Brexit: kiben mi lakik?

82 évet élt, világháborús és általában XX. századi tapasztalatokkal jól ellátott nagymamám tanította, hogy „kisunokám, jegyezd meg jól, nem lehet tudni, hogy kiben mi lakik.” Megjegyeztem, és a brexit kapcsán mostanában sűrűn eszembe is jut, nem is mernék vitatkozni vele, de mégis, tegyünk egy próbát: vegyük végig, hogy a tudható tények és az elgondolható motivációk alapján mi lehet azon brit politikusok fejében, akik ebben a pillanatban is akarják vagy elfogadhatónak tartják a brexit-et. Nem újdonság, hogy egy történelmi katasztrófa sokaknak vonzó ábrándok, lelkesítő fantáziák forrása, előtte, közben, és utána is, önmagában ebben nincs is semmi érdekes, viszont éppen a józanság oltárán áldozunk akkor, ha a lehető legjobban meg akarjuk érteni az érthetetlent. A brit belpolitikai káosz kiteljesedése jó alkalom erre.

Theresa May

A miniszterelnök nem csak a pozíciójánál fogva különösen érdekes ebből a szempontból, hanem azért is, mert a népszavazás előtt a maradás, az EU tagság fenntartása mellett kampányolt, és nincs okunk kételkedni abban, hogy ezt őszintén, meggyőződésből tette. Ehhez képest nem egyszerűen elvállalta az Egyesült Királyság EU-ból való kiléptetésének feladatát, hanem minden vitában következetesen ki is áll amellett, hogy ezt bizony már végig kell csinálni. Azt mondja, hogy ez egy sikersztori lesz, szenvedélyesen szónokol arról, hogy a brit üzleti kultúra, a legszélesebb értelemben vett brit gazdasági versenyképesség előnyt fog kovácsolni a kilépésből. Még megemlíti ugyan az önállóan kötött szabadkereskedelmi egyezmények lehetőségét, de ezekben láthatóan már nem hisz. Küldetésként éli meg, hogy végrehajtsa a választók többségének népszavazáson kifejezett akaratát. Egyetlen technikai kérdésben sem volt következetes az elmúlt két és fél évben, neki bármilyen kilépés jó, csak kilépés legyen. Vámunió? Norvég modell? Szabadkereskedelmi egyezmény? Mindegy. Amibe az EU belemegy, és amihez otthon többséget tud szerezni, az neki jó. Nincs ilyen? No-deal, clean break? Jobb híján az is jó. „A brit emberek döntöttek, a kormány kötelessége az, hogy...”

Ő a brexit miniszterelnöke, a brexit tette miniszterelnökké, a félrekormányzott, zátonyra futott hajóról elsőként elmenekülő David Cameron már csak egy szürke percember a fakuló emlékezetben, miközben May kormányzása így vagy úgy, de élő történelem. Az őszinte, büszke és felelősségteljes patrióta egy ilyen helyzetben könnyen válik küldetéstudatossá, az ő helyében ezt nagyon keveseknek sikerült volna elkerülni. Egy bármilyen, de általa levezényelt brexit számára a vállalt küldetés teljesítése, egy bárhogyan elmaradt vagy bárhogyan, de nélküle megvalósult brexit a tökéletes kudarc. Azért, hogy hősként és bajnokként bekerülhessen a történelembe, egyszer már hátat fordított a saját józan megfontolásainak. Heroizált önképének megőrzése érdekében újra meg fogja tenni, ha kell.

Mérsékelt brexit-pártiak

Tory és munkáspárti képvelők között együttesen százával vannak olyanok, akik erősen hiszik, hogy hazájuknak jobb sora lenne, lesz az EU-n kívül, de úgy vélik, hogy Nagy-Britannia minden ellenkező tapasztalással ellentétben igenis képes az EU tagság előnyeinek többségét megtartani, a vélt vagy valós hátrányoktól pedig megszabadulni. Azt, hogy ezt így gondolták a népszavazás előtt, és utána néhány hónapig, könnyű lenne megmagyarázni: nem tudtak eleget az európai integrációs folyamatról. Nem ismerték kellő mélységben azokat a tektonikus erejű, évtizedeken át ható történelmi mozgásokat, amelyek egy ilyen helyzetben szigorú összezárást, összetartást, és az első kilépő könyörtelen megbüntetését parancsolták az európai döntési központokban ülő vezetőknek és a döntéseket előkészítő stáboknak, függetlenül személyes ízlésüktől, politikai hátterüktől, országuk méretétől és rangpozíciójától, partikuláris érdekeitől.

Az viszont már messze nem ilyen magától értetődő, hogy ennek megtapasztalása után mi tarthatja fenn a hitüket. Ha nem hallgatunk a nagymamámra, és megpróbáljuk megmagyarázni, hogy mi lakhat bennük, az identitástudat sokszor lebecsült jelensége egészen biztosan az elsők között jön számításba. A birodalmi dicsőség emléke, a „splendid isolation” hagyománya nagyon is jelenvaló, élő tényező, ami a XXI. századi realitásokkal szembesülve szinte mindig valamiféle lesajnálással, háttérbe húzódással, megszégyenítéssel, nevetség tárgyává válással találkozik. Kevesen vitatják, hogy a brexit mindenekelőtt lázadás, lázadni pedig úgy is lehet, hogy az ember nem tud róla – a megbántott, elismerésre vágyó identitástudat olyan erő, ami képes magához hajlítani a racionalitást, alattomosan eltorzítani az érzékelt valóságot. Ha mindehhez közösségi élmények sora, egész kis kultúra, egy komplett mozgalom társul, akkor felépülhetnek az elmében azok az áttörhetetlen kognitív falak, amelyek mentén tapogatózva el lehet jutni a végletes döntésekig.

Hard-core tory brexiterek

Talán az ő esetükben van leginkább igaza a nagymamámnak. Nagyon okos, nagyon felkészült emberek készülnek arra ebben a táborban, hogy pezsgőt bontsanak egy no-deal forgatókönyvvel megvalósult brexit napján. Jacob Rees-Mogg és több tucat képviselőtársa kedd éjszaka a „May-terv” masszív, a várhatónak tökéletesen megfelelő mértékű leszavazása után nem volt túl fáradt ahhoz, hogy közösen elmenjenek egyet koccintani a győzelemre. A lélektani kiindulópontjuk talán hasonló a mérsékelt brexit-pártiakéhoz, talán nem, mindenesetre az, hogy fennhangon hirdetik a „kilépni akár bármi áron” politikáját, valószínűleg nem egyszerűen egy politikai piaci jelenség, nem egyszerűen arról van szó, hogy ki akarják szolgálni ezt a ma is nagy arányban létező, jórészt általuk megteremtett választói igényt.

A megingathatatlan kételynélküliség hangoztatása mögött talán éppen a legsúlyosabb kételyek rejlenek. Az EU-val való, a britek számára előnyös megegyezés elmaradása ott ütötte meg őket, ahol a legjobban fáj: a büszke Britannia alulmaradt?! A mindig viszálykodó kontinens összezárt, és a megosztás régi mestere vált a széthúzás és a döntésképtelenség mintapéldájává? Mi, akik könnyű győzelmet ígértünk nektek, tévedtünk volna? Talán ismerjük el, hogy bár felvirágzásról beszéltünk, szükségtelen fájdalmat hoztunk rátok?

Hát nem jobb, nem könnyebb a választott eszközt utólag megtenni végcélnak? Ha a brexit-et önmagunkban átpozícionáljuk történelmi célkitűzéssé, ha a bekövetkezése maga a további magyarázatot nem követelő diadal, akkor a kételyek és a reális tapasztalások mehetnek a szőnyeg alá. Ha elég hangosan mondjuk, mi magunk is elhisszük.

Jeremy Corbyn

A Munkáspárt vezére, ahogy arról már többször írtunk, nem barátja az EU-tagságnak, bizonyos elemeit egyenesen elfogadhatatlannak tartja, nem fél a kilépéstől. A birodalmi dicsőség romjai hidegen hagyják, híve Észak-Írország és Írország egyesülésének. Amikor a „no-deal” forgatókönyv mindenáron történő elkerüléséről beszél, akkor egészen egyszerűen hazudik. Nem tehet mást, saját pártja elevenen falná fel, ha ennyit sem adna nekik. A gazdaság összteljesítménye összehasonlíthatatlanul kevésbé érdekli, mint az elosztási mechanizmusok átalakítása. Igazi szocialista, nem játssza meg magát. A társadalmi viszonyokba mélyen belevágó szocialista kormányzást akar, és elemi erejű ambícióval akarja személyesen ő elhozni Nagy-Britanniának a szocialista fordulatot. Lassan kifut az időből, idén lesz 70 éves. Ha most nem, akkor soha. Fél évszázada politizál, 36 éve megszakítás nélkül parlamenti képviselő, minden idegszálával tudnia kell, hogy a Munkáspárt az ő idejében már csak a tory-k összeomlásszerű megroggyanása esetén alakíthat egyedül kormányt. Nem mondhatja ki, de egy katasztrofális gazdasági következményekkel járó brexit voltaképpen az utolsó lehetősége, meg is fog tenni érte mindent, ahogy eddig is megtett érte mindent.

És a kakukktojás – a Skót Nemzeti Párt

A skótok nem fukarkodnak a kezdeményezésekkel és a markáns álláspontokkal, ha kilépésekről és népszavazásokról van szó. Azért ők a kakukktojás ebben a felsorolásban, mert elvileg nem hogy nem támogatják a brexit-et, hanem nagy erőkkel küzdenek ellene – de a felszín alatt egy nagyobb, hosszabb történet, a skót függetlenség ügye követeli magának a végkifejletet. Tényezőnek pedig azért tekintendők, mert 35 együtt szavazó képviselő az alsóházban a mai viszonyok között számottevő erő. A Skót Nemzeti Párt a brexit-től teljesen függetlenül dolgozik a skót függetlenség ügyén, az elfogadható forgatókönyvek kudarca és a megismételt brexit-népszavazást célzó kezdeményezés pedig tökéletesen a kezükre játszik. A nagy többséggel a maradásra voksoló skót választóknak így azt tudják mondani, és néhány hét hallgatás után a keddi parlamenti szavazást követően azonnal meg is tették, hogy mivel a skótok népszavazáson mondták ki, hogy az EU-hoz akarnak tartozni, joguk van ezt újra népszavazáson kifejezni. Akár egy brexit-népszavazáson, akár ennek hiányában egy megismételt skót függetlenségi népszavazáson. Az előbbi megtartása nem segítené a skót elszakadás ügyét, az elmaradása annál inkább, ezért úgy kezdték egyre hangosabban követelni, ahogy az idő múlása egyre valószínűtlenebbé tette ezt a forgatókönyvet. Természetesen ők is jót akarnak, mint mindenki. Tényleg az EU-ban akarnak maradni. De a történelmi küldetésükként megélt célhoz ők sem kaphatnának jobb alkalmat a lehető legrosszabb brexit-nél.

Talán valahogy így... de lehet, hogy már megint a nagymamámnak volt igaza.