Hiába van messze, nagyon sürget a 2050-es klímacél

Semmi sem sürget bennünket,

így indokolta Gulyás Gergely még júniusban, hogy miért vétóztuk meg a 2050-es EU-s klímasemlegességről szóló európai tanácsi határozatot, Lengyelországgal és Csehországgal közösen.

Andrej Babiš cseh miniszterelnök is hasonlóan vélekedett, amikor azt kérdezte, hogy

miért kéne 31 évvel előbb eldöntenünk, hogy mi lesz 2050-ben?

Mi tagadás, van benne valami, 2050 tényleg elég messze van – elsőre nekem is az jut eszembe róla, hogy akkortájt fogok nyugdíjba menni, és a józan paraszti ész szerint ilyen hosszú távra előre nem érdemes célokat kitűzni. Mégis nagy csalódás volt a júniusi vétó, hiszen minden nappal egyre drámaibb a klímavész.

Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy hol volt itt a félreértés, és most megpróbálom elmagyarázni: a klímás szakértőknek és szakpolitikusoknak egész mást jelent a 2050, mint a laikus nagyközönségnek.

A 2050-es távlatban meghatározott klímacélok azért jók mert hosszútávú gazdasági tervezést tesznek lehetővé az iparban, ahol egy-egy komolyabb üzem vagy erőmű élettartama akár 50-60 év is lehet. Mindemellett persze a ma hivatalban levő politikusok számára is elég messze vannak ahhoz, hogy ne legyenek azonnal szamon kérhetők. Ebben a szellemben született a 2015-ös Párizsi Megállapodás, amely szerint az évszázad második felére el kell érni, hogy a Föld átlaghőmérséklete ne emelkedjen többel, mint 1,5 C.

Aztán 2018-ban jött ez a grafikon:

Ez a grafikon az Kormányközi Éghajlatváltozási Testület (IPCC) 2018 őszi jelentéséből származik, amely arról szól, hogy mi kell ahhoz, hogy elérjük ezt az 1,5 C-os célt.

Bal oldalon a kibocsátások láthatók, jobb oldalon a melegedés mértéke. A két képről az olvasható ki, hogy ha azt akarjuk, hogy 2050-ben esélyünk legyen a 1,5 C-os cél elérésére, ahhoz gyakorlatilag tegnap el kellett volna kezdenünk intenzíven csökkenteni a kibocsátásainkat.

A világ országainak jelenlegi összesített kibocsátás-csökkentési vállalásai ugyanis inkább a 3,5 C fok felé mutatnak, ami valószínűleg az emberi civilizáció globális összeomlását hozza majd.

Egyszóval éppen hogy rohadtul sürgős a dolog, mert ahhoz, hogy stabilizáljuk a klímát 2050-re, már 2019-ben drasztikus lépések kellenek. Minden nap késedelemmel csak nehezebbé válik a dolgunk. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a laikus közönség (és úgy tűnik, közéjük számítani vagyunk kénytelenek Gulyást és Babišt is) számára a 2050-es céldátum egy távoli és ködös valami maradt, nem értették meg, hogy ezzel a céllal a jelen számára adnánk feladatot.

És itt jön a másik dolog, amire rájöttem: Gulyás azzal magyarázta, hogy nem sürget az idő, merthogy 

a 2030-ra kitűzött (magyar) klímacél megvalósítása pedig a terv szerint halad.

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a magyar 2030-as klímacélok mennyire ambiciózusak (nem nagyon, bővebben erről itt olvashatsz), hanem vegyük észre, hogy ez a klasszikus „nincs itt semmi látnivaló, tessék kérem oszolni” reakció.

A kormány számára a klímavész egy uniós finanszírozási - hazai beruházási kérdés, nem pedig a magyar nemzet XXI. századi jövőjét, megmaradását alapjaiban meghatározó ügy. Úgy tűnik, nem akarják, hogy aggódjunk a klímavész miatt, a kormány a helyén van, a klímatüntetők pedig valójában csak opportunisták, akiket valójában nem a Föld élhetősége érdekel, hanem az, hogy ki nyeri a jobb kontra bal örökrangadót.

A magyar kibocsátás 0,14%-a világénak, azaz a XXI. század magyar éghajlatát alapvetően nem az határozza meg, hogy mi idehaza mennyire teljesítjük a kibocsátás-csökkentési vállalásainkat, hanem az, hogy mit csinál a világ többi része, mit tesz Kína, India, Brazília, az USA és Oroszország. A klímaváltozás valahogy történni fog, gyorsabban vagy lassabban, erre Magyarországnak kicsi a befolyása, de ezt a kis befolyást a diplomácián és az EU-n keresztül tudjuk érvényesíteni.

A júniusi vétó pont egy ilyen eset volt: ha a 2050-es klímasemlegességet bejelenti ősszel az EU, akkor ezzel elősegíthette volna, hogy a decemberi chilei klímacsúcson más országok is szigorúbb vállalásokat tesznek. Ehelyett az történt, hogy Lengyelországgal és Csehországgal együtt kiütöttünk az EU kezéből egy fontos fegyvert, amivel a jövő magyar és európai éghajlatát talán egy kicsit jobbá tehette volna.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lengyelek valószínűleg amúgy is vétóztak volna, illetve a brüsszeli csúcs előtti héten még úgy tűnt, hogy a magyar kormány támogatni fogja a 2050-es karbonsemlegességet, és innen nézve taktikai előnyt jelenthet egy vétó, hiszen, amikor majd megpróbálják a lengyeleket pénzügyi ajánlatokkal megpuhítani, majd mi is tarthatjuk a markunkat.

De éppen ez a taktikai megközelítés a probléma lényege: a miniszterelnök azt képzeli, hogy a klímavész sem több, mint az egyik pontszerző meccs az uniós pénzért folyó bajnokságban. Még mindig nem értette meg, hogy a tét az emberi civilizáció, és benne a magyarság fennmaradása. Akármennyi szó is van a menekültekről, az úgy tűnik, hogy még nem esett le, hogy amikor majd a magyar mezőgazdaság igazán döglődni kezd a folyamatos szárazságtól, egymást érik az árvizek és hurrikánok meg a hőhullámok, valamint megindulnak a klímamenekültek tömegei, akkor már mindegy lesz, hogy mennyi uniós pénzt szedtünk össze a század elején.

Ezért a magyarság fennmaradása szempontjából a legfontosabb része a magyar klímapolitikának, hogy mit teszünk az EU-ban. És egyelőre nem segítünk, hanem inkább hátráltatunk. Úgy csinálunk, mintha minket ez a téma nem érintene annyira, mintha az a nyugatiak fixaideája lenne. Taktikai szempontból ez talán érthető – elvégre a kormánypárti szavazóbázis számára egyelőre nem a klímaváltozás a legfontosabb. De a nemzeti érdek képviseletéhez a taktika nem elég, stratégia is kell.