Mi jön Aleppó után?

Felháborodás, értetlenség és tanácstalanság árhulláma hömpölygött végig a közösségi felületeken Aleppó utolsó napjaiban. A felháborodás az ártatlanok szenvedése miatt horgadt fel; az értetlenség annak szólt, hogyan lehetséges, hogy a Nyugat ölbe tett kézzel nézte végig az egy éve tartó pusztítást, a tanácstalanság pedig amiatt fogta el az embereket, mert valójában senki nem tudja, pontosan kiknek és mit kéne tennie a szíriai békéhez.

És az is bizonytalan, hogy Aszad győzelme öt és fél elpazarolt év, ötszázezer halott, egymillió sebesült és tizenegymillió menekült után vajon már a vég kezdete, vagy csak az eddigieknél is nagyobb szörnyűségek beharangozója? Sajnos inkább ez utóbbi, hiszen

A győzelemnek van egy másik oldala is

Aleppó első olvasatban az Aszad-rezsim bombasikerének tűnik, hiszen pár éve még nagyon úgy nézett ki, hogy az ő katonáit fogják körbevenni a lázadók, és nem fordítva. 2016 folyamán a hadsereg az iráni szárazföldi- és az orosz légitámadás segítségével sorra vágta el az ellenzéki utánpótlási vonalakat, és a konkrét városharcokat is sikerült brutális vérveszteség nélkül abszolválni. A mérleg serpenyőjébe azonban érdemes más tényezőket is belehajigálni:

Ez egy hónapokon át tartó terrortámadás volt. Aleppó sosem fog katonai sikerként bevonulni a történelemkönyvekbe, sokkal inkább Aszad mészárszékeként. Azt el lehet fogadni, hogy egy városharc mindig sok ártatlan életét követeli, hiszen a harcolók méterekre vannak csak a meglapulóktól. Az is fontos szempont, hogy egy polgárháborúban nehéz megkülönböztetni, ki a civil és ki a civil ruhás felkelő. Méltányolni lehet azt is, hogy Aszad meg akarta kímélni saját és szövetségesei katonáját a városharc csapdáitól. De Aleppónál a bombázások célpontjaiból és a felhasznált robbanóanyagokból napnál világosabban látszik, hogy

Felpaprikázta az ellenzék támogatóit. A civilek szenvedése miatti nemzetközi felháborodást az orosz propaganda – szégyen, hogy a magyar közmédia is ennek a része – minden erőfeszítése ellenére sem sikerült lemosni, bár abban Putyin és Aszad is joggal reménykedhet, hogy a nemzetközi közvélemény ugyanúgy elfelejti majd Aleppót, mint ahogy elfeledte a 2013-as vegyifegyver-támadást. A város bevétele azonban óriási tiltakozáshullámot váltott ki azokból az arab országokban, melyek eddig is az ellenzék legfontosabb szponzorainak számítottak. Ezért várható, hogy a közeljövőben megnövekszik majd a katari szalafista alapítványok aranyfokozatú támogatóinak a száma, és Szaúd-Arábia is leszállítja azokat a légvédelmi rakétákat, melyekkel az oroszokat fenyegette.

Elfeledkeztek a valódi terroristákról. Aszad és Putyin eddig több-kevesebb sikerrel magyarázták közös erőfeszítéseiket azzal, hogy csak azokat a terroristákat akarják megsemmisíteni, akik a 2011-ig jól működő világi államot akarják a sária rémuralmával felváltani. Ezt az alapból hamis narratívát az Iszlám Állam elleni elszórt presztízsgyőzelmek voltak hivatottak megtámogatni, de pont decemberre derült ki, hogy miközben Aszad az utolsó permetezőgépet is képes bevetni Aleppó ellenzéki negyedei ellen, addig az Iszlám Államnak kitett palmürai helyőrséget másodvonalbeli milicistákkal töltötte fel, akik pár nap alatt  elvesztették a történelmi emlékekben gazdag várost.

A polgárháború legvéresebb csatái jöhetnek

A propagandaszempontból kétes siker ellenére azt felesleges vitatni, hogy Aszadnak sikerült stabilizálnia 2015 derekán megbicsakló uralmát. Viszont arról sem szabad elfeledkezni, hogy bőven maradtak még ellenállási gócok Szíriában, melyek sokkal, de sokkal keményebb diónak tűnnek Aleppónál.

1. Ellenzéki régiók. Az Aszad-ellenes koalíciók és milíciák (számuk temérdek) még mindig jelentős területeket tartanak ellenőrzésük alatt. Az ellenállási gócok közül magasan kiemelkedik a török határon fekvő Idlib tartomány, melyet 2015-ben foglalt el a Győzelem Hadserege névre hallgató koalíció. Ezt Szíria legerősebb iszlamista milíciái hozták tető alá, Közülük is kiemelkedik az idén nyáron taktikai néppártosodáson áteső Dzsabhat Fatah as-Sam, mely az al-Kaida helyi leányvállalataként alakult meg, és az egyik legnagyobb harcértékkel bíró szíriai fegyveres erőnek szokás tartani. A bőkezű katari- török- és szaúdi támogatást élvező, több tízezer harcost, páncélosokat és tüzérséget is felvonultató iszlamista koalíció kifüstölése sokkal keményebb feladatnak ígérkezik Aleppó bevételénél, főleg úgy, hogy a Győzelem Hadserege – nem kis részben szponzorai nyomására - pont ezekben a napokban alakítja át az eddig sok belső konfliktussal terhelt vezetését.
2. A Szíriai Demokratikus Erők. A kurdok 2012 után az Aszad-rezsim és az ellenzék között egyensúlyozva valódi autonómiát tudtak maguknak kivívni, és az Iszlám Állam fenyegetése egy táborba sodorta őket az Egyesült Államokkal. Az USA hálás volt azért, hogy kiképzési-, logisztikai és légitámogatásért cserébe elkötelezett és megbízható (oké, a régió többi fegyveres erejénél megbízhatóbb) katonákat kapott a dzsihadista állam elleni harcához. Washingtonnak az is imponált, hogy a Népi Védelmi Egységek (YPG) távol tartották magukat a polgárháborútól, és az IS elleni küzdelemre koncentráltak. Ráadásul az YPG még etnikai karakterét is hajlandó voltak össz-szíriaivá oldani azon az úton, hogy létrehozta a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) nevű ernyőszervezetet. A több arab és turkomán ellenzéki milíciát is felszívó SDF 2016 folyamán lassan, de biztosan számolta fel az Iszlám Állam ellenállását az Eufrátesztől északra, és deklarált célja most már a Kalifátus fővárosának, Rakkának a bevétele. A kurdok egyelőre csak szórványosan kerültek konfliktusba Aszaddal – Aleppóban a kurd negyed fegyveresei együtt is működtek a kormányerőkkel - de nem nagyon bíznak abban, hogy autonómiájuk a rezsim győzelme esetén is megmaradhat.
3. A szíriai török enklávé. Az SDF fő riválisa nem is elsősorban az Aszad-rezsim, hanem a török határövezet egyetlen nem-kurd régiójának, Észak-Aleppónak az ellenzéki milíciái. A Szabad Szír Hadsereg turkomán tagozata mögött Törökország áll, mely jelentős haderőt is állomásoztat Észak-Aleppóban. Ahogy arról korábban bővebben is írtam, Erdogan 2016-ra belátta, hogy nem fogja tudni megbuktani Aszadot, ezért inkább saját katonáival szilárdította meg a többségében a Szabad Szír Hadsereghez tartozó milíciák helyzetét. Augusztus óta szinte egész Észak-Aleppóból kiverték az Iszlám Államot, jelenleg gőzerővel folyik a dzsihadisták kezén megmaradt utolsó nagyobb város, al-Bab ostroma. Annak csúnya pofon lenne a vége, ha Aszad fegyverrel szállna szembe Erdogannal, ezért a sértett/harcias nyilatkozatok ellenére a rezsim lényegében elfogadja a törökpárti enklávé létét. Sőt, még profitál is belőle, mivel a törökök sakkban tartják a kurdokat (valójában ez Erdogan legfontosabb stratégiai célja), illetve megkönnyítették Aleppó bevételét azzal, hogy több ellenzéki milícia is úgy gondolta, érdemesebb átvonulni egy olyan frontra, ahol a győzelem esélyével harcolhatnak, és a zsold meg az utánpótlás is biztosabb.
4. Az Iszlám Állam. A Kalifátus szíriai felét még épphogy csak megcsipkedték ellenfelei, Szíria keleti felében óriási területek vannak jelenleg is al-bagdadiék fennhatósága alatt. De annak ellenére, hogy a több fronton szorongatott Iszlám Állam Aszad számára egy relatíve könnyebb ellenfelet és néhány nemzetközi jópontot jelenthetne, a rezsim erőforrásai annyira szűkösek, hogy az ország nyugati, városiasabb felének meghódítása előtt szinte biztos nem kapkod a sivatagos, szunnita törzsek által lakott keleti országrész után. Palmürával tavasszal a propagandaérték kedvéért tett kivételt, de a múlt heti vereség is megmutatta, hogy a túlterjeszkedés miatti aggodalom nagyon is indokolt.

 A valaha Szíriaként létezett ország tehát jelenleg minimum öt hatalmi centrumra oszlik, melyek közül legfeljebb az Iszlám Államról lehet elképzelni, hogy egy éven belül összeomolhat (mondjuk a dzsihadisták történetét ismerve az összeomlás valószínűleg csak a gerillalétbe való rugalmas átmenetet jelenti majd).

Aszad nem bír kisebbik rossz lenni

Ráadásul maga a rezsim is komoly belső problémákkal küzd, egyre kevésbé bír államszerűen működni. Ennek egyik jele az, hogy a hadsereg ütőképes részét ma már nagy részben iráni, iraki, afgán, libanoni és persze orosz segédcsapatok alkotják – sokan ugyanolyan dzsihadisták, csak épp a síiták győzelméért harcolnak. Ezek jelentősége annak ellenére nem nagyon szokta megütni a magyar ingerküszöböt, hogy az iráni Iszlám Állam vagy a Hezbollah terrorszervezet manapság minden nap kiad egy győzelmi nyilatkozatot, amiben saját elitkatonáinak szerepét méltatja.

Ráadásul a rezsim nem csak megfogyatkozott, de

Az állami hadsereg és állami közigazgatás helyét egyre több régióban helyi hadurak vették át. Ezek egykori titkosszolgálati tisztek, az Aszad-dinasztia tagjai vagy csak egyszerű bűnözők, akik akár papíron a vezérkar alá tartozó, de ténylegesen csak hozzájuk lojális milíciákat irányítva fölözik le a hasznot a háborúból:

• az ő kezükben van az üzemanyagok feketepiaca

• egész városokat sarcolnak meg az élelmiszerekre kivetett vámokkal

• lehúzzák a sápot az embercsempész-hálózatoktól is

A szír diktatúra banditokráciává válását maga az Aszad-dinasztia kezdte meg, mely már a háború előtt lényegében egy házasságokkal megerősített oligarcha-hálózatként működött (ezt hívják Szíriában sabihá-nak). Míg azonban 2011 előtt a helyi tiborczistvánok és mészároslőrincek csak a távközlési cégeket vagy az olajipart privatizálhatták, ma már a hadseregből is óriási szeleteket hasíthatnak ki maguknak.

A rezsim belső eróziója azt is bizonyítja, hogy megdőlni látszik az a rossz közhely, miszerint akármilyen véreskezű is ez az Aszad, mégiscsak ő az, aki alatt rend volt, és aki a „terroristákkal” szemben el tud működtetni egy modern államot.

Szíriát felosztották

A békereményeket a több szinten jelentkező belső káosz mellett az is hátráltatja, hogy jelenleg nincs olyan főszereplő, aki ne külföldi hatalmi érdekeket szolgálna. A kiszolgáltatottságra jellemző, hogy a klienseket sokszor már a döntéshozatalba sem vonják be. Erre a legutóbbi példa maga az aleppói tűzszünet, melyről nem a rezsim és az ellenzék, hanem Oroszország és Törökország állapodott meg.

Persze a szavak szintjén mindenki a békéért harcol, de a hatalmi érdekek egészen mást mutatnak. Lássunk egy rövid listát, kinek miért nem érdeke a béke:

Oroszország: Putyinnak kapóra jött Szíria, ahol a rendteremtő pózában tetszeleghet, és nap mint nap zavarba hozhatja az Egyesült Államok tétovázó döntéshozóit. A Kreml a jövőben sem a békében lesz érdekelt, hanem abban, hogy a gazdasági és katonai érdekeltségein kívül eső területeken fenntartson egy alacsony intenzitású konfliktust, hiszen így azt a játékot játszhatja, amihez a legjobban ért: halászni a zavarosban.

Irán: Az Aszad-rezsim másik, talán az oroszoknál is fontosabb szponzora, és nekik meg aztán pláne fontos Aszad: az ő uralma a Síita félhold egyik fontos láncszeme, ha a rezsim elveszítené az ország középső tengelyét, akkor Irán elveszítené a legfontosabb síita milíciával, a libanoni Hezbollah felé tartó közvetlen összeköttetését. Irán befolyását nemcsak a kormányzaton, és expedíciós erőin, hanem a síita milíciákon keresztül is érvényesíti. Bár vannak érvek amellett, miért érné meg Iránnak a szíriai béke, a konfliktusnak van egy komoly vallási dimenziója is, Szíria nemcsak hatalmi harc, hanem a szunnitákkal való leszámolás terepe is.

Törökország: Annyi év után fordult a kocka, és a török jelenlét már nem elsősorban Aszadot, hanem a kurdokat fenyegeti. A hadsereg atatürkista vonalával kiegyező Erdogan ugyanis közvetlen fenyegetésként tálalja azt a jelenséget, hogy független kurd kantonok sorakoznak a török határ túloldalán – miközben az innenső oldalon 2015 óta a törökországi kurdok gerillaháború folytatnak a török állam ellen. Erdogan és a török katonai elit is úgy gondolja, hogy a két kurd nemzetrész egyesülni akar, és ez az egység szét fogja szakítani az atatürki Törökországot. A konfliktus intenzitását Szíriában egyelőre mérsékli az amerikai közvetítés, de csak a vak nem látja, hogy

Az Öböl-államok: Bár a szunnita olajmonarchiák nem voltak mindig rossz viszonyban Aszaddal, az iráni támogatás miatt ők - részben hatalmi, részben felekezeti okokból kifolyólag - Aleppó után sem érhetik be kevesebbel az alavita hatalmi klikk távozásánál. Az iszlamista szír ellenzék egyik fő szponzorának számító Katar külügyminisztere pár napja még nem árulta el, hogyan próbálják menteni a helyzetet, de nem tűnt úgy, mint aki a polgárháború végétől tart. Ahogy azt pár bekezdéssel feljebb is megemlítettem, az Öböl-országok elsősorban a támogatásban jeleskednek.

Hiányzik az USA? Trump alatt már nem fog!

Az Egyesült Államokat és nyugati szövetségeseit kihagytam, mert az ő szerepük Szíriában is egészen különleges – elsősorban az USA-é. Sokan azért korholják az Obama-kormányzatot, mert nem avatkozott be a polgárháborúba, sokan pedig azért, mert beavatkozott. Ez a kérdés iszonyú bonyolult, én úgy látom, Obama történelmi bűne, hogy 2011-ben nem védte meg fegyverrel az akkor még iszlamistákat csak nyomokban tartalmazó szír ellenzéket, vagy a 2013-as gáztámadásnál nem adta ki a parancsot a rezsim bombázására. Azóta viszont a szíriai ellenzék kaotikus viszonyait elnézve tulajdonképpen érthető a tartózkodó álláspont - talán azzal együtt is, ha ez mára egyre kínosabb presztízsveszteséget jelent Amerika számára.

Aleppó ostrománál megmutatkozott, milyen hátrányt jelent az, hogy az Egyesült Államoknak nincsenek helyi szövetségesei, akiken keresztül valódi hatást tudna gyakorolni. A kiképzési program 2015-ös becsődölésével egyedül a diplomáciai fórumokon való nyilvános szörnyülködés maradt, amit sem Irán, sem Oroszország nem vett komolyan.

A jövő kulcsa persze a Trump-ismeretlenben rejlik. A leendő elnök azt ígérte, hogy az Iszlám Állammal való leszámolást követően Amerika csökkenti aktivitását a régióban, és kijelentései alapján is úgy tűnik, megindulhat valamilyen közeledés Aszadhoz és Putyinhoz. De közben Trump alatt az USA valószínűleg távolodni fog az Aszad mögötti szövetség másik tagjától, Irántól, ami kihat majd Szíriára is. Ezen az ellentmondáson csavar egyet az az elmúlt hetek humanitárius aggodalmai közepette elsikkadó fejlemény, hogy az amerikai törvényhozás december elején felhatalmazta az elnököt arra, hogy vállról indítható légvédelmi rakétákkal (katonai mozaikzsargonban: MANPAD) is felszerelje a szíriai ellenzéket.

Ez azért jelentős fejlemény, mivel az Egyesült Államok egészen eddig tiltotta az által gyártott, az afganisztáni háborúban kulcsfegyvernek bizonyuló könnyű légvédelmi eszközök Szíriába szállítását (gyártó országként az Öböl-államok ezirányú törekvéseit is blokkolta), ugyanis az amerikai döntéshozók nagyon tartottak attól, hogy a zűrzavaros ellenzéki viszonyok közepette az an-Núszra Front vagy más terrorszervezet kezébe kerülnek majd a rakéták, melyeket aztán nem Aszad légiereje, hanem a polgári légiközlekedés ellen vetnek majd be.

A döntés a katonai hatásán túl azért is fontos, mert a törvényhozást uraló republikánusok úgy látják – nem is rosszul -, hogy Aszad lényegében Irán bábja, és a perzsa állam a 2015-ös megállapodást kijátszva ki akarja fejleszteni, és  be is akarja vetni az atomfegyvert. Ezért befolyásos törvényhozók ugyanúgy szükségesnek tartják Irán szíriai befolyásának megfékezését, mint a nukleáris megállapodás újratárgyalását/felbontását. Kérdés persze, hogy Trump mennyire fog követni egy aktívabb beavatkozást szorgalmazó republikánus irányvonalat – ez még úgy is kérdés, hogy az Irán elleni fellépést leendő védelmi minisztere is teljes mellszélességgel támogatja.

A leendő elnököt nemcsak saját pártja állíthatja kész tények elé, hanem a katonai viszonyok is. Az Egyesült Államok ugyanis nemcsak légierővel, hanem különleges egységekkel is jelen van Szíriában, méghozzá a Szíriai Demokratikus Erők (emlékeznek, ők a kurdok) oldalán. Többen gondolják úgy, hogy egy amerikai kontingensnek az Iszlám Állam bukása után is maradnia kéne, különben megismétlődik az Irakban már megtapasztalt dzsihadista ciklus: azaz a föld alá kényszerített dzsihadisták a káoszt kihasználva újból erőre kapnak majd, és amerikai katonai erő híján senki nem tudja őket megfékezni.

(Borítókép: A szíriai kormányerők egy tagja nézi Aleppó lázadók által felügyelt területeinek evakuálását 2016. december 16-án. A civil lakosságot és a fegyvereseket buszokkal menekítették  a kormányellenes erők ellenőrizte keleti részből. Fotó: AFP/George Ourfalian)