Akinek Hitler túl puha volt

Éppen ötven évvel ezelőtt, egyetlen nap különbséggel került be a hírekbe az emberiség talán legnagyobb és talán legborzalmasabb teljesítménye. Egyfelől 1961. április 12-én Jurij Gagarin lett az első a történelemben, aki eljutott az ember fejlődésének és kalandvágyának eddig meghódított legmagasabb és legfényesebb csúcsára, az űrbe. Egyetlen nappal korábban pedig Izraelben megkezdődött a pere Adolf Eichmann egykori SS-tisztnek, a valaha volt legpusztítóbb gépezet tervezőjének és irányítójának. Az évfordulón tartott konferenciára Budapestre érkezett Gabriel Bach egykori izraeli ügyész, Eichmann halálra ítélésének egyik főszereplője, aki kedd este az Izraeli Kulturális Intézetben tartott előadást a holokauszt főszervezőjéhez fűződő személyes emlékeiről.

Az utazó ügynök

Ahogy a XXI. század első éveiben az utolsó túlélők és az utolsó bűnösök is meghalnak, a holokauszt, a közel sikeres kísérlet a zsidó nép kiirtására fokozatosan történelemmé, rémisztő és helyenként felemelő sztorik sokaságává válik. Az emlékek őrzői, a múzeumok, alapítványok és a legkülönbözőbb zsidó és nem feltétlenül zsidó szervezetek ezzel a jelenséggel folyamatosan küzdenek, sokan próbálnak tenni is ellene. A 84 éves, remek szellemi állapotú Bach történeteit hallgatva azonban egészen nyilvánvaló, hogy az már nem a jelen, hanem egy felfoghatatlanul kegyetlen gyilkosságokkal és néhány felemelő történettel teli múlt, amiről még egy ilyen kulcsfigura is elsősorban csak mesél – áhítattal, szenvedéllyel, és meglepően kevés dühvel.

Eichmannról van is mit mesélni. A leérettségizni is képtelen utazó ügynökről, aki a zsidók gyilkolásán kívül máshoz nem értett, de azt olyan gyűlölettel teli szenvedéllyel és precizitással végezte, hogy még Hitlerrel is képes volt szembemenni, amikor az Horthyval kiegyezve életben hagyta volna Budapest zsidóinak nagy részét. A rejtőzködő náciról, aki befejezetlen munkája miatt bosszankodva előbb favágóként tengődött Németországban, majd egész családjával Argentínában kezdett új életet álnéven. A ma már legendás izraeli emberrablásról, amelyben az Eichmann nyomára bukkanó Moszad-ügynökök Buenos Airesben elkapták az egykori tömeggyilkost és benyugtatózva, stewardess-egyenruhában kicsempészték Dél-Amerikából. És persze magáról a nagyjából egy évig tartó jogi procedúráról, amelynek eredményeként több millió zsidó gyilkosa lett az első és máig utolsó ember, akit Izraelben kivégeztek, hamvait pedig a Földközi-tengerbe szórták, hogy sehol se maradjon nyoma a Földön.

A volt ügyész

Az Eichmann-perben Gideon Hausner izraeli főügyész mellett dolgozó akkori helyettese, Gabriel Bach maga is majdnem a nácik áldozata lett. Gyárigazgató apja két héttel az 1938-as Kristályéjszaka előtt költöztette családját Berlinből Hollandiába, onnét pedig két hónappal az ország 1940-es német inváziója előtt menekültek el az akkori Palesztinába. Hollandiai osztálytársai közül egyetlen egy zsidó származású sem élte túl a II. világháborút.

Bach Izraelben végezte el a jogi egyetemet, majd az államügyészségen dolgozott, többek közt az Eichmannal alkudozva sok magyar zsidót megmentő, ám máig ellentmondásos történelmi szereplőként számon tartott Kasztner Rezső perében is. 1961 tavaszán pedig megkapta élete legnagyobb feladatát, amelyre a mai napig rendkívül büszke. Bach – akinek már apja is lelkes cionista volt – most is arról beszélt, hogy amikor a tárgyalás első napján meglátta Eichmannt az izraeli bírák és a falat díszítő hétágú gyertyatartó előtt, érezte, ez az igazság, amiért megéri mindent megtenni.

Eichmann pere azonban kevés ilyen felemelő pillanatot hozott, és inkább iszonyatosan kemény munkát, régi sebek feltépését és irtózatos dokumentumok ezreinek áttanulmányozását jelentette valamennyi résztvevő számára. Bach már a per megkezdése előtt is az izraeli rendőrség jogi tanácsosa volt a bizonyítékok gyűjtése alatt, hónapokon át gyakorlatilag bent élt abban a börtönben, ahol a munka folyt, és ahol Eichmannt is fogva tartották.

A lelkes gyilkos

A tanúk meghallgatása, a bizonyítékok áttanulmányozása különösen fájdalmas volt azoknak az izraeli rendőröknek és jogászoknak, akik maguk is elvesztették szeretteket a holokausztban, és természetesen nagyon sok ilyen volt. Bachot személyesen nagyon megrázta a szembesülés annak újabb és újabb bizonyítékaival, hogy Eichmann micsoda lelkesedéssel és kérlelhetetlenséggel végezte a feladatát. Számtalan olyan dokumentum került elő, amiben magas rangú német tisztek, holland fasiszta kollaboránsok vagy éppen olasz diplomaták könyörögtek egy-egy zsidó család megkíméléséért, ám Eichmann szinte minden esetben azt válaszolta, hogy elvi okokból nincs lehetősége kivételezésre.

Voltak olyan tanúvallomások, amelyeket egyszerűen nem lehetett egy szigorú tárgyalóteremben sem megrendülés nélkül végighallgatni. Egy tanú például arról beszélt a bíróság előtt, hogy kisgyerekként már bent volt az auschwitzi gázkamrában, amikor az őröknek eszükbe jutott, hogy nincs, aki lepakoljon egy szállítmány krumplit egy kamionról, ezért néhány gyereket kiráncigáltak dolgozni. Egyikük rosszul dolgozott, ezért őt elgázosítás előtt még meg is korbácsolták, ám szerencséjére egy barátságosabb német végül megkegyelmezett neki, és személyes szolgájaként dolgoztatta tovább. A vallomás után a per bírói néhány perc szünetet rendeltek el, Bach pedig saját irodájában rejtette el a kamerák elől Eichmann zokogó, egyébként német védőügyvédjét.

Gabriel Bach előadásából is kiderült, ami minden ilyen emberi ésszel felfoghatatlan léptékű bűntett után: sok millió ember halálánál az egyes személyes tragédiák könnyebben foghatók meg mind a jogászok, mind a közvélemény számára. Hatmillió ember lemészárlását általánosságában nehéz bizonyítani, mint ahogy felfogni is. Az egyes gyilkosságok, a túlélők történetei, a magyar zsidó apa, aki maga küldte kamasz fiát édesanyja és kishúga megkeresésére, mert nem tudta, hogy ők már az elgázosításra kijelöltek között vannak, ezek felfogható történetek, amelyek egy bíróságon ugyanolyan erősen működnek, mint a közelmúlt iránt érdeklődő, egészséges eszű és szívű hallgatónál.

A statuált példa

Az egykori ügyész, aki később Izrael bíróságának is tagja volt, optimista és hisz a jog erejében. Máig őszinte meggyőződése, hogy a hatalmas belföldi és világpolitikai nyomás, a hiszterizált helyzet ellenére is Eichmannt Izraelben igazságos, minden szabálynak megfelelő per végén ítélték halálra. Mosolyogva mesélte, hogy meglepődött Eichmann, amikor német ügyvédjétől megtudta, hogy néhány őt mentő bizonyítékot a zsidó ügyészek adtak át, mert ők bukkantak ezekre kutatásuk közben.

Gabriel Bach szerint az Eichmann-per történelmi jelentősége nemcsak a gyilkos megbüntetése volt, hanem egyben az is, hogy számtalan kaput áttört. Eichmann után a világon mindenhol megszaporodtak a náci háborús bűnösök elleni eljárások, sok európai országban ekkortól jutottak szóhoz azok a bátor emberek a mindenféle állami hivatalokban, akik nem akarták eltemetni a múltat. És a per abban is segített, hogy a 15 év után sokak által befagyasztani kívánt emlékezet újra feléledjen. Elsősorban Németországban, ahol az esti híradó minden nap beszámolt a per eseményeiről, amely így olyan vacsoraasztaloknál is téma lett, ahol korábban kínosan kerülték a háború eseményeinek bolygatását.

Bach szerint Eichmann kivégzése világosan megüzente az utána következő gyilkosoknak, hogy bárhol a világon, bűntetteik elkövetése után bármennyivel is elfoghatók és bíróság elé állíthatók. Kambodzsa, Ruanda vagy Bosznia fényében nem egészen biztos, hogy a gyilkosok megértették az üzenetet. Mindenesetre akárcsak Gagarin űrrepülése, Eichmann élete is örök bizonyítékai maradnak annak, hogy mire képes az ember. És persze maga a per is: ha nem is mindig, de van igazság.