Három fronton is véreztetik az Iszlám Államot

Egyre több front nyílik az Iszlám Állam (IS) ellen. Az amerikaiaknak másfél év után sikerült szert tenniük végre olyan, többé-kevésbé megbízható szárazföldi alakulatokra, melyek az intenzív bombázások és néhány száz kommandós segítségével szép lassan felszámolják a kalifátus helyőrségeit az Eufrátesz és a Tigris mentén. 

Halálbrigádok vadásznak a fehér zászlókra

Kezdjük a legutóbbi offenzívával, mely a Bagdadtól 60 kilométerre fekvő Fallúdzsa visszafoglalásáért indult. Az Eufrátesz partján fekvő városnak egykor 300 ezer lakója volt, de miután az amerikai tengerészgyalogság és a baaszista/iszlamista felkelők közti 2004-es harcok során téglaporrá lőtték, ma már csak 50 ezer ember próbálja meg valahogy újra túlélni a modern háború szörnyűségeit: a tüzérségi tüzet, a robbanó csapdákat és persze az éhezést meg az akkut vízhiányt.

2014 januárjában Fallúdzsa volt az akkor még az al-Kaidához tartozó Iszlám Állam iraki debütálásának színhelye, ezért presztízsszempontból is fontos a város megvédése al-Bagdadiéknak. Ezért legalább 1000 harcos sáncolta el magát, mesterlövészállásokkal, aláaknázott házakkal és élő pajzsokkal készülve az ostromra. Az Iszlám Államnak arra is volt energiája, hogy halálbrigádokat vezényeljen az utcára, mely

Iraki részről a hadsereg Ramádinál jeleskedő antiterrorista különítménye kezdte meg az ostromot. A két zászlóaljnyi alakulat felkészültsége és morálja kielégítő, de kevés a ténylegesen bevethető embere (Ramádinál is csak 750 katonát tudtak összegereblyézni). Ezért Bagdad a hadseregbe félig-meddig integrált síita milíciáit is Fallúdzsához vezérelte, aminek Anbár tartomány szunnita lakossága nagyon nem örül; attól tartanak ugyanis, hogy megismétlődnek a Tikrít ostrománál tapasztalt kegyetlenkedések. Arab források szerint egyébként ezt az ostromot is az iráni Köztársasági Gárda legendás tábornoka, Kvasszem Szulejmani vezényli, aminek viszont az lehet az ára, hogy az amerikaiak a síita milíciáknak nem lesznek hajlandó légi támogatást biztosítani (ez többször előfordult már).

Ahogy azt sejteni lehetett, a hétfői roham lendülete keddre megtört, az iszlamisták a város déli részében alagutakon beszivárogva és autóbombákat (VBIED) bevetve indítottak ellencsapást. Az áldozatokat egyelőre senki nem számolta össze. A segélyszervezetek közben folyamatosan kongatják a vészharangot, hogy ezrek halhatnak meg napokon belül a nélkülözésekben.

Kivéreztetik az Iszlám Állam szívét

A második legnagyobb iraki város bevételét Haider al-Abádi iraki és Barack Obama amerikai elnök is 2016-ra ígérte meg. Niniva tartomány 8-10 ezer iszlamista által védett fővárosa azonban igen kemény dió még úgy is, hogy északról és keletről ötezer kurd, délről 20 ezer iraki próbálja feltörni (a kihívásokról itt olvashat részletesen). Az amerikaiak a légi támogatáson kívül legalább 200 tengerészgyalogossal képviseltetik magukat – ők főleg a fegyvernemek koordinációjában segédkeznek, ennek ellenére a hadjárat lassan halad, de legalább – az iraki hadsereg megingásaitól eltekintve – tervszerűen. A tervet pedig nem nehéz átlátni:

A mudzsáhidekkel fokozatosan, napi tízesével-húszasával végeznek, különös figyelmet fordítva a parancsnokokra. Ne felejtsük el, hogy az IS alapvetően egy iraki szervezet, vezérkara is főleg irakiakból áll, és valahol a lassan szűkülő gyűrűben bujkálhat maga Abu Bakr al-Bagdadi is!

Moszulban pedig a koalíciós légierő mindent elpusztít, aminek köze lehet az Iszlám Államhoz:

• a Tigris hídjait
• a kiépített védállásokat
• a megmaradt nehézfegyverzetet (aknavetőket és rakétaindítókat)
• a moszuli egyetem robbanóanyag-gyártásra befogott laborját
• a külvárosokban elrejtett klórgáz-előállító telepet

Eddig legalább 6-700 iszlamistával sikerült már végezni, ennek ellenére a harckocsikkal és nehézfegyverzettel is ellátott ostromlók még mindig véres városharcokra számítanak.

De mit csinál eközben az Iszlám Állam?

Katonai szempontból nem sok mindent. A kalifátus nem igazán tudott újítani – igaz ,erőforrásai is egyre korlátozottabbak –, stratégiája kimerül a régi al-Kaida-receptben: minél jobban felpiszkálni a síitákat, hogy azok véres revansot vegyenek a békés szunnitákon, akiknek végső soron nem marad más lehetőségük, mint csatlakozni a vallásháborúhoz. Az undorító, de hatásos elv alapján heti rendszerességgel robbantanak Bagdad síita negyedeiben – legutóbb hétfőn –, majd hátradőlnek, és várják a többi szunnitán végrehajtott megtorlást.

És bár Irak elvesztése nagyon megtépázná a kalifátus tekintélyét (mely ezzel megszűnne államként, azaz kalifátusként létezni), ne felejtsük el, hogy a dzsihád nem területhez kötött, az IS-brand fénye nem kopott meg a Sínai-félszigeten, Jemenben vagy Líbiában. Az Iszlám Állam ráadásul már legalább egy éve nem saját katonai képességeire, hanem arra a blöffre próbálja alapozni túlélését, hátha sikerül annyi terrort zúdítani a nyugati társadalmak nyakába, hogy azok egy új kereszteshadjáratot indítsanak a Közel-Kelet ellen, melyre aztán az arab világ fegyverrel válaszol. Ez még Donald „A Szart is Kibombázzuk Belőletek” Trump fenyegetései ellenére is elég esélytelen forgatókönyv, de hát a dzsihád szeret szélsőségekben; sátánimádókban, mártírokban és armageddonokban gondolkozni.

A kurdok meghúzták a mestercselt

Az IS elleni harmadik, szíriai frontról esik a legkevesebb szó. Itt az Eufrátesz középső forrásánál az úgynevezett Szíriai Demokratikus Hadsereg (SDF) igyekszik a kalifátus utolsó Törökországgal határos területeit felszámolni.

Az SDF igen trükkös képződmény, lényegében a szíriai kurd milícia, a Népi Önvédelmi Egységek (YPG) paradox státusza miatt alakult meg. Az USA ugyanis az YPG-t hivatalosan nem támogathatta, mivel az a törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) testvéralakulata, amit az amerikaiak a török szövetségesükkel szolidaritást vállalva terrorszervezetként tartanak nyilván. Tehát az az álságos helyzet állt fenn, hogy

Bár a 2015 októberében létrehozott SDF-ben a kurdok dominálnak, de rajtuk kívül ott vannak a régió asszír, türkmén, örmény kisebbségi milíciái és több, a Szabad Szír Hadseregből kivált arab milícia is. A népfrontos ernyőszervezetet így aztán senki nem vádolhatja azzal, hogy a kurdok etnikai szeparatizmusát, Szíria felbomlasztását szolgálja. Ráadásul az Egyesült Államok számára is tálcán nyújtja a lehetőséget, hogy eljátszhassa, voltaképpen nem a kurdokat, hanem egy össz-szíriai koalíciót támogat, nem értem, mi a probléma, Mr. Erdoğan!

Az SDF jelenleg két irányban nyomja vissza az Iszlám Államot:

1. Május legvégén az Eufráteszt átlépve offenzívába kezdtek Manbidzs városánál, hogy az IS és Törökország utolsó közös határsávját is elfoglalják. Ez óriási érvágás lenne az iszlamistáknak, akik az engedékeny török hatóságoknak köszönhetően ezen a határszakaszon keresztül csempészik be a fegyvereket és embereket, és itt csepegtetik a török vezetékekbe az általuk kitermelt olajat.
2. Közben folyik Rakka tartomány felszabadítása is; az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja szerint az elmúlt két nap alatt 12 falut foglaltak vissza Rakkától 80 kilométerre. Az IS fővárosát egyelőre nem vették célba, inkább a vidéki területek megtisztítása a cél.

A szervezet mindkét csapásirányban több ezer embert tud bevetni, akik élvezik a szövetséges légierő és az amerikai különleges erők támogatását is. A kurdokat ráadásul Putyin is támogatja fegyverekkel – főleg azért, hogy borsot törjön a törökök orra alá. A Reutersnek nyilatkozó amerikai illetékesek ráadásul nagyon elégedettek a kurdok önmérsékletével: miközben a törökök azzal vádolják őket, hogy céljuk nem más, mint a legnyugatibb kanton, Afran összekapcsolása a többi kurd területtel, addig az YPG ígéretet tett arra, hogy a hadműveletek után teljes mértékben átadja a terepet az arab milíciáknak, és az egész régiót soha nem látott mértékben föderalizálja. Ez már csak azért is bölcs dolog lenne, mivel az arabok korábban joggal sérelmezték azt, hogy a kurd kantonokban etnikai tisztogatást hajtottak végre. 

Erdoğan előtt elzúgott a rakkai gyors

Erdoğan Törökországát és a szíriai ellenzéki szervezeteket azonban az SDF sikerei jobban irritálják, mint az Iszlám Állam. A közel-keleti dominóban ugyanis Szíriai Kurdisztán létrejöttével egyszerre borul az egységes Szíria és – a török nacionalisták félelmei szerint – az egységes Törökország, melynek húszmilliós kurd kisebbsége vérszemet kap a szíriai szeparatista törekvés sikere miatt.

Erdoğan, aki politikai machinációval tavaly kiprovokált egy új kurd polgárháborút, iszonyatos lépéshátrányba került. Hiába rendelkeznek a törökök a NATO második legnagyobb haderejével, hiába engedték át az incirliki légibázist az IS bombázására, az USA számára nem bizonyultak őszinte és megbízható szövetségesnek az Iszlám Állam elleni harcban, a kurdok viszont igen. És az amerikaiak a terrorizmus elleni harc fejében – nem kevés vonakodással – hallgatólagosan elismerték rábólintottak Irak után a második autonóm kurd területre is.

A nyugati közvélemény pedig elégedetten dőlhet hátra, hogy végre nemcsak egy gonosz diktatúra támogatásával lehet legyőzni az ellenséget, hanem itt vannak a kurdok, akiknek a Közel-Keleten üdítőnek ható feminizmusukkal, demokráciájukkal és szabadságvágyukkal nem csupán függetlenségüket sikerült kiharcolniuk, de jól seggbe is rúgják az iszlamistákat.

A törökök számára a kurdarc akkor vált világossá, amikor májusban több felvétel is napvilágot látott arról, hogy az SDF mellett harcoló amerikai kommandósok az YPG jelvényét viselik. Erdoğan kirohant Obama „álszentsége” ellen, melynek nyomán a különleges alakulatokkal levetették a sárga jelvényt (a gyakorlat egyébként Irakban és Afganisztánban is teljesen általános). Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter pedig hétfőn arról panaszkodott, hogy

Sajnálatos módon Oroszország és az Egyesült Államok is partnerként tekint egy terrorszervezetre.

Numan Kurtulmuş külügyminiszter-helyettes pedig kedden megfenyegette a kurdokat, hogy ha átlépik az Eufráteszt, azzal Törökország nemzetbiztonsági érdekei sérülnek, és ezt nem fogja tétlenül nézni. A háborús fenyegetés azonban az SDF népfrontos politikáján siklik ki, hiszen a kurdok simán előtérbe tolhatják arab szövetségeseiket (és az sem valószínű, hogy az amerikai tanácsadók jelenlétében kezdenék lőni a kurdokat).

De azért a törökök is látják, hogy a fenyegetés ma már nagyon-nagyon kevés. Ezért hogy mentse a menthetőt, 

és a szír ellenzéki milíciákkal karöltve hajlandó bevetni a hadseregét a határsáv felszámolására – de csak ha a koalícióból kizárják a kurd YPG-t. Ennek a tervnek 2015 nyarán még talán örültek volna Washingtonban, azonban 2016 nyarára már végzetesen megkésettnek tűnik.

(Borítókép: Pesmerga harcosok Moszultól nem messze, 2016. május 29-én. Fotó: Safin Hamed/AFP)