Pár nap alatt sikerült felrázni Európát

Bár azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hogy Donald Trump elnökségének első néhány hónapja mennyire volt felforgató és unortodox Amerikának, Európát látszólag mindössze pár nap alatt felrázta. Jelenleg ugyanis nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy első hivatalos külföldi útján sikerült évtizedek óta a legjelentősebb változást elhoznia az Egyesült Államok és Európa kapcsolatában.

A nagy dráma ugyan elmaradt, és az Európa és Amerika, illetve Európa és Trump közti nézeteltérések inkább kisebb és kevésbé látványos nüanszokban jelentek meg, a NATO és a világ hét vezető nyugati gazdaságát tömörítő G7 csúcstalálkozói után az teljesen egyértelmű, hogy 

Ami egyszerre átok és áldás Európának. Egyfelől a sok szempontból elkényelmesedett és belassult kontinens már jó ideje (egész pontosan nagyjából az 1956-os szuezi válság óta) képtelen és nem is kifejezetten hajlandó megbirkózni saját biztonsági kihívásaival, így aztán az amerikaiak esetleges kifarolása elég törékeny helyzetbe hozhatja Európát.

Másfelől azonban ez a törékenység az optimista verzió szerint olyan erős nyomást jelenthet Európának, hogy az kénytelen lesz minél hamarabb összeszedni magát. Amire Emmanuel Macron francia elnökké választása után a korábbinál jóval nagyobb esély mutatkozik.

Kis szavak, nagy változás

És hogy mire a nagy felhördülés? Ha a főbb nyugati lapok és hírügynökségek értékeléseit nézzük, alighanem az utóbbi bő két évtizedének legnehezebb csúcstalálkozóján van túl a NATO és a G7. 

– nagyjából ezek voltak a fő sztorik a két eseményről. 

Trump a két csúcstalálkozón gyakorlatilag rárúgta az ajtót Európára, különösen a németekre:

• a NATO-ban azt hajtogatta, hogy Európa rengeteg pénzzel tartozik Amerikának,
• zárt ajtók mögött azt magyarázta, hogy meg fogják állítani a német autók dömpingjét az USA-ban,
• a G7-en pedig a párizsi klímaegyezménytől való elfordulása okozott törésvonalakat a hetek között.

Persze azért egyelőre túlzás lenne a hagyományosan erős transzatlanti kapcsolat teljes megbomlását vizionálni. Az viszont egész biztos, hogy Trump alatt új idők jönnek, és ezt nem más mondta ki, mint Angela Merkel német kancellár. 

Részben vége van azoknak az időknek, amikor teljesen meg tudtunk bízni másokban. Ezt éltem meg az utóbbi napokban. Ezért azt kell mondanom, hogy nekünk, európaiaknak a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat 

– mondta Merkel pár korty sör után egy bajorországi kampányeseményen.

Hozzátette, hogy azért mindezt az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal jó barátságban, az oroszokkal a lehetőségekhez mérten békés szomszédi viszonyban képzeli el. Azonban amikor a higgadtságáról és visszafogott szóhasználatáról ismert német kancellár arról beszél, hogy „magunknak kell megharcolnunk saját jövőnkért”, az mégiscsak arról árulkodik, hogy itt azért nagy változások jönnek. 

Hozta a kötelezőt

Persze Merkel szavai sok minden másról is szóltak az utóbbi néhány nap eseményein túl.

• Elsősorban például arról, hogy a szeptemberi németországi parlamenti választások előtt politikailag nyilván kifizetődő rájátszani a németek Amerikával szembeni, hagyományosan erős ellenérzéseire.
• A saját sors kézbevétele pedig eleve elég népszerű kampányszlogen mostanában, hiába értették teljesen máshogy, nagyjából ugyanezzel a szöveggel nyomultak tavaly a brexitpártiak is Nagy-Britanniában.
• Arról nem is beszélve, hogy részletesen végignézve a szóhasználatot, annyira mégsem egy radikális programbeszédről, inkább a realitások felméréséről van szó.

Azt mindazonáltal már korábban is lehetett tudni, hogy Trump első európai fellépése nehéz lesz, hiszen már elnökjelöltként arról beszélt, hogy a NATO értelmét vesztette. Később hiába vonta vissza ezt a kijelentését, márciusban felmerült, hogy külügyminisztere, Rex Tillerson inkább Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz menne tárgyalni Moszkvába, minthogy NATO-s kollégáival találkozzon Brüsszelben. (Végül a NATO-ülés idejét áttették, és Tillerson Moszkvába és Brüsszelbe is elment).

Ennek ellenére a NATO mégis egy jó hangulatú, Trumpnak tetsző külsőségekkel (székházátadás, szalagátvágás, parádézó vadászgépek) megpakolt csúccsal akarta lekenyerezni az amerikai elnököt, ez viszont nem jött össze. A mosolygós szalagátvágás helyett nagyjából azt kapta a szövetség, amit várni lehetett:

• Trump jól letolt mindenkit a NATO-ban, amiért szerinte nem költenek eleget a védelemre, és emiatt „rengeteg pénzzel tartoznak” a NATO (és a világ) messze legnagyobb hadiköltségvetésével bíró Egyesült Államoknak.
• Kvázi egyenlőségjelet tett az európai védelmi költés alacsony szintje és a terrorizmus között, és felemlegette a manchesteri támadást is.
• Arról is beszélt, hogy a NATO feladatai közé fel kellene venni a bevándorlás korlátozását, ami eléggé meglepte az európai szövetségeseket.
• És bár azt mondta, az Egyesült Államok soha nem fogja elárulni barátait, egyáltalán nem említette a kollektív védelem elvét és az 5-ös cikkelyt, azaz azt, hogy ha egy NATO-tagot támadás ér, arra a szövetség egységben reagál. (Bár később szóvivője azt állította, Trump „száz százalékig” kiáll az elv mellett.)

Az borítékolható volt, hogy Trump egy kérdésben nem fog leállni: úgy érzi, hogy Amerika túl sok nemzetközi terhet vállal, a szövetségesei és kereskedelmi partnerei pedig kvázi élősködnek rajta. Ami egyébként annyira nem is új és nem is radikális álláspont: míg az Egyesült Államok a GDP-jének valamivel több mint 4 százalékát költi védelemre, a NATO további 28 tagállamából csak négyen vannak, akik megugorják a szövetség nem hivatalos elvárásának számító 2 százalékos küszöböt.

Nem a téma új, hanem a stílus 

Ezt messze nem Trump emlegette fel először, és amúgy mind politikai, mind politika- és gazdaságtudományi körökben évtizedes téma, hogy Európának többet és aktívabban kellene tennie saját védelme érdekében. Ahogy az is, hogy a relatíve gyengülő Egyesült Államok már nem fogja tudni sokáig fenntartani a jelenlegi primátusát a világban, amin egyébként valóban sok ország próbál a maga módján élősködni vagy legalábbis „olcsón” védelemhez és piachoz jutni.

miután a jelek szerint teljesen torz kép él a fejében arról, hogy hogyan működik a NATO, vagy a kereskedelem, vagy általában véve a nemzetközi együttműködés. Különösen ironikus például, amikor arról beszél, hogy az európai adófizetők tartoznak az amerikaiaknak a védelemért, vagy hogy azért van terror, mert nem költenek eleget a hadseregre. A valóság másik oldal az, hogy az európai országok az utóbbi bő másfél évtizedben rengeteg felesleges energiát és pénzt beleöltek az Egyesült Államok elhibázott közel-keleti kalandjainak támogatásába, és javarészt pont ezek a kalandok is felelősek azért, hogy Európában manapság olyan magas a terrorfenyegetettség, amilyen.

Másrészt különösen ironikus a NATO ekézése attól a Trumptól, akinek a sokasodó jelek szerint a csapatában legalábbis többen szívesen ágyba bújtak volna az oroszokkal, ha nem tették meg valóban. Arról nem is beszélve, hogy a szövetség céljaitól teljesen idegen bevándorláskezelés felemlegetésével a NATO eddig elég erős értékrend-politikájára is csapást mért, hiszen nyíltan ment neki egy belpolitikai kérdésben a szövetségeseinek. Egyes elemzők egyenesen odáig mentek, hogy Putyin győzelmeként értékeljék Trump brüsszeli beszédét.

Ahogy másoknak, például az egyik legfontosabb amerikai külpolitikai agytrösztnek számító Külkapcsolatok Tanácsát vezető Richard Haassnak az is feltűnt, hogy míg Brüsszelben feltűnően keménykedett, addig pár nappal korábban az emberi jogok tekintetében nem éppen élharcosnak nevezhető, egyúttal azonban hű amerikai szövetségesnek és hatalmas fegyvervásárlónak számító Szaúd-Arábiában rendkívül előzékenyen viselkedett.

Trump Brüsszel előtt Rijádban (is) járt, ahol egy meglepően hízelgő beszédet mondott vendéglátóinak, főként az európai beleállásokkal összemérve. Egy szóval sem említette, hogy Szaúd-Arábiában miféle emberi jogi visszaélések folynak, vagy hogy az ország a Közel-Kelet összes konfliktusában nyakig benne van, és nem is mindig kifejezetten az amerikai érdekek mentén. Ahogy a találkozók hangulata is feltűnően joviális volt, különösen a külsőségeikben is feszült európai ankétokhoz képest. De körútja másik közel-keleti állomásán, Izraelben sem volt különösen meggyőző: arról beszélt, hogy békét akar az izraeliek és a palesztinok között, de ennek módjáról gyakorlatilag semmit nem mondott.

A pápa sem tudta meggyőzni

Jelzésértékű volt az is, hogy míg a szaúdi uralkodócsaláddal szívesen parolázott, addig Ferenc pápával egészen más mederben zajlott a találkozója. A kettejük közti ellenszenv nem új, a katolikus egyházfő már régóta ekézi közvetlenül és közvetetten az amerikai elnököt; és természetesen Trump sem mulaszthatta el, hogy válaszoljon a bírálatokra.

Ehhez képest egyébként a legtöbb beszámoló szerint relatíve sikeres volt a találkozó, legalábbis a kezdeti feszültségek után, a zárt ajtók mögötti beszélgetés végére már egész jó hangulatban mutatkoztak. Sok foganatja azonban nem volt az egyházfői üzenetnek. Ferenc pápa a kílmaváltozás elleni harc komolyan vételét akarta kihangsúlyozni, és egy rövid időre úgy tűnt, ez akár sikerülhetett is, Trump ugyanis „elgondolkodott" a kérdésen. Aztán pár nappal később, a G7 találkozón már visszatért a régi álláspontjához, és nem írta alá a klímaváltozás elleni fellépésről szóló nyilatkozatot. Hivatalosan majd a héten alakítja ki végleges álláspontját a megállapodásról.

De nemcsak a védelem és klímaváltozás terén mélyül a szakadék Európa és Amerika között. Bár a G7-en aláírta a kereskedelem fontosságát hangsúlyozó nyilatkozatot, egyes jelek alapján nem kizárható, hogy a közeljövőben Trump adóreformja kapcsán minden eddiginél brutálisabb gazdasági háború fog kibontakozni az Egyesült Államok és Európa között. 

Ez pedig jóval súlyosabb következményekkel járna, mint mondjuk az, hogy az amerikai elnök egyik első lépéseként egy tollvonással kinyírta az USA és az EU hosszú évek alatt kialkudott szabadkereskedelmi paktumát.

Hát, szóval van gond

A Trumppal szemben egyébként eddig sem különösebben barátságos, cserébe az amerikai főváros fősodorbeli politikai hangulatát általában jól tükröző Washington Post kolumnistája már „nemzeti szégyenként” aposztrofálta az elnök brüsszeli produkcióját.

Az pedig való igaz, hogy Trump nemcsak a beszéde és politikai magatartása kapcsán, de a külsőségekben is meglehetősen új színt hozott az általában az egymás hátbaveregetéséről, smúzolásról és a közös értékek és érdekek hangsúlyozásáról szóló NATO-csúcsra. Így például:

• Konkrétan odébb tolta a montenegrói miniszterelnököt, amikor az útjába került – a trumpista Breitbart amúgy az „America First” megnyilvánulásaként üdvözölte, hogy nem diplomataként, hanem rendes macsóként viselkedett (Orbán Viktor egyébként széles mosollyal követte a jelenetet).

• Utána a frissen megválasztott liberális francia elnökkel, Emmanuel Macronnal vívott kézfogáscsatát, utóbbi pedig tüntetőleg kitért Trump útjából, hogy inkább Angela Merkellel pusziszkodjon. Ezek után Trump már azért csak behúzta a kezét a következő kézfogásnál, mielőtt megveregette a vállát.

• Emellett pedig Trump külön folytatta Németország ekézését, ami egyik kedvenc sportja: a németek nem költenek eleget védelemre, a németek túl sok autót exportálnak, a németek rossz, gonosz emberek. Ahogy egy értékelés fogalmazott, Trump igazolta Európa legrosszabb félelmeit.

Persze nem Trump a NATO fő baja, és pont ez a legnagyobb gond. Míg az 1990-es években az volt a fő probléma, hogy nem tudták, a Szovjetunió hiányában mit kezdjen magával az Atlanti-szövetség, utána meg azt nem tudták, mit kezdjenek Irakkal meg az iraki beavatkozás után fellángolt terrorral, az utóbbi években pedig igazából Szíriától kezdve a terroron át Oroszországig semmiről nem tudták, hogy kezeljék.

Ebben a helyzetben pedig különösen aggasztó, hogy az eddig a NATO kvázi vezérének számító Egyesült Államok elnöke is elpártolni látszik a szervezettől, vagy legalábbis rövid távon irreális követelésekkel lép elő, miközben nyíltan inzultálja saját szövetségeseit. A látszólag pedig a „szabad világ” (bármit is jelentsen ez a szóösszetétel 2017-ben) második legerősebb bástyáját,

Félig üres, félig tele

De nem mindenki volt azért ilyen pesszimista. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, ha nem is ezekkel a szavakkal, de kvázi azt mondta, még ennél is rosszabbra számított, szóval pozitív csalódás volt számára Trump látogatása. A G7-csúccsal kapcsolatban pedig egyes háttéremberek arról beszéltek, hogy Trump legalább eljött, ez is siker. Ami egyébként azt is jelzi, hogy elég visszafogottak voltak az előzetes várakozások, és sokan nagyobb balhétól tartottak.

Másfelől azonban Merkel szavai, illetve Macron (amúgy nem valami elegáns) kézfogásdiplomáciája is azt jelzi, hogy Trump elfordulása akár lendületet is adhat Európának, az Egyesült Államok kivonulása ugyanis hatalmas együttműködési kényszert teremtene a kontinens országai között. 

A kérdés inkább az, hogy

az amerikai külpolitikában. Hiszen könnyen lehet, hogy négy év múlva (vagy akár hamarabb) egy teljesen más, vélhetően jóval hagyományosabb irányultságú főparancsnoka lesz az amerikai fegyveres erőknek.

Az is kérdéses, hogy az elnök egyáltalán mekkora konkrét befolyással bír külpolitikájára. Védelmi minisztere, James Mattis például végig a jó zsarut játszotta, és bár a fő üzenettől nem tért el (Európának többet kell költenie a védelemre), azt is egyértelművé tette, hogy Washington nem hazardírozik, és továbbra is kiáll Európa mellett. Ahogy külön kitért arra is, hogy egyelőre még szó sincs a párizsi klímaegyezmény felmondásáról. A Trump-kabinet döntéshozatali rendszere egyébként is elég unortodox, azt pedig elég nehéz lenne megmondani, hogy végül pontosan ki és hogyan fog határozni az egyes stratégiai kérdésekben.

Az viszont biztos, hogy Európának nem nagyon van ideje és lehetősége várni arra, hogy ez kiderüljön.