Boris Johnson valójában még nem veszített

Szemben Theresa May-jel, Boris Johnson előre felmérte, hogy a jelenlegi parlament bármire képes, hogy megakadályozza a brexitet. Azt is tudta, hogy parlament megkerülésére lényegében nincs esélye, így a héten elszenvedett vereségei kalkulált veszteségnek tekinthetők. Johnson valódi célja egy olyan választási siker, mely biztos többséget ad a brexitereknek: azonban nemcsak egy választás eredménye, hanem az időpontja is bizonytalan, ami tovább bonyolítja az egyébként az EU27-eken is nagyban múló kérdést, kérnek-e, és ha igen, milyen feltételekkel kapnak esetleg halasztást a britek a jelenleg érvényes október 31-i kilépési dátum előtt.

Boris Johnson elvesztette miniszterelnökként vívott első csatáit, amelyeket a brexit megvalósítása érdekében a parlamenttel vívott háborújában vállalnia kellett. Ezeknek a csatáknak sem az elkerülésére, sem a késleltetésére, sem a megnyerésére nem volt reális esélye, amit legközelebbi szövetségeseinek nyilatkozataiból tudhatóan pontosan fel is mért legkésőbb a Downing street 10-be való beköltözésekor.

Theresa May-jel ellentétben megértette, hogy a parlament látszólagos döntésképtelensége mögött mi áll. Míg May abból indult ki, hogy a véleménykülönbségek technikai, elvi, stratégiai, szakpolitikai, ideológiai, legrosszabb esetben belpolitikai természetűek, addig Johnson a brexiter tory keménymag hatására felfogta, hogy a jelenlegi összetételű parlament – szűk többséggel ugyan, de – kész bármire, hogy az idők végezetéig késleltesse, és ezzel esetleg leállítsa a brexitet. A célja eléréséhez vagy meg kellett volna kerülnie a parlamentet, amire alig volt esélye, vagy szét kell zavarnia, és el kell érnie az előrehozott választásokat. Eddig minden a vártnak, a valószínű forgatókönyveknek megfelelően alakult, Johnson szempontjából nézve nem szólt közbe a váratlan szerencse – a parlamentben veszített, a küzdelem már a választások kieszközléséért zajlik, tulajdonképpen csak az időzítés kérdése van nyitva.

Az időzítés azonban most élet-halál kérdés a maradáspárti képviselők számára. Világos, hogy ha Johnson tud kormányt alakítani egy választást követően, egy maradáspárti képviselőktől megtisztított parlamenti többség élén, akkor a brexit az első adandó alkalommal, az éppen aktuális halasztás lejártakor be fog következni. Ha ez a helyzet október 31-e előtt következik be, akkor november 1-én Nagy-Britannia már nem tagja az EU-nak. Ha utána, akkor még néhány hónapig élhet a remény.

De csak a remény. A parlamenti csatazaj újra és újra eltakarja a lényeges kérdéseknek még a belpolitikai vonatkozásait is: a brexitet népszavazás döntötte el, és ezért annak közjogi vonatkozásaitól függetlenül csak egy másik népszavazás állíthatná le a folyamatot. A maradáspártiak halogató harcának egyetlen reális pozitív kimenetele a kitartás a közvélemény megbízható átfordulásáig, és egy megismételt népszavazás megtartásáig. Az ellen azonban nincs orvosság, azon nem segít sem választás, sem népszavazás, sem a kilépés, sem a bennmaradás, hogy a brexit a brit politika minden mást maga mögé utasító, alapvető törésvonalává vált az elmúlt években. Nagy-Britannia számára ez azt jelenti, hogy semmi esélyük a kérdés tartós és békés rendezésére, a szálak elvarrására, ebből a szempontból mindegy, hogy a kilépés belátható időn belül bekövetkezik-e, és ha igen, milyen feltételekkel. Ha bekövetkezik, a maradáspártiak másnap megkezdik a visszatérést célzó politikai munkát, ugyanígy, amíg be nem következik, a kilépéspártiak nem fogják feladni. A sebek gyógyíthatatlanok.

Az igazán lényeges kérdés az EU 27-ek pozíciójának alakulása

Az elképesztően pörgő híráramlásban könnyen kialakul vagy éppen visszatér az a tévképzet, hogy a brexit kérdéseit egymással háborúzó brit politikusok dönthetik el. Ezzel szemben a helyzet az, hogy egy esetleges halasztás ugyanúgy az EU 27-ek kegyelmétől függ, ahogy eddig. Sokan magától értetődőnek tartják, hogy az Európai Tanács a kezében szorongatott pecséttel csak arra vár, hogy szentesíthesse a britek kegyelmi kérvényét. Nem így van.

Az EU vezető politikusai között többen is voltak, akik a brit maradáspártiakhoz hasonlóan szinte bármire késznek mutatkoztak a folyamat leállíthatóságának reményében. Ha azonban úgy látják, hogy a brexit technikai leállítása egyetlen napig sem szabadítaná meg az EU-t a brexit problémájától, az hamu alatt izzó parázsként ugyanúgy velük marad, akár további évtizedekig, akkor egészen más képük alakul ki arról, hogy mit veszíthet az európai projekt a brexittel. Johnson kormányalakításának már a puszta ténye is fontos állomás ezen az úton.

Merkel és Tusk tavaszi pozíciója ennek megfelelően sokat veszített az erejéből az elmúlt hónapokban, míg a nemzetközi politikában éppen némileg erősödő, növekvő tekintélyű Macron álláspontja, hogy tudniillik essünk már túl rajta, foglalkozzunk már magunkkal, radikális, harcias kiállásból mostanra a józan ész halk, de erőteljes hangjává változott. Nem az álláspontok változtak, hanem a realitások váltak mindenki számára nyilvánvalóbbá. Az EU 27-ek továbbra is kérlelhetetlen merevsége a kilépési egyezmény újratárgyalhatósága ügyében ebben a helyzetben már a beletörődés jeleként értelmezendő. Gyakorlati értelemben ugyanis teljesen irracionális lenne – olyan kérdések megtárgyalásától zárkózik el az EU, amelyeket a kilépést követően a legrövidebb időn belül úgyis rendeznie kell.

Az északír-ír határ ellenőrzésének módját éppúgy villámgyorsan ki kell majd találni és végig kell tárgyalni egy rendezetlen kilépést követően, mint ahogy a kereskedelmi kapcsolatok sem maradhatnak tartósan pusztán a WTO keretei között. Az, hogy az EU 27-ek ennek ellenére, ebben a helyzetben is kizárják az érdemi tárgyalásoknak még a megkezdését is, és a britek részéről továbbra is a feltétel nélküli megadást tartják az egyetlen elfogadható megoldásnak, azt jelzi, hogy a kohézió erősítése, a túlélés parancsa, a kilépő megbüntetésének szándéka még szimbolikus kérdésekben is döntő, hát még a tartalmiakban.

Az Európai Tanács októberi üléséig nem fogjuk megtudni, hogy az EU 27-ek készek-e lezárni akár a britek helyett a kínszenvedést, az azonban szinte biztosra vehető, hogy pontosan olyan halasztást, amilyet a britek esetleg kérnek, nem fognak megszavazni. Az előző két alkalommal is az történt, hogy a brit kérelmet egyfajta kiindulási alapként kezelték, a részleteit semmilyen tekintetben nem vették figyelembe, hanem adtak helyette egy másik, az adott helyzetben a britek által kötelezően elfogadandó, és kellőképpen megalázó ajánlatot. Annak a miniszterelnöknek, akit ismertek és partnerként elfogadtak. Ez utóbbi feltételek októberben nem állhatnak elő.

Ez a kormány nem fog halasztást kérni

A „stop no-deal” törvény, amely harmadszor is halasztási kérelem beadására kötelezi a kormányt, megnyugtatta a piacokat, megnyugtatott sok ezért küzdő maradáspárti politikust, alighanem alaptalanul. Johnson ugyanis egy dologban egészen biztosan tartani fogja a szavát: ő személyesen nem fog halasztást kérni. Ha a parlament rá tud kényszeríteni egy miniszterelnököt a halasztási kérelem beadására másfél hónap múlva, az a miniszterelnök már nem ő lesz.

Jelen állás szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy az ellenzéki pártok nem járulnak hozzá a választások „időben” való megtartásához, tehát előbb biztosítanák a halasztást, és utána tartanák a választásokat. Ha így lesz, Johnsonnak legkésőbb október 20-án le kell mondania, hogy állni tudja a szavát. Ha így jár el, azaz még kibekkeli a 17-én és 18-án megtartott EU-csúcsot, akkor a parlamentnek napok alatt kellene kiállítani egy új miniszterelnököt, aki körmöl egy levelet, és belehajtogatja egy brüsszeli címzésű borítékba. Ezt követően újra össze kellene ülnie egy rendkívüli csúcsra az EU 27-ek vezetőinek, hogy bizonyára jó hangulatban jóváhagyjanak egy hosszabbítást, amely hosszabbítás majdani meg nem hosszabbításáról talán már újra a közben lezajló választásokat esetleg megnyerő Boris Johnson fogja őket szívélyesen tájékoztatni, ismét miniszterelnökként, mindössze néhány héttel vagy egy-két hónappal később. Nem tűnik sima menetnek.

Csak egy dolog biztos továbbra is. Ha netán sikerül elkerülni valahogyan október 31-én a megállapodás nélküli brexitet, az csak a káosz további elmélyülésén keresztül lehetséges. Johnson eheti vereségeire nagy reményeket építeni felelőtlenség.