Ezért adták idén a közgazdasági Nobel-díjat

A gazdaságról való közgondolkodás általában csak lassan és némileg véletlenszerűen követi a közgazdaság-tudományon belüli szellemi áramlatokat. Szó se róla, az igazán jelentős új gondolatok a tudományos közösségen belül is rendre csak komoly ellenállás után tudnak áttörni. Ilyen, az elmúlt 30-40 évben a közgazdaságtant alaposan átformáló gondolat volt, amit első ízben az 1930-as években fogalmazott meg Ronald Coase angol közgazdász.

Felvetésének lényege, amilyen egyszerű volt, olyan forradalmi volt: a piacgazdaság alapvető jelensége nem a verseny, hanem az együttműködés, a közgazdász feladata pedig az együttműködés előtt alá akadályok tanulmányozása. A piaci szereplők – vevő és eladó, munkaadó és munkavállaló – közötti csere a lényegét tekintve együttműködés: mindkét fél úgy követi saját célját, hogy közben a másik céljához is hozzájárul.

A gazdasági fejlődés pedig nem más, mint a kölcsönösen előnyös cserék körének folyamatos bővülése. Az együttműködés, a csere azonban akadályokba, Coase kifejezésével „tranzakciós költségekbe” ütközik. Megfelelő cserepartnert kell találni, meg kell győződni a képességeiről, meg kell alkudni vele. Szerződést kell kötni, amit azután érvényesíteni is tudni kell. Reagálni kell az előre nem látható helyzetekre, ki kell dolgozni és működtetni kell a felek együttműködését irányító szabályokat, és így tovább.

Mindez költségekkel jár, amelyek csökkentése minden vállalkozás egyik legnagyobb kihívása. A költségek annál kisebbek lesznek, minél jobb szabályokat alakítanak ki maguknak, és minél inkább segítik őket a tágabb környezetükben érvényesülő – jogi és társadalmi – játékszabályok. A közgazdászoknak ezért elsősorban az együttműködés játékszabályaira, más szóval „intézményeire” kell figyelmet fordítaniuk. A kutatási program rendkívüli sikerét bizonyítják az idén tovább sokasodó Nobel-díjak, amelyek egyúttal jelzik a program kiteljesedését is.

Coase (1991) után Douglass North (1993) kapott díjat, aki a gazdasági rendszerek fejlődését elemezte újszerűen, a tranzakciós költségekre ható intézményi változások történeteként. Bemutatta, hogyan tesz egy országot gazdagabbá, ha a megállapodások megkötése és betartatása jobban működik. Oliver Williamson és Elinor Ostrom (2009) e rendszereken belül a gazdasági együttműködés megszervezésének alapvető struktúráit vizsgálták.

Olyan kérdésekre adtak választ, hogy mikor érdemes egy tranzakciót egy vállalaton belül, s mikor piaci úton lebonyolítani. Mikor képesek egy természeti erőforrás használói megszerveződni, s mikor ésszerűbb külső, kormányzati szabályozást választani.

Oliver Hart és Bengt Holmström (2016) még szűkebb fókuszú kutatásaikért kaptak elismerést: olyan elméletek kidolgozásáért, amelyek „szerződések megtervezése során jelentkező számos különböző [részlet]kérdés elemzésére alkalmasak”.

Eredményeik rámutatnak arra, hogy a szerződéskötés körülményeinek részletei milyen komoly következményekkel járnak. Az egyik rögtön az, hogy – Marxszal szólva – miért nem a munkás birtokolja a termelés eszközeit. Ha tetszik, szerződéses részletkérdés, ha tetszik a „modern kapitalizmus” központi kérdése. Hart kiindulópontja, hogy minden szerződés többé-kevésbé hiányos: előállhatnak olyan helyzetek, amelyek megoldását a szerződés nem szabályozza - lehetetlen a jövőre tökéletesen felkészülni.

A hiányos szerződés azonban kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a feleket: attól kell tartaniuk, hogy vita esetén a másik fél számukra kedvezőtlen döntést hozhat, és a szerződés ekkor nem fogja őket ettől megvédeni. Különösen akkor nagy gond ez, ha a szerződés érdekében jelentős beruházásra van szükség, például új gépre, új technológiára.

Ilyenkor a kapcsolat kudarca különösen nagy veszteséget jelent annak, aki időt és pénzt áldozott a berendezések és a tudás beszerzésére. Ezért a szerződésen kívüli biztosítékra fog törekedni. Ilyenkor hatékony biztosíték lehet a gépek és a szellemi jogok birtoklása. Védett helyzetben lesz, aki birtokolja ezeket. Vita esetén ugyanis neki lesz nagyobb alkuereje: ő mondhatja a másik félnek, ha nem tetszik, el lehet menni.

A tulajdonjog e logika szerint annál a félnél lesz, aki eleve nagyobb beruházást tesz az eszközökhöz kötődően. Ez általában a vállalkozó, nem pedig a munkás. Ez a megoldás – kontra Marx – mindkét félnek érdekében áll, mindkét fél javát szolgálja. Hiszen ha nem kapna védelmet, a vállalkozó eleve meg sem tenné a beruházást, munkát sem ajánlana a munkásnak.

A gondolatmenet pedig úgy kerek, hogy a vállalkozónak is biztosítékot kell ajánlania az alkalmazottainak, ha a céghez kötődő beruházást (pl. a munkafolyamat megtanulását) várja el tőlük. Ilyen lehet a cég jó hírneve vagy a szerződésbe foglalt végkielégítés. Hart gondolatmenete kifinomult, de erőteljes. Nem csak azt segít megérteni, miért nőtt a kapitalizmus kiteljesedésével a „proletárok” életszínvonala elszegényedés helyett. A hiányos szerződések elmélete a modern gazdaság számos, első ránézésre igen különböző jelenségének magyarázatához hívható segítségül.

A szerződések közgazdasági elemzésének erejét mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben nagy hatást gyakorolt a menedzsment- és a politikatudományra is – bár sajnálatos, hogy igen kevéssé a hazai egyetemi oktatásra. A hatás oka, hogy mind a vállalati, mind a politikai irányítás számos kérdése jól elemezhető szerződéses problémaként.

Lássunk ismét egy példát! Arra számítunk, hogy ha a menedzser fix fizetés helyett a kibocsátás darabszáma szerint fizet a futószalag mellett dolgozó munkásnak, azzal nagyobb erőfeszítésre ösztönözheti, ami jobban megéri a cégnek. Holmström bemutatta, hogy az ösztönzés nem biztos, hogy megéri, mivel van legalább egy komoly hátulütője.

Ha a valós erőfeszítés mellett más tényezők is hatnak a megfigyelhető teljesítményre, amelyeket a munkás nem tud befolyásolni, akkor a díjazás módja kockázatot terhel rá. Ő pedig ezért cserébe magasabb, a cég szempontjából talán már túl magas bért is követel majd.

Az általános tanulság: az ösztönzést és a kockázat átterhelését együttesen kell figyelembe venni, a kettő között az egyensúlyt kell megtalálni. Ugyanez a dilemma jelentkezhet, amikor egy hivatal „indikátorokhoz” próbálja kötni egy vállalkozás támogatását: a cég csak akkora teljesítményt vállal, amit rossz körülmények között is teljesíteni tud.

Hasonló jelenségeket megfigyelhetünk a politikai életben is, például ha a szavazók erősen a kormány mellett sok más tényezőtől függő életszínvonal növekedéshez kötik a választott képviselőik újraválasztással jutalmazását, akkor a politikusok erősebb hatalmukat stabilizáló biztosítékokat, nagyobb kifizetéseket várnak el.

Ez persze csak egy a számos dilemma közül, amelyeket a hiányos információ, a kockázat és az ösztönzés szükségessége együttesen felvetnek. Az intézményi közgazdászok – nem szándékoltan, de aligha véletlenül – az európai gazdasági gondolkodás nagyon régi hagyományához tértek vissza, amikor a figyelmük az együttműködés intézményei, a tulajdon és a szerződés felé fordult. A középkor és a kora újkor legnagyobb gondolkodói a gazdasági problémákat az erkölcsök és a jog (de iustitia et iure) részeként értelmezték.

Az anakronizmust vállalva, a XV. század végén minden bizonnyal Sienai Szent Bernardin kapta volna a közgazdasági Nobel-díjat A szerződésekről és az uzsoráról (De contractibus et usuris) (1474) című művéért. Nincs új a nap alatt: a szabadság és jólét sarkkövei a szerződések. Mégis van új a nap alatt: többet tudunk róluk, erőteljesebb technikáink vannak az elemzésükhöz, mint valaha. A magyar gazdaság és társadalom jobb megértését is segíthetik.

Mike Károly közgazdász, a BCE Közgazdaságtudományi karának oktatója, a Hétfa Kutatóintézet külső tudományos főmunkatársa. Egyetemi oktatóként és kutatóként a vállalkozói gazdaság intézményrendszerével, a jogi és a politikai intézmények közgazdasági elemzésével foglalkozik.