Donát
-2 °C
12 °C

Meghalt Fidel Castro

000 Mvd528151
2016.11.26. 07:07 Módosítva: 2016-11-26 08:02:52
Kilencven éves korában, magyar idő szerint szombat hajnalban meghalt Fidel Castro, aki évtizedeken át volt kubai elnök, miniszterelnök, a hadsereg parancsnoka, pártvezető. Jómódú értelmiségiből szocialista forradalmár, a népet felszabadító gerillából százezrek életét megnyomorító diktátor lett. Elűzött egy zsarnokot, majd maga is azzá vált. A harmadik világbeli országokért kampányolt, miközben csaknem kirobbantotta a harmadik világháborút. Szívügye volt a közegészségügy és az oktatás kérdése, de lábbal tiporta a civil szabadságjogokat. Százezrek menekültek előle, világrendek omlottak össze, de Fidel Castro kitartott, és csaknem ötven éven át volt Kuba diktátora. Ő halt meg az évtizedekig hatalmon lévő huszadik századi kommunista diktátorok közül utolsóként.

„Minden kizsákmányoló, minden kiváltságos úgy gyűlölte a kommunista szót, mint a bűnt, elátkozták a kommunista szót, és éppen ezért, amikor Marx és Engels az új forradalmi elméletet nyújtó Kommunista Kiáltványukban, melyben az emberi társadalom és az emberi történelem tudományos magyarázatát adják, azt írták, hogy : „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”, akkor a kiváltságos osztályok valóban olyan igazi félelemmel tekintettek ezekre az eszmékre, mint a kísértetekre.”

(Részlet Fidel Castro  1965. október 3-i,  a Kubai Kommunista Párt tagjait bemutató beszédéből)

Szocialista forradalmat ott lehet kirobbantani, ahol elég hajtóerőt adnak hozzá a kizsákmányoltak. Az ideológiai töltet viszont gyakran jómódú értelmiségiektől származik. Fidel Castro egy gazdag cukornád-ültetvényes fiaként született Kubában, 1926. augusztus 13-án, de nem volt vak az országban uralkodó szegénységre. Az ország egyik legelőkelőbb gimnáziumában végzett. A tanárai okos, tehetséges diáknak tartották, de őt főleg a sport érdekelte. A jezsuita nevelők a spanyol nyelvű katolicizmust felsőbbrendűnek tartották, mint a pénzközpontú angolszász világot; ez nagy hatással volt Castróra. Ernesto Che Guevarával szemben őt nem a szocializmus, hanem az Amerika-ellenesség hajtotta.

1945-ben beirakozott a Havannai Egyetem jogi karára. Egyre jobban foglalkoztatták a kubai nacionalizmus, a szocializmus és az antiimperializmus kérdései; végül az összes energiáját a politikának szentelte. Ott volt, amikor a Dominikai Köztársaságban puccsot indítottak az ország diktátora, Rafael Trujillo ellen, és ott volt Kolumbiában, amikor 1947-ben kormányellenes harcok dúltak Bogotában. Még ebben az évben csatlakozott a Partido Ortodoxóhoz; az antikommunista párt reformokat ígért Kubának. A pártelnök, Eduardo Chibás az 1948-as választásokon a kormányzati korrupció felfedésével kampányolt, illetve azzal, hogy távol tartja a hatalomtól Fulgencio Batistát, aki korábbi elnökként a visszatérést tervezgette.

Chibás erőfeszítései kudarcot vallottak, a szövetségeseire sem számíthatott; egy rádióműsor élő adásában lőtte agyon magát, amiért nem tudta megtartani az ígéretét.

Ha nincs politika, jöjjön a forradalom

Castro házasságot kötött Mirta Díaz Balarttal, aki egy gazdag kubai politikuscsaládhoz tartozott. A házasság jobb életkörülményeket és politikai kapcsolatokat jelentett Castrónak, de egyre jobban elmélyült Karl Marx munkásságában is. Úgy döntött, megpályáz egy széket a kubai kongresszusban. Csakhogy bekövetkezett, amitől Chibás tartott: Batista 1952-ben puccsal megszerezte a hatalmat, eltörölte a szabad választásokat. Castrónak nem maradt sem politikai mozgástere, sem pénze, amiből eltarthatta volna a családját.

Batista Amerika-párti diktatúrát épített ki, ami az antiimperialista Castróra úgy hatott, mint a bikára a vörös posztó. Saját szervezete, a Movimiento (Mozgalom) 1953. július 26-án megtámadta a Mondaca-laktanyát, Kuba második legnagyobb katonai támaszpontját. A felkelés elbukott, a résztvevőket megkínozták, majd tárgyalás nélkül kivégezték. Castro tárgyalása egy kórteremben zajlott. Négyórás védőbeszédjét a következő szavakkal zárta:

La historia me absolverá!

Vagyis: a történelem igazolni fog.

A tárgyaláson Castrót 15 év börtönbüntetésre ítélték, de a szónoklata nyomán a népszerűsége megugrott, és Batista az Egyesült Államok nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. Castro 1955-ben elhagyta Kubát, és Mexikóba szökött, de a forradalmi eszméiről nem tett le. Ellenkezőleg: öccsével, Raul Castróval, és elvtársával, Ernesto Che Guevarával megszervezték a Július 26. Mozgalmat. Hozzáláttak a pénzgyűjtéshez és a katonai felkészüléshez.

Castro népszerűsége a sikertelen puccskísérletek ellenére is egyre nőtt. A mérsékelt ellenzék idővel az ő oldalára állt, míg maga Castro a radikális baloldaliak felé húzott. A szocialista országok számára ez megkönnyítette a döntést: innentől fogva támogatták Castro hatalomra jutását. Batista 1958-ban szükségállapotot hirdetett ki, és elhalasztotta a választásokat – válaszul Castro totális háborút indított. Bastitát a térség diktátorai fegyverszállítmányokkal támogatták, de hiába volt 12 000 katonája, Castro 1000 gerillája taktikai előnyben volt az általuk jól ismert terepen.

A mozgalom végül 1958 szilveszterén, a Santa Clara-i rohammal aratott döntő győzelmet: a forradalom után Batista elhagyta Kubát, és vissza sem tért. Az ideiglenes kormányt 1959. február 16-án váltotta fel Fidel Castro uralma.

Karnyújtásnyira a világháborútól

A hatalomátvétel véres és könyörtelen volt. A beszámolók szerint legalább 2500 közkatonát végeztek ki; Che Guevara késő éjjelig fennmaradt, hogy számolatlanul írhassa alá a reakciósnak bélyegzett foglyok halálos ítéleteit. Tízezreket küldtek munkatáborokba.

Az Egyesült Államok akkor még nem ellenezte a változásokat, és Castro is nyílt levélben biztatta Kuba meglátogatására az amerikai turistákat. Hamarosan azonban hozzálátott az ültetvények, bankok és vállalatok államosításához, amit az USA már nem nézhetett tétlenül. 1960-ban embargót vezettek be, majd 1961 januárjára minden diplomáciai kapcsolatot megszakítottak Kubával. Attól tartottak, a vörös forradalom a térség más országaira is átterjedhet. Nem is volt alaptalan feltételezés, elvégre Castro és Che Guevara is hittek a szocializmus exportjában.

De az Egyesült Államok ezzel létrehozott egy szovjet érdekszférát, Floridától 150 kilométerre.

A következményekkel persze számoltak, de úgy tervezték, hogy kihúzzák a méregfogat - vagyis eltávolítják Castrót a hatalomból. 1960 márciusától a CIA Guatemala és Nicaragua területén 1500 emigránst képzett ki egy inváziós akcióhoz. Azzal számoltak, hogy a disznó-öbölbeli partraszállás után az emigránsok eljutnak a jól védhető Escamblay-hegységig. Elnyúló küzdelemre számítottak, de a CIA remélte, hogy a lakosság az emigránsok oldalára áll, az USA pedig jó ürügyet kap a katonai beavatkozásra.

A CIA ehelyett szerzett egy jó barátot a Szovjetuniónak. A szovjet hírszerzés előre tudott a hadműveletről, Castro pedig joggal számíthatott a civil lakosság támogatására.

Az amerikaiak mégis megkezdték az akciót, de az április 15-én indított partra szállás csúfos kudarcba fulladt. Castro öt nap múlva győzelmet hirdetett, az amerikai elnök, John F. Kennedy hatalmas arcvesztéssel szállt ki az incidensből, százak vesztek oda vagy kerültek börtönbe, Kuba pedig végleg a hruscsovi Szovjetunió szövetségesévé vált. A feszültséget tovább fokozta, hogy a szovjetek 1962-től nagy hatótávolságú rakétákat telepítettek Kubában, amivel csapást mérhettek volna az Egyesült Államokra.

A kubai rakétaválsággal elkezdődtek a hidegháború legforróbb hetei.

A katonai vezetők és a CIA napokon át győzködték Kennedyt, hogy indítson támadást Kuba ellen, de erre nem volt hajlandó. Október 21-én a briteket, majd az egész világot tájékoztatta a konfliktushelyzetről, másnapi tévébeszédében pedig az amerikai lakosságot próbálta megnyugtatni a feszült helyzetben. Az amerikai haditengerészet még aznap blokádot vont Kuba köré, aminek a megsértése azonnali háborút provokált volna ki. Még sosem tűnt ilyen közelinek a harmadik világháború, mint akkor.

Kennedy jól taktikázott, ugyanis a nyilvánosság bevonásával megszűnt a patthelyzet, és az ENSZ közvetítésével a két szuperhatalom megkezdhette a tárgyalásokat. Október 26-án a szovjetek felajánlották, hogy lebontják a kubai rakétaállásokat, ha az USA garantálja, hogy nem nyúlnak a kommunista Kubához. Kennedy abba is beleegyezett, hogy leépítik a Törökországban fenntartott amerikai rakétabázisokat, ahonnan közvetlen csapást mérhettek volna a Szovjetunióra. Október 28-án Hruscsov bejelentette a rakéták hazaszállítását; a válság ezzel véget ért.

The World is Yours

Castro dühöngött, amiért a két szuperhatalom az ő feje fölött kötötte meg az alkut, de nem sokáig tétlenkedett. 1965-ben összevonta a Kubai Kommunista Pártot a saját forradalmi szervezetével; természetesen ő lett a pártelnök.

Az USA félelmei beigazolódtak: Castro teljes gőzzel támogatta a szocialista forradalom exportját - csak éppen nem az Egyesült Államokba, hanem latin-amerikai és afrikai országokba. Bár a szovjet kormány továbbra is támogatta Kubát – a cukorexportjuk jelentős részét a szovjet tömb országai vásárolták föl –, a sikertelen beavatkozások komoly terhet róttak a kubai gazdaságra.

Az Egyesült Államok beleegyezett, hogy nem próbálják megdönteni a Castro-rezsimet, a CIA többször is megpróbálta eltenni láb alól a pártelnököt. A kubai hírszerzés szerint legalább 638 merényletet kíséreltek meg ellene. Mindennel próbálkoztak: robbanó szivarral, gombafertőzött búvárruhával és maffiaszerű leszámolással is. Castro élvezte a helyzetet; mint mondta,

ha a merényletek elkerülése olimpiai sportág lenne, egy csomó aranyérmet szerzett volna.

A Castro-rezsim több mint tízezer iskolát és rengeteg kórházat nyitott. Az írástudatlanság 2 százalék, a csecsemőhalandóság 1,1 százalék alá csökkent. De a civil szabadságjogokat lábbal tiporták, az ellenzéket tűzzel-vassal üldözték, a szakszervezetek nem sztrájkolhattak, és az egyházakra is lecsaptak.

Az ellenzéket Castro bebörtönzésekkel és kivégzésekkel, illetve kényszerített emigrációval ritkította. Százezrek menekültek el az országból, hogy az alig 150 kilométerre lévő Floridában kezdjenek új életet. A nyolcvanas években Castro még rá is erősített a trendre: az elmebetegeket, börtönlakókat és nemkívánatos személyeket hajóra pakolta, és útnak indította őket Amerika felé.

Szocializmus vagy halál

A Szovjetunió összeomlását a szocialista államszövetség széthullása követte, de Castro még ekkor is kitartott. Az oroszok segítségére ezután nem számíthatott, viszont az olcsó importolaj és a rájuk rohadó exportcukor megroppantotta a gazdaságot; Kuba piacának 85 százaléka gyakorlatilag eltűnt, így kilőtt az infláció és a munkanélküliség. Castro arra kérte az amerikaiakat, hogy oldják fel az embargót, de erre nem voltak hajlandók. Mivel a szabad piac nem segített, kénytelen volt megteremteni azt: lazított a viszonyokon, engedélyezte a vállalkozást, elfogadott fizetőeszközzé tette az amerikai dollárt, és a turizmust is bátorította. De a jelmondata változatlan maradt: „Szocializmus vagy halál.”

A kétezres évekre Castro egészsége megromlott, így 2006-ban öccsére, Raúlra ruházta át a vezetői szerepet – kezdetben csak helyettesként, majd 2008-tól véglegesen. 2011-re Castro a pártfőtitkári pozíciójáról is lemondott; a választásokat Raúl nyerte meg.

Ekkoriban már sem az ország irányításában, sem a világpolitikában nem vállalt jelentős szerepet, de a fél évszázad alatt szerzett befolyása megmaradt. Az elmúlt években találkozott Mahmud Ahmedinedzsád iráni elnökkel, illetve az országba látogató Benedek és Ferenc pápával. És bár Barack Obama nemrég Kubába látogatott - több mint nyolcvan év után ő volt az első amerikai elnök, aki ezt megtette -, nem találkozott Fidel Castróval. Nem mintha a Commandante ezt a szívére vette volna. Mint írta: „Nincs szükségünk semmilyen ajándékra a birodalomtól.”

90 évet élt, jóval többet, mint a létező szocializmus, amelynek egykori huszadik századi, évtizedeken át regnáló diktátorai közül utolsóként halt meg.