Nyugaton már a szélsőjobb sem antiszemita

A szélsőjobb előretörése a norvég ámokfutó támadása után újból az európai média egyik legfontosabb témája lett, itthon pedig Anders Behring Breivik magyar származású barátja, illetve a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak a mészárlás előtt írt emailje miatt a Blikk már arról cikkezett, hogy az ámokfutó magyar barátai is képesek lehetnek arra, “hogy égő pokollá változtassák Budapestet”. Eközben a szélsőjobboldali portálokon arról cikkeztek, hogy Breivik valójában cionista szabadkőműves volt, vagyis köze sincs a radikális jobboldali mozgalmakhoz.

A norvég tragédia mellett szinte észrevehetetlen volt a hír, hogy konfliktus lehetett Morvai Krisztina és a Jobbik között, miután a párt EP-képviselője előzetes egyeztetés nélkül belépett az osztrák FPÖ új nemzetközi, euroszkeptikus pártszövetségébe, amely nyíltan iszlámellenes és Izrael-párti.

A politikus végül kihátrált az új európai mozgalomból, de a norvég mészárlás magyarországi utóélete mellett Morvai Krisztina és a Jobbik vezetőinek állítólagos pengeváltása is rámutatott arra, hogy Nyugat-Európában még a szélsőjobb is más, mint nálunk, és a sajtó mellett a kelet-európai radikális mozgalmak sem nagyon tudnak mit kezdeni azzal, hogy a lehetséges nyugati testvérpártok és mozgalmak a hasonló felszín és a külsőségek alatt nagyon másképp gondolkozhatnak.

A szlogenek széles palettájáról

Az elmúlt ötven évben is értek el sikereket a szélsőjobboldali pártok a nyugat-európai országokban, de az utóbbi években a gazdasági válságot és az eurózóna válságát is kihasználva különösen előretörtek, miközben a vezető politikusok tehetetlenségét hangsúlyozták.

A CNN külpolitikai elemzője szerint a szélsőjobboldali pártok és mozgalmak szabadon válogatnak a populista szlogenek adott halmazából, azonban Nyugat-Európában a hagyományos antiszemitizmus helyett elsősorban a multikulturalizmus elutasítása, a bevándorlóellenesség, valamint az iszlamista radikálisok térnyerésének rémképe volt az utóbbi időben a hajtóerő.

A bevándorlásellenes skandináv szélsőjobboldali pártok sorra aratták a történelmi győzelmeket. A szélsőjobboldali Dán Néppárt a 179-ből 25 helyet szerzett legutóbb a parlamentben, a Svéd Demokrata Párt 5,7 százalékkal először került be a parlamentbe a 2010-es választáson, míg Finnországban az Igazi Finnek 19 százalékot szereztek áprilisban, alig kevesebbet, mint a választásokon győztes konzervatívok. Norvégiában a konzervatív jobboldali Haladás Párt erősödött az ország második legnagyobb pártjává többek között bevándorlásellenes retorikájának köszönhetően.

Kelet-Európában a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) - részben Robert Fico balos-populista Smer pártja miatt - sok szavazatot veszített a legutóbbi parlamenti választásokon, a Jobbik viszont 17 százalékot elérve került be a magyar parlamentbe, és a bolgár Ataka is egyik legjobb eredményét érte el a 2009-es parlamenti és EP-választásokon.

A különbségek ellenére Tamás Pál szociológus, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológia Kutatóintézetének vezetője szerint a nyugat-európai és a kelet-európai radikális mozgalmak sikerei ugyanazokra az okokra vezethetők vissza.

A gazdasági válság hatására egyre többen félnek attól, hogy csökken a létbiztonság, és újonnan érkező csoportokkal kell osztozniuk az állami ellátórendszereken. Az ismeretlentől való félelem és az irigység, a források féltése irányítja az embereket a szélsőjobb felé. Az pedig már csak az aktuális helyzettől függ, hogy a szélsőjobb éppen a keresztény roma kisebbségben, vagy a muszlim bevándorlókban látja meg az ellenségképet, vélte a szakértő.

Cameron új politikát hirdetett

A szélsőjobboldali pártok megerősödésével a politikai centrumnak is lépnie kellett, Nicolas Sarkozy francia elnök például szavazatszerzésre akarta felhasználni a burka és a nikáb betiltását. A multikulturalizmus kérdése ugyanakkor egyre több szakértőt oszt meg, Franciaországban például komoly vita kezdődött a párizsi külvárosokban kitört 2005-ös zavargások után az egykori bevándorlók gyerekeinek integrálásáról.

David Cameron brit miniszterelnök februárban úgy vélte, hogy új hozzáállásra van szükség, és figyelmeztette a muszlim csoportokat, hogy ha nem támogatják a nők jogait, vagy az integrációt, akkor elveszíthetik kormányzati támogatásukat, írja az Independent.

Sokszínű ideológiák

Egyes gondolatok felhasználásával egészen új szövetségek és ideológiai egyvelegek is létrejöttek Nyugat-Európában, az egyik dán szélsőjobboldali párt egyik vezetője például ateista marxistának nevezte magát az NPR amerikai rádiónak.

Egy Dániában végzett kutatásból kiderült, hogy a szélsőjobboldali csoportok ideológiai szempontból meglehetősen sokszínűek. Többen modern nacionalistáknak vallották magukat, akik az iszlám térnyerése ellen küzdenek, miközben próbálták elhatárolni magukat a náci felhangoktól. A fontosabb európai szélsőjobboldali pártok kivétel nélkül elítélték Anders Behring Breivik tettét, de ideológiai szempontból több elemző szerint is szimpatizálhatnak a tömeggyilkos 1516 oldalas dokumentumának számos pontjával.

Izrael-barát és szélsőséges

Amivel a kelet-európai szélsőségeseket igencsak összezavarta, hogy Breivik iszlámellenes jobboldali filozófiát képvisel, potenciális szövetségesének tekinti a kelet-európai radikális mozgalmakat is, de egyben támogatja Izraelt, sőt stratégiai szövetségesnek tartja egy, az iszlám világ ellen indított európai háborúban. A merénylő például Jeruzsálem jövőjéről is ír a hosszadalmas dolgozatban, és a város egyik felét a zsidók, míg a másik felét a keresztények ellenőrzésére bízná, vagyis a muszlimoknak semmi sem jutna.

Az elsősorban az Izraelen kívül élő zsidóknak szóló JTA nemzetközi hírportál szerint az 1516 oldalas dokumentumában Breivik egy úgynevezett „keresztes nacionalista filozófiát” népszerűsített, amely több irányzat összemosása mellett deportálná a muszlimokat Európából, valamint Ciszjordániából és a Gázai övezetből is. A dokumentum szerint Breivik támogatja az izraeli nacionalizmust, de például az indiai hindu nacionalistákkal is közös pontnak tartja a muszlimellenességet. Felsorol négy lehetséges politikai szövetségest is az izraeli pártok közül: a Likudot, a Jiszráel Béténut, a Saszt és a Nemzeti Uniót.

Breivik álláspontja egyáltalán nem szokatlan Nyugat-Európában, az elmúlt időszakban több európai jobboldali populista párt és radikális mozgalom is nyitott Izrael felé, miközben hevesen ellenezte az európai multikulturális társadalmat. Morvai Krisztina is egy ilyen, iszlámellenes, de Izrael-barát mozgalomhoz csatlakozott, majd lépett ki abból. Ennek alapítója az az osztrák FPÖ (Szabadságpárt), amely  a 2009-es EP-választáson még Izrael-ellenes szlogennel is kampányolt.

"Az arab-izraeli konfliktus jól szemlélteti a nyugati kultúra és a radikális iszlám közötti küzdelmet" - mondta Filip Dewinter, a belgiumi szélsőjobboldali, bevándorlásellenes Vlaams Belang párt vezetője is tavaly decemberben, méghozzá Tel-Avivban, ahová  azért utazott, hogy radikális zsidó mozgalmakkal építsen ki kapcsolatokat. Hasonlóan nyitott Izrael felé Rene Stadtkewitz, a német Szabadság Párt vezetője is.

Az ellenségem ellensége

Hajo Funke berlini extremizmus-szakértő szerint sok populista párt taktikai okokból nyit Izrael felé. "Azt mondják: Az ellenségeink már nem a zsidók, a valódi ellenség - ahogy azt mindenki láthatja a világ számos pontján - az iszlám, és nemcsak az iszlám, hanem az iszlámot képviselő emberek" – mondta a JTA-nek.

Fontos azonban, hogy nem csak az ellenségem ellensége az én barátom hittétel munkál a Nyugat-Európai radikális mozgalmak vezetőiben, amikor izraeli pártokkal keresik a kapcsolatot.

A Nyugat-Európai radikális mozgalmak érvrendszerében ugyanis gyakran feltűnik, hogy az iszlámmal szemben háborút viselő Izrael tulajdonképpen a konzervatív állam mintapéldája a vallást messzemenőkig elismerő társadalmi berendezkedésével, vagy éppen a kötelező sorkatonasággal, és az állandó hadi készültséggel.

Túlléptek a második világháborún

Tamás Pál radikalizmus-szakértő szerint a legfontosabb különbség a nyugat-európai és a közép-európai jobboldali mozgalmak között az, hogy Nyugaton a radikálisoknak nagy törést jelentett a második világháború, és az ötvenes évektől újraszerveződő mozgalmak mindig is nagyon vigyáztak arra, hogy távol tartsák magukat a fasizmustól és természetesen a holokauszttól.

Amíg Nyugat-Európában az antifasiszta erőfeszítések miatt a jobboldali radikalizmus is új utakat keresett önmaga meghatározására, addig Közép-Európában a rendszerváltás után ezek a mozgalmak a harmincas-negyvenes évek retorikájához és szimbólumrendszeréhez nyúlnak vissza. Talán azért, mert a kommunizmus antifasiszta erőfeszítéseit zárójelbe tette, hogy egy diktatúra harcolt egy diktatúra ideológiája ellen.

Nyugat-Európában például az elszigetelt kis csoportokon kívül senkinek nem jutna eszébe, hogy mondjuk a szvasztikát válasszák jelképnek, és közben azzal érveljenek, hogy tulajdonképpen ősi jelkép. A valójában történelmi zászlóként használt, de a nyilas terror alatt kompromittálódott árpádsávos zászlónál pedig éppen így hangzik a Jobbik érve.

Az NPR szerint az egyik dán szélsőjobboldali csoport, a Danskernes Parti honlapján a kommentekben őrültnek nevezték Breiviket, nem pedig nacionalistának, emellett a szabadkőművesek tagjaként a zsidók pártfogásával is vádolták, éppen úgy, ahogy arról a legnagyobb magyar radikális nemzeti portál is cikkezett.

Ez is arra utal, hogy azért vannak még antiszemita radikálisok Nyugat-Európában is, ezek közül több is főként zsidóellenes összeesküvés-elméletekkel foglalkozik, Németországban is van néhány ilyen csoport néhány száz taggal, de ezek az ideológiák a parlamenti helyekért küzdő radikális pártok többségénél már rég nem szalonképesek, ezért a klasszikus antiszemita ideológiákhoz vonzódók is inkább az iszlámellenes pártok szavazóbázisát erősítik.

Erőszakos integráció vs. kirekesztés

A második világháborúval való szembenézés és a sötét örökséggel való leszámolás még egy nagy különbséget szül a kelet-európai és a nyugat-európai radikális mozgalmak között. Tamás Pál szerint amíg Nyugaton a szélsőjobb inkább erőszakos integrációval akarja megoldani a kisebbségeknek tulajdonított problémákat, addig Közép-Európában inkább a kirekesztést és a szegregációt tartják megoldásnak. Amíg például Franciaországban azt akarják elérni, hogy ne lehessen burkában állami iskolába járni, és még a muszlim gyerekek is együtt járjanak világi iskolákba a francia többséggel, addig itthon inkább az elkülönített iskolákban látja sok radikális a megoldást.