egy relatíve szegény ország úgy lép növekedési pályára, hogy olcsó munkaerejére alapozva tőkét és know how-t importál külföldről, és bekapcsolódva a nemzetközi munkamegosztásba relatíve munkaigényes termelési folyamatokra erősít rá. Ez a program, ha sikeres, egy több éven tartó folyamat során egy magasabb szintre emeli a gazdaság kibocsátását, amely szintemelkedés matematikailag egy éveken át tartó magasabb gazdaság növekedést jelent. Amikor ennek a szinteltolásnak valami miatt vége van (pl. a bérszínvonal úgy megnőtt, hogy újabb gyártókapacitást nem lehet az országba vonzani, vagy egyszerűen elfogy a városi jellegű munkakörnyezetbe integrálható szabad vidéki munkaerő), a növekedés belassul, és új modellre van szükség. Ha ez nem jön, a gazdaság beragad.

Mivel a közepes jövedelem egy viszonylag tág mérték, ebbe a növekedési csapdába egy ország többször is beleeshet. Magyarországgal ez az elmúlt ötven évben kétszer is előfordult: a nyolcvanas években tapasztalt elsőt az eleve hibás gazdasági modell pénzügyi és műszaki összeomlása orvosolta (ez volt a rendszerváltás), a másodikat viszont egyelőre nem kezelte semmi. Valószínűleg még nem sokan gondolják, hogy ebben vagyunk.

Ez a csapdahelyzet nem egyedül Magyarország sajátja, a fejlődő országok közül sokan vannak ebben a helyzetben. Olyannyira, hogy az IMF legújabb kitekintése éppen azon morfondírozik, hogy a világgazdaság növekedési kilátásait a fejlett országok konjunktúrája miatt érdemes emelni, miközben a fejlődő világ inkább kihívásokkal küzd, mintha képtelen lenne előre lépni.

De ez nem meglepő: tartósan olyan konzisztens gazdasági növekedést produkálni, ami a közepes jövedelmi szintről egy magasabba juttatja az országot az elmúlt ötven évben százból mindössze 13 országnak sikerült (a leglátványosabb példák Finnország, Szingapúr vagy Dél-Korea).

Hogyan tovább?

Mi húz minket ki a közepes jövedelműek csapdájából? Megmondóember kollégáim ilyenkor olyan varázsszavakat tartalmazó makrorizsával szoktak jönni, hogy „strukturális váltás”, meg „kisebb állam”, meg „jövedelemredisztribúció”, de a valóság az, hogy

igazából senki sem tudja, mit is kellene csinálni. Én sem. Sőt: Orbán Viktor sem. És persze Bajnai Gordon sem.

De nem is kell, hogy tudjuk. De akkor ki tudja? Az az igazság, hogy előre senki.

Innováció vagy helyben topogás

A gazdaságot hagyományosan valami kiszámítható, előre tervezhető dologként fogjuk fel. Szeretjük kontroll alatt tartani a dolgainkat, ami annyit is jelent, hogy előre tervezünk, kitalálunk, optimalizálunk. Majd aki jobban tudja, előre megmondja, hogyan lesz, és hogy nekünk hogyan lesz jobb. És mindig van olyan közülünk, akit ambicionál, hogy jobban tudja és majd ő intézze, ezért intézi is. Pedig nem kéne.

A gazdaság ugyanis egy komplex, adaptív rendszer. Komplex, mert sok apró rendszerből áll, melyek folyamatos interakcióban vannak egymással. A kisvállalkozások mint önálló egységek, mint nagyobb vállalatok beszállítói, a szabályozó állami hatóságok, a lakosság, ami fogyasztó és munkaerő is egyben, a külföldi kereskedelmi kapcsolatok, és persze a hálózat minden pontját kiszolgáló pénzügyi szolgáltatói rendszer mind-mind egy folyamatos kölcsönhatásban levő összesség, melyek mozgása talán valami félig statikus állapotban kiszámíthatónak látszik, de sohasem tudjuk pontosan, hogy a feltételek változására, például az állami szabályozásokra vagy a gazdaságpolitikai akciókra pontosan hogyan reagál. Adaptív, mert a kölcsönhatások, próbálkozások eredményeit a szerelők külön-külön és rendszerszinten is feldolgozzák, és későbbi döntéseikben figyelembe veszik. Bonyolult? Az.

A rendszerben van önszerveződő hajlam, azaz a szereplők, legyenek azok kicsik vagy nagyok, interakciójából valami rendszerű viselkedés alakul ki. Ez a rendszerszerű viselkedés maga a „Magyar Gazdaság”, ami éppen ebbe a közepes jövedelmi csapdába látszott beleesni.

Bár a közgazdasági elmélet (amit inkább dogmatikának lehetne nevezni) azt mondja, hogy a gazdaság szereplői minden döntésükkor az optimumot keresik, a valóság az, hogy a tényleges döntések pusztán valami elfogadhatóan jó megoldás megkereséséről szólnak.

A jó gazdasági döntéshozó olyan, mint az egészséges lelkű szülő, aki nem akar a világ legjobb szülője lenni, amiről senki nem tudja, hogy milyen is, csak amolyan elég jó szülővé szeretne válni.

A gazdasági döntéshozó is olyan megoldást keres, ami nem valami profitmaximumot céloz meg, inkább azt, hogy vállalkozása hosszú távon túléljen. Ezt a megoldást keresi, és nem mindig találja meg elsőre. A hosszú távú túlélés záloga természetesen a folyamatos versenyképesség és innováció, ami a sikeres nemzetgazdaság ismérve is. Az üzleti döntések nem feltétlenül jók, sokszor hozunk hibás döntést, ezért fontos, hogy a gazdasági szereplők gyakran legyenek hajlandók és képesek döntéseket hozni, vállalkozni, ha úgy tetszik, mert előre nem tudhatjuk, mi fog a legjobban működni. Ahogy Edison mondta: „I have not failed. I have only found one thousand ways that don't work.” („Nem buktam meg, csak ezer olyan utat találtam, amik nem működtek.”) A versenyképes vállalkozás, a versenyképes gazdaság alapja az innováció, ami a vállalkozási tevékenység non plus ultrája, amiből ha elég sok van, a gazdaság, és az őt működtető társadalom képes a jövedelmi szintjét emelni. Ha nincs, akkor viszont marad a topogás.

Nem szimpla

A növekedésnek nincsen biztos receptje, hiszen azon túl, hogy amennyi ország, amennyi nemzet, annyiféle megoldás lehet a problémára. Azt is el kell fogadni, hogy sorsunkban rendkívüli szerepe van a véletlennek, nem tudjuk, hogy pontosan hol rejlik a siker. Remek példa erre a budapesti Kazinczy utca környéki bulinegyed, ami Budapest egyik fő turisztikai látványosságává vált.

Ki gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy abból a pusztulat Szimplából ilyen klassz dolog fog kinőni? Az eredetileg bontásra ítélt házak udvarára összelomozott székekből és asztalokból álló igénytelenségekből sajátos stílusú, a minőség minden szintjét kínáló szórakozó negyed lett, messze meghaladva saját régi kereteit.

A csapdából tehát próbálkozások sorozatával tudunk kitörni, innovációval, vállalkozó szellemmel, mert egy vátesz sem tudja előre megjósolni, mi lesz. Erre nyilvánvalóan alkalmatlan a mindent átszövő állam, mely óriás testével rátelepszik a próba-szerencse alapon kísérletező, vállalkozó szellemű kevesekre.

Ez nem jelenti azt, hogy az állam rossz, csak azt, hogy nem arra való, hogy egy gazdaságban növekedést generáljon. Arra ott van az istenadta nép.

Látjuk most azt a tendenciát, ami ezt az önszerveződő, vállalkozó, változásorientált és innovatív társadalmat célozná meg?

A gazdasági siker intézményrendszere

Ukrajna kapcsán ismét felmerül a kérdés, hogy vajon miért van az, hogy az egyik országnak sikerül, a másiknak meg nem. Miért vannak teljesen reménytelen esetek, mások miért mindig győztesek, és miért vannak a középutasok, akik botladozva haladgatnak, de sohasem lesznek Svájc, de Tadzsikisztán sem? Mitől függ, hogy ki hova tartozik? És hova tartozik Magyarország?

Minden nemzet azt a sorsot kapja, amit megérdemel. A társadalom döntése az, milyen az az intézményrendszer, ami — sok egyéb mellett — a gazdaság működésének jóságát determinálja. Az intézmények inkább rendszerműködést, rendező elvet, mintsem kormányhivatalokat jelentenek, és kialakítják azt a módot, ahogy a társadalom fizikai és humántőkébe befektet, ahogy a gazdaság/társadalom szereplőit munkára és teljesítményre sarkallja, és ahogy hagyja is őket legjobb tudásuk szerint dolgozni.

Az intézményrendszer minőségét hosszú távon az a tény jellemzi, hogy az adott országban hogyan változik a jólét, és hogy ez a jólét mennyire széles rétegek között oszlik meg. Rövidtávon azt hasoníthatjuk össze, hogy az intézmények mennyire szolgálják a tiszta verseny érdekeit, mennyire védik a pénzügyi és szellemi tulajdont, hogy az előre jutáshoz mennyire elegendő pusztán a szorgalom, és hogy a rendszer mennyire segíti vagy akadályozza a vállalkozás szabadságát és hatékonyságát.

Itt mindenki megnézheti magának, mennyire. Ezek az összehasonlítások hazánkat egy egy helyben toporgó, nem túlságosan versenyképes, közepesen korrupt, moderáltan innovatív országnak mutatják, ami kevés ahhoz, hogy előbbre lépjünk. Ami a vállalkozásbarát környezetet illeti, Magyarország 189 ország között az 54. Mivel a listán szereplő országok fele jóval hátrább tart annál, minthogy versenyezni akarjunk velük (talán számunkra nem Elefántcsontpart a favorit), ezt a helyezést maximum középmezőnynek nevezhetjük.

Az intézményeket a társadalom, illetve az általa kitermelt társadalmi és politikai elit alakítja ki. Bár a rendszerváltáskor úgy nézett ki, hogy egy, a hatalmat gyakorlók direkt befolyását, és az erőforrások (az adófizetők pénze) feletti rendelkezését korlátozó politikai rendszer alakul ki, valójában nem ez történt.

Magyarország sohasem volt Svájc, de az elmúlt négy évben egyre erősebben viseli magán azokat a jeleket, amelyek miatt növekszik aggodalmunk az ország várható sikereivel kapcsolatban.

A politikai erő birtokosain csökkenő demokratikus kontroll megkérdőjelezi a társadalom széles rétegei tulajdonjogainak biztonságát. Direkt államosítások még nem voltak, a magánnyugdíjpénztári rendszer de facto felszámolása is „csak” egy zsarolási hadművelet volt, de a mára elharapódzó zűrös ügyek felvetik a kérdést, hogy ebben a folyamatban hol állunk meg.

A pénzeső átok is

A politikai hatalom koncentrációja oda is vezet, hogy a gazdasági siker záloga is egyre inkább a hatalom birtokosaival való jó viszony lesz, ami azon túl, hogy korrumpálja az egész társadalmat, rendkívüli mértékben fogja vissza az egészséges vállalkozó kedvet és az innovációt is. A rendszer központi eleme nem valami általános jólétnövelés, amiből a befolyásos körök által kihasított szelet is nagyobb, hanem az erőforrások (az adófizetők pénze) feletti maximális rendelkezés.

Magyarországnak van haszna az Európai Uniótól származó támogatásokból, fejlesztési pénzekből, például a Zeneakadémia felújítása is túlnyomó részben ebből történt, de a pénzeső egyben átok is, amennyiben megnöveli a motivációt a befolyás szemmel látható végletes koncentrációja iránt.

Még szerencse, hogy nincsenek komoly természeti erőforrásaink,

mert az minket nem valami Norvégia-szerű jólétbe, hanem valami egészen más végzet felé sodorna.

A sorsunkat mi választjuk magunknak

A politikai elit természetesen nem magától olyan, amilyen, hanem egy társadalmi közegben érvényesül. Mi döntünk arról, hogy milyen országban akarunk élni, és milyen sorsot szánunk magunknak. Lehet mutogatni erre meg arra, de például azt a tömérdek mennyiségű szemetet, amivel az ember természetjárás közben Magyarország erdeiben találkozik, nem Orbán Viktor és nem Gyurcsány Ferenc szórta szét.

A gazdasági-politikai intézmények nem védik kellően a tulajdont, nem teremtenek kiszámíthatóságot, és nem engedik a konstruktív párbeszédet a hatalom de facto birtokosai és az irányítottak között.

A tíz évvel ezelőtti lezárt növekedési szakasz a múlté, és nemhogy nem tudjuk, merre tovább, de egyelőre esélyt sem adunk magunknak, hogy apró próbálkozások, innovációk sokaságával, saját hibáinkból tanulva megtaláljuk a helyes irányt. Talán mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei.