Románia az EU-ba tart: szamaras szekér, egyeurós kávé

A nagyszalontai határátkelőnél megyünk át Romániába, hivatalos nevén a Méhkerék-Nagyszalonta átkelőn; szimbolikus hely ez, egy magyarországi román faluról és egy erdélyi, partiumi magyar városról kapta a nevét. A kilencvenes években ambiciózus helyi politikusok nyittatták meg az átkelőt, amely kezdetben a politika lendülete ellenére - vagy talán éppen azért, a túl gyors megnyitás miatt - Patyomkin-átkelő volt. A román határtól néhány kilométerre már csak a Ceausescu-érában betonlapokból kirakott, és a hiányzó elemek miatt néha méteres kátyúkkal riogató útféleség vezetett Arany János városába.

Megtalálják-e a kávét, szappant?

A műút mostanra kiépült, igaz, a kilencvenes évek ambícióiból más nemigen valósult meg: az akkor visszaépíteni álmodott Nagyvárad-Fiume vasútvonalból például semmi sem. Békéscsabától BZ motorvonatok döcögnek a határhoz és tovább, napjában kétszer Nagyszalontára, egyszer Nagyváradra. Szalontára a negyven kilométeres utat csaknem másfél, Váradra a hetven kilométerest több mint két óra alatt teszik meg.

Vagyis a kilencvenes évek egy célja mégis csak megvalósult, bár az nem lokális volt. Csatlakoztunk Európához, mármint az unióhoz. Mi két és fél éve, míg Románia egy hónap múlva, jövő januárban követ minket, Bulgáriával kézen fogva.

A szalontai kishatár - amely ma már az unió hivatalos átkelője, bár a daliás benzin-, gázolaj-, cigaretta- és cukorcsempészidők elmúltával forgalma a korábbi töredékére csökkent - januártól már "nem igazi" határ lesz. Megszűnik az útlevél-ellenőrzés - személyivel is át lehet kelni Romániába, de Schengen azért még odébb van -, akárcsak a vámkontroll, és az ezzel együtt járó, gyerekkorunk óta megszokott gyomorideg is, hogy kiszúrják-e vajon a nagyváradi ismerősöknek vitt kávét, szappant, a hazahozott cipőket, italokat, ruhákat.

Búcsúzóul várunk egy kicsit

Mindezt van időnk végiggondolni, a szinte néptelen határátkelő román oldalán ugyanis bő negyedórát kell eltöltenünk. Úthasználati matricát szeretnénk venni - vagyis nem szeretnénk, de kell, erre már a magyar átkelőnél felhívják a figyelmünket -, csakhogy a hatalmas épület üresen kong. Mint megtudjuk, a matricaárusító hölgy a vámmentes boltba szaladt ki. Megértjük őt, már csak hetei vannak, hogy így egészítse ki a valószínűleg magyar minimálbért sem elérő fizetését.

Így legalább arra is van időnk, hogy fejszámolási gyakorlatokkal szórakoztassuk magunkat. A legolcsóbb, legrövidebb időre, 1 hétre szóló vinyetta 1-2 euró lesz, ezt már a magyar határon megtudtuk. Egy euró 3,4-3,5 lejt ér - az új, négy nullával megrövidített lejről van szó, amely januártól végérvényesen felváltja az újhoz kísértetiesen hasonlító, csak annál kevésbé kontúrosan és több nullával nyomott régit -, így egyfelől azt számolgatjuk, mennyi az új lej árfolyama forintban (később 83-ért tudunk bankban váltani), másrészt az, hogy 5 eurósunkból mennyi lejt fogunk visszakapni.

Keleti csoda: euróért eurót

Aztán nyomban két csodával is szembesülünk. Egyrészt azzal, hogy amikor a telepakolt szatyrokkal érkező asszonyság megérkezik, bocsánatot kér, hogy megvárakoztatott minket; ehhez még a határ másik oldalán sem vagyunk hozzászokva. Másrészt azzal, hogy a matricával együtt 3,2 eurót nyom a kezünkbe, amiből nemcsak az derül ki, hogy 1,8-ért használhatjuk egy hétig a román közutakat, hanem az is, hogy itt - szemben a magyar, szlovák vagy horvát gyakorlattal - az uniós pénz visszaadáskor nem satnyul át nevetséges árfolyamon hazai valutává.

Éppen kezdenénk elájulni attól, hogy legutóbbi - nagyjából egy évvel ezelőtti - látogatásunk óta Románia váratlanul, de örvendetes módon tényleg EU-éretté vált, de a képet hamar árnyalnunk kell. Ebben egy huszonéves nagyszalontai stopos fiatal van a segítségünkre, akit a határátkelő közelében szedünk fel. Szerinte az uniós csatlakozás nem eredményez nagy emberáaradatot, "aki akart, már átment", ezzel le is zárta ezt a témát. Mesélt viszont az új polgármesterükről, Török Lászlóról, aki szerinte jóval ambiciózusabb, mint a régi volt.

Magyar módi Szalontán is

Ez azért érdekes történet, mert mind a kettő magyar, Török korábban elődje, Tódor Albert mellett volt alpolgármester, de kapcsolatuk 2000-ben annyira megromlott, hogy egy időben Tódor a városi tanács minden ülésén indítványozta Török leváltását. Végül azonban neki kellett mennie, 2004-ben már Török volt az RMDSZ hivatalos jelöltje, és lett a város vezetője, míg Tódorról azt beszélik - legalábbis utasunk szerint -, hogy Magyarországon vett házat és átköltözött.

"Biztos a tisztességesen megkeresett városvezetői pénzéből" - pikírtkedik egy kicsit a srác. Mi ehhez nem akarunk hozzászólni, elvégre olyan országból jöttünk, amely a kirgizeket sem tudja megelőzni egy korrupciós listán. Végül csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy két magyar a világon bárhol hajba tud kapni egymással, különösen, ha mindkettő politikus, de ebben semmi új nincs.

Megreformált közvilágítás, alkalmi elkerülő

Nagyszalonta viszont fejlődik, legalábbis utasunk szerint. Amikor konkrétumot kérünk tőle, utakat mutat, amelyeket már az új városvezető aszfaltoztatott le, és "megreformálta a közvilágítást is" - mondja. "Ezt hogy érted?", kérdezzük, amire igencsak váratlan választ kapunk: "Hát úgy, hogy most már van."

Sőt, belvárost elkerülő út is van, még ha alkalmi is. Románia nemzeti ünnepe miatt a belvárosból kizárták az autókat, a 79-es - a nemzetközi forgalomban E671-esként ismert - főút forgalmát a város nyugati részére, a vasútállomás környékére, az ipartelep és a lakóövezet kis utcáiba terelték. Azonban némi helyismerettel, földutak buckáin és gödrein átverekedve magunkat, néhány perces kitérő után mégis a belvárosban, a csonka torony előtti parkban találjuk magunkat.

Rendőrrel a pénzváltókhoz

Még ki sem szállunk a kocsiból, amikor egy koszlott ruhájú nő lép hozzánk, rózsaszín pufidzsekije és mocskos, sárgászöld sapkája önmagában is riasztó, az összhatás végképp sokkol. "Parkolási díjat kell fizetni" - támad ránk. "Mennyit?" kérdezünk vissza, és a csak az erre a kérdésre adott válasza segít felocsúdni a sokkból: "száz forintot". Kevés olyan helyen jártunk a világban, ahol a szomszéd ország valutájában kell parkolási díjat fizetni, gyanút fogunk - ezt táplálja az asszonyság ruházata is -, "majd megbeszéljük a rendőrrel", rázzuk le magunkról.

A tér sarkán, szemben a városházával, ahol általában a helyi pénzváltó üzletemberek szokták lesni a magyar rendszámú autókat, tényleg ott posztol egy rendőr, biztos a parkban zajló ünnepség fényét emeli. Odalépünk hozzá, az általunk ismert - jó, nem túl sok- világnyelv mindegyikén, így magyarul is megpróbálunk szót érteni vele.

De hiába, Nagyszalontán ő az a kisebbség, aki nem beszéli édes anyanyelvünket. Így hiába mutogatjuk neki a kocsit, küszködünk a párken, zálen, péj, parking, fizetőparkoló, mani szavakkal. Végül hüvelyk-, mutató- és középső ujjunk összedörzsölésével adunk egyértelmű nemzetközi jelet. Elmosolyodik, biccent, mi is, hogy na végre, megértettük egymást. Ám ezután elindul velünk, és meg sem állunk a sarki fa alatt lévő bódéig, ahol a tér másik sarkán megszokott pénzváltó srácokat látjuk. Mosolyog, mosolygunk, de nem veszünk lejt, és persze parkolási díjat sem fizetünk (pedig itt még biztonságosan is lehet lejt venni, a nagyvárosokban viszont csak a bankok és a hivatalos pénzváltók ajánlhatók, nemigen találkoztunk ugyanis olyan magyarral, akit az utcai váltók ne csaptak volna be).

Vörös csillag, EU-csillag

Tíz perc után kiderül, nem is lett volna értelme: a városkában szinte minden bolt zárva tart, egy vasedény-szaküzlet, egy farmerekkel zsúfolt ruhabolt és egy kávézó kivételével. A parkban, néhány méternyire a vörös csillagos, cirill betűs második világháborús emlékműtől, a csonka torony előtt felállított színpadon néptáncosok járnak valamilyen román táncot. A színpad előtt legfeljebb száz ember lézeng, a beszélgetésfoszlányokból úgy tűnik, jobbára a városban élő románok.

A színpadtól nem messze, szinte pontosan a vörös csillagos szoborral szemben bukkanunk rá a városban az egyetlen, az uniós csatlakozást propagáló plakátra. A sárga csillagokat leszámítva a kék szín dominál rajta, és magyar nyelven tudatja azokkal, akik esetleg nem tudnák, hogy januártól Románia is az Európai Unió tagja lesz. Némi tanácstalan lézengés után úgy döntünk, a kissé álmos, majdhogynem néptelen városkából Aradra vesszük az irányt.

Ciumeghiu 604

Így módunkban áll csaknem 80 kilométert autózni a már említett 79-esen, végig a partiumi alföldön. A táj ugyanolyan unalmas és lehangoló, mintha a határ másik oldalán, a 47-esen robognánk végig Debrecentől Békéscsabáig vagy Szegedig. Az út minősége sem rosszabb, néhány kisebb szakaszt leszámítva bármelyik magyarországi két számjegyű főúttal felvenné a versenyt szélességben és minőségben is.

Legfeljebb otthon már ahhoz nem (nagyon) vagyunk hozzászokva, hogy lovas vagy szamár vontatta kocsikat kelljen kerülgetni, itt viszont néggyel is találkoztunk. Igaz, Ciumeghiu (magyarul Illye) falvacskában már szemmel látható jele volt a fejlődésnek. A szekéren ugyanis rendszám volt, bár a Ciumeghiu 604 ellenére sem akartuk elhinni, hogy egy egyutcás faluban több mint hatszáz lovaskocsi lenne.

Három évszázad országa

Aradon aztán az is kiderült, hogy a város-vidék ellentét nem nálunk a legélesebb. Románia egyik - nemcsak földrajzi értelemben - legnyugatibb városában arra a következtetésre jutottunk, hogy keleti szomszédunk három évszázadban él egyszerre. Míg a falvakon átautózva sokszor a fejlődés előtt álló XIX., és Nagyszalontán is a békés XX. században éreztük magunkat, Arad minden szempontból modernnek tűnt.

Villamoshálózata alig öregebb a budapestinél, úthálózata semmivel nem rosszabb, mint a magyar fővárosé, a határában elsőként egy Metro-Praktiker áruházkombót lát az utazó, a főút keletről elkerüli a várost, a repülőtérről 79 euróért van közvetlen müncheni járat. Arad főutcáján, a közepén sétánnyal és villamosvonallal kettéválasztott Forradalom sugárúton egymást érik a világmárkák. Egyetlen utcaszakaszon belül Orange, Vodafone, Kenvelo, Samsonite, SanPaolo IMI Bank, McDonald's, a túloldalon, utóbbi mellett, szemben az aradi tanácsháza épületével pedig egy OTP vitte hírét a magyar kapitalizmusnak.

Arad uniós szinten

Az árak a magyarországi szinttel nagyjából megegyeznek, de az ételek jellemzően olcsóbban kaphatók. Hot dogot már 2, hamburgert 3 lejért (170-240 forintért) is vehettünk volna, a Mekiben 11 lej (900 forint) egy Big Mac menü, és 600 egy szimpla Big Mac szendvics. A benzinkutakon 3 lej körüli áron, tehát a magyar árszintnél alig olcsóbban tankolhatunk, a tévék, mobilok, számítógépek szinte pontosan a hazaival megegyező árakon vehetők: egy 62 centis LG tévé árában 600 forintnyi, egy 2 GB-os pendrive árában 150 forintnyi, tehát egy kicsivel eltérő árfolyamű váltásnak eltűnő különbséget találtunk.

Az üzletekben szinte bármilyen nyugati márkát megkaphatunk, legyen szó műszaki cikkekről, ruházatról, ételről, italról. Nemcsak a piaci szempontok alapján tűnik a város európainak: rendbe hozták a kultúrpalota, a városháza és a színház épületeit, de a Maros-parti parkok állapotára is irigyekedhetne számos magyar közpark fenntartója. Szóval, Arad már bőven uniós szinten van, de a nap többi élményéből is arra a következtetésre jutunk: Románia, legalábbis ez a fejlett, nyugati része, sokkal inkább EU-érett, mint gondoltuk.

Az igazi multikulti

A nemzeti ünnep miatt Arad is román zászlókba burkolózott, a bő 170 ezer lakosú városban egyetlen uniós plakátot találtunk, ugyanolyan, mint Nagyszalontán, csak román nyelvű. Magyar szóval egyébként is csak elvétve találkozunk, de hát tudjuk, hogy a nagyvárosokban gyorsabb és intenzívebb az asszimiláció. Ennek ellenére az egyik alpolgármester Bognár Levente, de kollégája, Alexandru Tiberiu Dekany neve is magyar ősökre utal. A város hivatalos honlapjának az angol mellett magyar nyelvű változata is készül, egyszóval: a sok román zászló ellenére ennél multikultibb érzésünk eddig csak Szarajevóban volt.

A nyelvtudásukra egyébként is büszkék lehetnek az aradiak, nem tudtunk olyan kávézóba vagy boltba bemenni - itt több is nyitva tartott az ünnep ellenére -, ahol legalább egy alkalmazott ne beszélt volna angolul. Így abban a kávézóban is, amely az egykor a magyar szabadság szobrát befogadó római katolikus székesegyház közelében, a Blaga utcában fekszik. Angolul köszöntek, angolul vették fel a rendelést, igaz, aztán nyugatiak voltak az árak is: a szimpla pressszókávé és a három üveg kétdecis kóla 16 lejbe, vagyis több mint 1300 forintba került.

Ami nem fog hiányozni

Ez is megerősítette a gyanúnkat, hogy az egyetlen hely, ahol még biztosan érdemes vásárolni, a két határ közötti vámmentes bolt. Gondoltunk is arra, hogy hazafelé, a Turnu-Battonya átkelőnél beugrunk egybe, de aztán mégsem: a határátkelőnél ugyanis hatalmas sor van, csak a magyar oldalon majdnem félórát kell várnunk.

Na, ez tényleg nem fog hiányozni januártól, beszéljük meg a kocsiban, már hazafelé. Időnk van erre, a korán beállt sötétségben ugyanis harmincnál többel nem merünk zötykölődni a kátyús utakon Békéscsaba felé. Kicsit meg is bánjuk, hogy nem a román oldalon tettük meg a hosszabb utat, de legalább végleges megerősödik bennünk: Románia nemcsak annál fejlettebb, mint gondoltuk, hanem helyenként nálunk is.