Paszok az euróra

Európa a zsebéhez kapott, ahogy jöttek a választási eredmények Görögországból. Semmi sincs megoldva persze, de megint sikerült időt nyerni, hogy szokás szerint tovább folytatódjanak az alkudozások.

A vasárnapi görög választás egy csomó feszítő kérdést hozott elő, amelyek mind fontosak az éppen formálódó új európai rendet illetően. Már ha egyáltalán lesz ilyen új rend.

Tényleg 189074 görögön múlik Európa jövője?

Nem egészen 190 ezer szavazattal kapott többet a görög választást megnyerő Új Demokrácia párt, mint a második helyen befutó Sziriza. Amennyiben elhisszük azt az egyszerűsített képletet, hogy a Sziriza győzelme a görög euró bukását jelentette volna, és az magával rántotta volna akár egész Európát is, akkor különösen érdekes, hogy csak ennyin múlt a pokol kapuinak megnyílása. Egy európai léptékkel mérve közepes város lakosságán.

Következik ebből, hogy az eurózónában hatalmas lépést kell tenni a politikai unió felé, hogy ne néhány vokson múljon az egész kontinens sorsa? Vagy éppen ez jelenti a demokrácia lényegét, hogy a görög kormányról csak a görögök dönthessenek?

A június végi Európai Tanács ülésen várhatóan előkerül egy terv arról, hogy az eurózóna országai az eddigieknél sokkal erősebben hangolják össze politikájukat, már-már közös kormányzás alá kerüljenek. A görög választás eredménye érv lehet a terv mellett és ellen is.

Hiszen joggal mondhatja mondjuk egy olasz, hogy nehogy már a görög válogatott oroszok elleni eredményén múljon, hogy most éppen néhány tízezer görög fityiszt akar-e mutatni Európának, vagy jókedvében konstruktívan áll hozzá, és hagyja, hogy ne kelljen értéktelen lírává váltani euróját. Illetve ugyanígy jogos egy görögnek ez a kérdése is: Ha ekkora tétje van egy választásnak, akkor ki más határozza meg hazám gazdaságpolitikáját, ha nem mi, akik itt élünk?

Tényleg volt itt választás?

A világ szinte összes újságja azt írja hétfői címlapján, hogy „Az Európa-barát párt nyert Görögországban", és persze az Új Demokráciára gondolnak. Akkor most gondoljunk egy kicsit vissza. Tavaly novemberben éppen az Új Demokrácia volt az a párt, amelyik – a most kormányt alakítani készülő Szamarasz vezetésével – élesen elutasította az EU és az IMF által előírt megszorításokat.

Előre hozott választásokat követeltek, és annyira sarokba szorították ezzel az alig néhány fős többséggel kormányzó baloldali Paszok pártot, hogy annak vezetője elkeseredett lépésre szánta el magát: belengette, hogy tartsanak népszavazást arról, hogy Görögország maradjon-e az eurózónában.

Addig a jobbközép Új Demokrácia pontosan azt képviselte, mint a mostani választáson az euró potenciális gyilkosának kikiáltott, erősen baloldali Sziriza. Csakhogy Szamarasz tavaly összeroppant az európai nagyhatalmak fenyegetésétől, és attól, hogy egy ilyen népszavazáson színt kell vallania: megszorításokat vagy drachmát akar-e jobban. Ugyanis a Sziriza sem beszélt eddig arról, hogy hatalomra kerülve le akarnák cserélni az eurót. Hanem azt mondták, hogy ha nyernek, rá tudják venni Európát, hogy az előírt megszorítások nélkül is maradhassanak a zónában.

Tavaly novemberben Szamarasz elhitte, hogy a görög euró ára csak a gazdasági megszorítás lehet, és belement egy nagykoalícióba a korábban halálos ellenségnek számító szocialistákkal. És szépen elkezdték megszavazni az újabb megszorításokat. Idén nyáron pedig már azzal kampányoltak, hogy a megszorításoknak nincs alternatívájuk.

Hiteles tehát, hogy az Új Demokrácia mélyen elkötelezett mostani álláspontja mellett? Illetve nem várhatott volna a Szirizára is valami hasonló színeváltozás, ha tényleg rajtuk múlt volna egyszeriben a görög, és talán az egész euró jövője?

Ha tényleg nincs itt valódi alternatíva, mert annyira erősek a közösségi kényszerek és a világpolitikai szempontok, akkor van még demokrácia Görögországban? Vagy visszafordítva: van értelme az eurózónában nemzeti alapokon választást tartani, vagy ez is arra utal, hogy lépni kell a politikai unió felé?

El lehet várni a hősi halált?

A Paszok előző vezetője, Jeórjiosz Papandreu novemberben egyszer már megmentette pártját a totális összeomlástól. Az euróról szóló népszavazási fenyegetessel rávette ősi riválisát, az Új Demokráciát, hogy kössön nagykoalíciót, és adja fel a megszorításokat ellenző politikáját. Papandreu személyesen nagy áldozatot hozott ezért, hiszen az Új Demokrácia azt kérte, hogy mondjon le. Nem lehetett egyszerű, hiszen családja szorosan összeforrott a Paszokkal. Már az apja és a nagyapja is görög miniszterelnök volt, innen felállni egyáltalán nem volt magától értetődő.

Most megint a Paszoknak kellene fizetnie az euró megmentéséért, holott 2004 és 2009 között éppen az Új Demokrácia kormányzott, és a nagy görög eladósodás ellen ők sem tettek semmit. Pedig akkoriban talán jóval kisebb kín is elég lett volna.

Azért a Paszok fizetheti meg most a legnagyobb árat, mert totális politikai öngyilkosságnak tűnik egy kisebbik koalíciós partnerként bemenni egy megszorításokat előíró nagykoalícióba. Ezzel fel kell adniuk, hogy ők legyenek a baloldali váltópárt, pedig a katonai diktatúra 1974-es vége óta a Paszok és az Új Demokrácia váltották egymást a mindenkori görög kormányokban. A baloldali alternatíva mostantól viszont végképp a Sziriza lehet, ha a Paszok nem tudja elmagyarázni szavazóinak, hogy ugyan mitől is más, mint a jobboldali ősellenség, az Új Demokrácia.

Nem véletlen tehát, hogy a Paszok elnökének első vasárnap éjszakai reakciója az volt, hogy akkor mennek bele a nagykoalícióba, (és ez auró megmentésébe) ha jön a kormányba a Sziriza is. A Sziriza pedig nyilván nem fog menni. Innentől kezdve a józan belátás, Európa megmentése, vagy akár Görögország megmentése elég ok lehet arra, hogy egy több mint harminc éve meghatározó párt kinyírja önmagát?

Egy kis csúsztatással: reális volna, hogy Mesterházy Attila kisebbik koalíciós partnerként bevigye az MSZP-t Orbán Viktor adóemelést ígérő kormányába, miközben a partvonalról Gyurcsány Ferenc és a DK anyázza? A görög szocialistáktól most pont valami ilyesmit vár el a világ, olyan természetességgel, mintha tényleg nem lenne más logikus lépés. És ha tényleg nincs más logikus lépés, akkor van értelme nemzeti alapon választásokat tartani, vagy tényleg irány a politikai unió?

És ha nincs az a bizarr rendszer ott?

A görög választási rendszer különös sajátossága, hogy a győztes párt automatikusan kap 50 képviselői helyet a 300 fős parlamentben, vagyis arrafelé a győztes igazán mindent visz, mert csak a maradék 250 széket osztják szét a szavazati arányok szerint. És ha nincs ez az elég bizarr rendszer pont Görögországban, és az Új Demokrácia alig néhány fős többséget szerez csak, és megint nincs, aki kormányt alakítson, akkor megint fel lehet tenni a kérdést: egy helyi, szokatlan szabályozáson múlhat Európa jövője? Vagy irány a politikai unió, mert ennyi kockázat már elviselhetetlen?  (Persze az egész kérdésnek itt csak akkor van értelme, hogy a Paszok vállalja a hősi halált, mert nélkülük a + 50 fős jutalommal sem lenne képes kormányozni az Új Demokrácia.)

Az ökölrázó pártok malmára hajtja ez az egész a vizet?

Akár erre is utalhat, hogy a Sziriza követeléseiből valami még átmehet. A görögök ilyen-olyan engedményt ugyanis várhatóan így is ki tudnak sajtolni az EU-ból, leglább erre elég lehetett az egy hónapon belüli két fenyegető választás. Mert ugyan az első EU-s nyilatkozatok mind a megkezdett út folytatásáról szóltak, de van néhány erős jel arra, hogy lehet itt még keresnivalójuk a görögöknek.

A német külügyminiszter bizonyos határidők csúsztatásáról beszélt a görög kötelezettségekkel kapcsolatban már vasárnap este. És ugyanezen a vasárnapon parlamenti választást nyert a francia baloldal, így még erősebb lett Francois Hollande új francia elnök, aki eleve nem hisz a megszorítások megváltó erejében.

Innen persze tovább bonyolódik a helyzet, hiszen ahol egy kis engedményt adnak, ott mások is követelik, hogy ne legyen kettős mérce Brüsszelben. Amikor a múlt héten a spanyol bankrendszer feltőkésítésére megszorító feltételek nélkül 100 milliárd eurót ígértek az eurózóna országai, akkor az ír kormány azonnal kormány jelezte, hogy ők is kérik korábbi mentőcsomagjuk újratárgyalását. Hiszen Írország sem a felelőtlen állami költekezésbe bukott bele (mint mondjuk a görögök), hanem saját bankrendszerének megsegítésébe.

Egész Európában jönnek fel az eurószkeptikus, megszorítás-ellenes pártok. Ha az látszik, hogy erős ellenállással tényleg engedményeket lehet elérni, akkor ez az irányzat csak tovább erősödik majd. Lehet ilyenkor politikai uniót építeni? Vagy éppen ezért nagyon gyorsan kell?

Mit változtat ez most?

Össz-európai (sőt világgazdasági) szempontból a legfontosabb kérdés a mostani eredmény nyomán, hogy akkor most akkor mi változott a válság megoldása ügyében. A válaszhoz idézzünk fel egy remek elemzést az euróválsággal kapcsolatban.

Larry Elliot, a Guardian gazdasági szerkesztője szerint összesen négy megoldás lehetséges, hogy Európa túllépjen mostani bajain: 1. brutális és hosszan tartó megszorításokkal addig csökkentik a nem versenyképes országokban a termelés költségeit, amíg ott be nem indul a növekedés. 2. A németek és a gazdag északiak elengedik az inflációt saját hazájukban. 3. Az adósságcsapdában vergődők hatalmas segélyt kapnak, olyat, mint az NDK-s tartományok kaptak a német újraegyesítés után. 4. Az eladósodottak sorra kilépnek az eurózónából, és olcsó áraikkal új versenyt hirdetnek.

A vasárnapi görög választás legfontosabb következménye annyi, hogy a negyedik variáció valószínűsége halványult valamennyit.