Teréz
5 °C
23 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Jönnek a liberálisok, és felforgatják Franciaországot és Európát

K EPA20170507284
2017.05.08. 07:05
A régi-új Európa és a liberális ortodoxia győzött a francia elnökválasztáson, a kérdés csak az, hogy valójában mennyit ér ez a győzelem. Ha az új elnökön, Emmanuel Macronon múlik, akkor gyökeres reformok jöhetnek Franciaországban és az Európai Unióban is, ám ezek a reformok nem a mostani populista szuverenitás-hajhász euroszkepticizmust, hanem a válság előtti idők szellemét idézve a még több Európát és még több liberalizmust jelentenének. Ez egy jó nagy koki és saller lenne Orbán Viktornak is, Magyarország könnyen az uniós periféria szamárpadjára kerülhet. Már persze ha Macronnak sikerül bármit is véghezvinnie ígéreteiből, mert ez azért egyelőre elég kérdéses – főleg, hogy a dologhoz a németeknek is lesz pár szavuk.

Az Emmanuel Macron választási győzelmére érkezett reakciók fényében az embernek könnyen lehet az a benyomása, hogy ha hétfőn délután felsétál a Montmartre-ra, akkor dél felé nézve akár szabad szemmel is kiveheti a nyomot, ahol a nagy európai populista hullám végleg megtört és szépen lassan elapadt egy közepesen csípős májusi reggelen, 2017-ben. 

Az optimizmus pedig abból a szempontból érthető, hogy a brexittel és Donald Trumppal súlyosbított időkben kezdett egyre nehezebben elképzelhetőnek tűnni, hogy egy decens, fiatal, jóképű liberális európéer választást nyerjen a szélsőjobbal (vagy bárki mással) szemben. Most viszont Macron hatalomra jutása, illetve az osztrák és a holland szélsőjobb nyögvenyelős legyőzése után egy pillanatra úgy tűnhet:

Európában minden visszatér a régi kerékvágásba, a populisták után jöhetnek újra a centristák, a német-francia tengely tovább mélyítheti az uniós integrációt,

ismét mindenki szeretni fogja majd egymást. 

Kapcsolódó

Így színezte be Macron szinte egész Franciaországot

Alig volt olyan megye, amit Le Pen tudott megnyerni, Párizsban 90 százalék a centrista jelöltre szavazott.

Ami persze egy lehetséges végkimenetel, azonban egyelőre nagyon messze van. Egyfelől az Európai Unió és általában véve a nyugati világ békéje, prosperitása és biztonsága szempontjából Macron megválasztása valóban hosszú ideje a legbiztatóbb történés. Másfelől viszont könnyen lehet, hogy masszív pártpolitikai támogatás nélkül kell majd végigvinnie népszerűtlennek ígérkező reformprogramját egy végletekig megosztott országban, és utána még meg kell küzdenie a németekkel is, hogy egy kiegyensúlyozottabb Európát teremthessen.

Ez eleve egy elég embert próbáló feladata lenne, hát ha még hozzávesszük, hogy Emmanuel Macron minden idők legfiatalabb francia elnöke, és most először visel választott politikai posztot. Az esélyei tehát legalábbis mérsékeltek, ha pedig elődje, François Hollande után ő is belebukik a reformkísérletekbe, abból minden bizonnyal csak egy erő, a szélsőjobbos Nemzeti Front profitálhat. Amely Marine Le Pen révén már most is vészesen közel került az elnöki székhez, és a következő években egészen biztosan nem hagyja majd megtörni és leapadni a nagy európai populista hullámot.

Régi-új Európa

Abban egyébként Macron és Le Pen egyetértettek, hogy a jelenlegi formájában az Európai Uniónak már nem sok van hátra. Macron a két választási forduló között a BBC-nek egyenesen arról beszélt, hogy az EU jelenlegi, válságokkal tűzdelt működése nem fenntartható.

A választás során folyamatosan védtem (Európát), mert úgy érzem, az rendkívül fontos a franciák és hazánknak a globalizációban beöltött helye szempontjából. Egyúttal azonban szembe kell néznünk a helyzettel, és hallgatnunk kell az emberekre, akik ma rettentő mérgesek és türelmetlenek (az EU-val szemben).

Ha pedig nem reformálják meg az uniót, akkor Le Pen és a Nemzeti Front tovább fog erősödni, és végül jöhet majd a frexit – a francia kilépés, amit vélhetően már nem bírna el az EU.

Persze amikor Macron az EU reformjáról beszél, akkor nagyon más jár a fejében, mint mondjuk Le Pennek, vagy akár a sokáig szintén európai reformeri ambíciókat dédelgető Orbán Viktornak. Az újdonsült francia elnök ugyanis

pont hogy nem a nemzeti szuverenitás visszaállításban látja a megoldást,

hanem a jó régi európai receptet követné, miszerint a közös gondokat az integráció további mélyítésével lehet megoldani.

000 O7314
Fotó: Patrick Kovarik / AFP

Bár paradox módon egyébként pont Macron hozhatja el Orbán egyik vágyálmát, a németek és franciák vezetésével létrehozandó közös európai hadsereget, korábban ugyanis a közös védelem megteremtésének szükségességéről is beszélt. Ami egyébként egy a sok, több évtizede indult, de időről időre megrekedő európai projekt közül. 

Kint maradunk

Magyarország számára ambivalens, hogy az új francia elnök támogatja a többsebességes Európa elképzelését, ami mellett nemrég Angela Merkel és Brüsszel is nyíltan kiállt. Ez nagyjából azt jelenti, hogy aki akar, az integrálódjon tovább, aki nem akar, az nyugodtan maradjon ki az unió szorosabbra fűzéséből.

Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelentené, hogy az eurózóna és Nyugat-Európa tradicionális magországai tovább integrálódnának, mi meg csinálhatnánk, amit akarunk. Ami első ránézésre akár még egy megfelelő felállásnak is tűnhet a további integrációt elvetőknek, így Orbánnak és a Fidesznek is.

Ugyanakkor amikor az ezredforduló környékén lezajlott a legutóbbi hánysebességeseurópa-vita, akkor a keletiek pont azért támadták az elképzelést, mert az nagyjából azt jelentette volna, hogy

maradhatunk továbbra is kint, Európa perifériáján, ahol mindig is voltunk.

Azóta persze nagyot változott az EU megítélése errefelé, ám az uniós exportnak és az uniós támogatásoknak rettentő erősen kitett magyar gazdaság fundamentumait elnézve az az azért valószínűsíthető, hogy hosszabb távon nem járnánk jól, ha a külső körben maradnánk. Ezt egyébként még Orbán is így gondolja, hiszen nemrég azt mondta, a többsebességes Európa „a legellenszenvesebb gondolatok közé tartozik számunkra”.

Hogy kint hideg lesz, azt jelzi az is, hogy Macron a második forduló előtt egy közepesebb orbánozást is elengedett: Marine Le Pent Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz és Orbánhoz hasonlította, kiemelve, hogy „ezek (azaz Oroszország és Magyarország) nem szabad és nyílt demokráciák”. Persze más a kampány és az elnökség, és Magyarország megregulázásánál kismillió fontosabb dolga lesz majd Macronnak. Az viszont azért biztos, hogy személyében nem reformszövetségest, hanem ellenlábast kap majd Brüsszelben a magyar kormány.

Semmi új, de mégis új

Persze rengetegen bírálják is Macron reformjavaslatait, és nem csak a nyíltan EU-ellenes táborból: a szkeptikusok szerint

tervei semmiben sem különböznek azoktól az idealista elképzelésektől, amelyeket már évtizedek óta öntik magukból a párizsi, berlini és brüsszeli bürokráciák,

hogy aztán népszavazáson vagy a gyakorlatban bukjanak meg. Másfelől azonban az is igaz, hogy 2008-2009 óta igazából semerre sem ment Európa, és látszólag olyan sok elképzelésük a németeknek sincs arról, hogy hogyan kellene megoldani az uniós problémákat. Amik meg vannak, azok láthatóan megbuktak, elég megnézni Görögországot

Így aztán Macron az EU szempontjából még mindig a legelőremutatóbb szereplő jelenleg, még ha sok újat nem is mond. Amit mond, abban viszont legalább van ráció:

  1. Az eurózóna integrációjának további mélyítését szorgalmazza, amelynek a fő célja az lenne, hogy létrejöjjön a hőn áhított konvergencia a valutaövezet gazdaságai között. A legnagyobb baj ugyanis az euró működésével, hogy nemhogy felszámolta, hanem még növelte is a tagok közti fejlettségbeli különbségeket. Miközben a németeknél részben a közös valutának köszönhetően dübörög az exportipar, addig mások ugyanemiatt szívnak: a németekkel nem tudják felvenni a versenyt, és mivel közös a valuta, leértékeléssel sem tudnak védekezni. Emiatt (Macron szavai szerint) jelenleg az euró egy „leértékelt német márka”, ami reform nélkül tíz éven belül szétfeszíti Európát. (Erre a német válasz nagyjából az, hogy tetszettek volna jobb ipart csinálni, ami egyfelől jogos, másfelől azonban láthatóan nem megy Európának, erőszakkal pedig nem is fog.)
  2. A konvergenciaproblémát egy közös pénzügyminiszterrel, közös költségvetéssel, illetve a közös eurózónás költségvetésből finanszírozott beruházási programmal enyhítené. Szerinte a nagy probléma Európában, hogy az Egyesült Államokkal és Kínával szemben itt nem követte nagy állami gazdaságélénkítés a 2008-2009-es válságot, emiatt szakadt be ennyire a növekedés, és emiatt nem tud kilábalni máig a stagnálásból az unió. Ha viszont most összeállnának, és közös hitelfelvételből elkezdenék berángatni az uniós gazdaságok motorját, akkor végre magára találhatna az eurózóna. Ugyanebből a keretből lehetne majd felkarolni a bajba jutott déli országokat is.
  3. De persze ez nem lenne elég a boldogsághoz, ahhoz minden tagállamnak el kellene végeznie a saját házi feladatát. Németországnak mindenekelőtt el kellene végre fogadnia, hogy a megszorítások sehova sem vezetnek, ehelyett gazdaságélénkítéssel lehet végre kiráncigálni Dél-Európát a végeláthatatlan válságból. Másfelől pedig bár nem mondta ki nyíltan, de egyértelműen utalt rá, hogy Berlinnek fel kell adnia a brutális exportversenyképességére építő gazdasági modelljét, és fogyasztási oldalon is illene többet hozzátennie az uniós növekedéshez. Más szóval a németek vásároljanak többet más európai országokból, vagy ha nem, akkor hitelezzék meg őket, ellenkező esetben széthullik az eurózóna.
  4. A másik oldalon viszont a lemaradó, elsősorban déli országoknak is össze kellene szedniük magukat, és nagy nehezen át kellene nyomniuk végre azokat a strukturális reformokat, amelyeket most már nagyjából évtizedek óta halogatnak. Magyarul a németeknek kicsit vissza kellene venniük a tempóból, mindenki másnak pedig egy kicsit jobban kellene igyekeznie, hogy utolérjék őket, mert csak így maradhat egységes Európa.

A fenti recept egyébként valóban nem új, és messze nem radikális. Az európai válságkezeléssel szemben kritikus közgazdászok már évek óta hangoztatják, hogy a németek által diktált európai gazdaságpolitika nem működik, és az utóbbi időben már az amúgy a kizsákmányolás globális jelképének tartott Nemzetközi Valutaalap is beállt a kórusba. A jó hír, hogy az euró bevezetése óta most növekszik a legkisebb mértékben a valutaövezet gazdaságai közti fejlettségbeli szakadék, bár ez elsősorban az Európai Központi Bank unortodox monetáris politikájának köszönhető, nem annak, hogy valóban (strukturálisan) is egyenlőbbé válna Európa.

A rossz hír, hogy az eurózónás konvergencia ötlete régebbi, mint az euró, csak eddig nem sikerült véghez vinni. Ahogy a francia-német gazdaságpolitikai szembenállás sem új dolog: megvolt ugyanez az ellentét Hollande alatt is, de valójában már nagyjából az európai integráció kezdete óta folyik a háttérben a német és francia kapitalizmusfelfogás csöndes csatája (amibe harmadik félként egy időre a britek is beszálltak). Most Macron annyiban hozott újat ebbe a kötélhúzásba, hogy hajlandó Franciaországot kicsit a német irányba kormányozni, ha a németek is hajlandóak engedményeket tenni. 

Levágná az állami csápokat

Macron terve tehát nem kifejezetten rossz kiindulópont, de legalább két nagy problémával szembe kell néznie: egyrészt át kellene verni Berlinen és az EU-n, márpedig a németek az utóbbi években nem a nagy gazdaságpolitikai kompromisszumkészségükről lettek híresek. Ezen valamelyest változtathat, ha a szociáldemokraták megerősödnek az őszi német választásokon, de jelenleg erre nem nagy az esély.

A másik apró bökkenő, hogy mindenekelőtt Franciaországnak is el kellene végeznie saját házi feladatát. Ami elég húzós lesz.

Jól jellemzi a Macron előtt álló kihívások méretét, hogy egyik ígérete szerint például hét százalékra csökkentené a munkanélküliséget. Persze ez első látásra egyáltalán nem valami alacsony szám, és a fejlett világ nagyobbik részén egy ilyen választási ígéret még a visszafogottabbak közé tartozna. A probléma csak az, hogy Franciaországban 1990 óta egyszer sem járt hét százalék alatt a munkanélküliségi ráta, de még nyolc százalék alá is csak egyszer sikerült bekúszni, a 2008-as válság kitörése előtt, amikor ugyebár az egész világgazdaságban irtózatos dőzsölés folyt a fedezet nélküli hitelezésen.

A makacsul magas munkanélküliség pedig makacsul alacsony gazdasági növekedéssel párosul, ami egy elég rossz kombináció.

Beszédes adat, hogy az euró bevezetésekor a francia és német életszínvonal nagyjából azonos volt; ma viszont az egy főre eső német nemzeti jövedelem már jó 20 százalékkal magasabb, mint a francia. Az utóbbi bő húsz évben a franciáknál csak Európa beteg emberei, a válságról válságra bukdácsoló olaszok tudtak gyengébb növekedést produkálni.

Macron azok közé a közgazdászok közé tartozik, akik szerint ezen elsősorban a francia gazdaságban hagyományosan nagyon jelentős állami befolyás csökkentésével lehetne javítani: az elképzelés szerint a begyöpösödött, túlszabályozó, mindenre rátenyerelő állam megfojtja a növekedést és túl merevvé teszi a gazdaság szerkezetét, ezért a francia cégek nem tudnak megfelelő tempóban alkalmazkodni a változó piaci igényekhez – miközben ezek az igények a globalizált 21. századi világgazdaságban egyre szeszélyesebbek.

Gazdasági programja tehát elsősorban az állam szerepének visszaszorítására és a piac szerepének növelésére irányul, bár mindkét irányba erős korlátok mentén indulna el. 

Német prudencia + francia jóléti állam = ?

A munkanélküliség letörésére Macron receptje a brutálisan szigorú francia munkajogi törvények további lazítását vetíti előre. Ez a kérdés legutóbb tavaly vezetett szó szerint lángoló ellenálláshoz, akkor itt írtunk róla hosszabban. Macron és számos közgazdász szerint a munkajogi szigor bár egyfelől valóban irigylésre méltó védelmet ad a munkavállalóknak, egyúttal viszont olyannyira gúzsba köti a cégeket, hogy ezzel végső soron mindenkinek árt. Hiszen ha nagyon költséges alkalmazni valakit és nagyon nehéz kirúgni, akkor a cégek kevésbé lesznek hajlandók erre, emiatt kevesebb munkahelyet is hoznak létre, a maradék melót meg inkább kiszervezik, vagy részmunkaidőben végeztetik el. 

A munkahelyteremtést ugyanakkor a szigor lazítása mellett úgy akarja elérni, hogy közben megválik 120 ezer közszolgától, és a francia hagyományokhoz képest rettentő szigorú állami spórolásba kezd. Például az ígéret szerint 

  • végre valahára betartanák az európai uniós államháztartási szabályokat, azaz 3 százalék alá hoznák be a költségvetési hiányt, amire szintén a válság előtt volt utoljára példa, bár akkortájt sem ez volt a norma.
  • Összesen 60 milliárd euróval csökkentené az állami költekezést ciklusa végéig,
  • és emellé még behozna egy jelentős adócsökkentést is mind a cégek, mind a magánszemélyek számára.
  • Arra viszont valahonnan mégis lenne majd forrás, hogy a növekedése beindítása érdekében létrehozzon egy 50 milliárd eurós állami beruházási programot, elsősorban a fenntartható- és zöldiparra fókuszálva.
  • Viszont szerencsére a szociális rendszerből sem kell majd elvenni ehhez, sőt még erősítené is az állami védőhálót.

Tehát egy kicsit mindenhonnan elvenne, de egy kicsit mindenkit kompenzálna. Amivel kapcsolatban az egyik fő kérdés, hogy kijön-e a matek, mert ránézésre ez azért elég kérdéses. A piacok egyelőre szeretik Macron ígéreteit, és a gazdasági elemzők is bizakodók, hogy a macroni recept működhet. Már ha sikerül végrehajtani. 

A másik, még súlyosabb probléma ugyanis, hogy hiába visszafogottak az ígéretek, egy ilyen, gazdaságilag liberális, globalizáció- és EU-párti programot elég nehéz lesz keresztülvinni a végletekig megosztott Franciaországban, ahol a gazdasági passzátszelet hagyományosan az állam fújja, és ahol a kapitalizmus szabad(os)abb angolszász formái a politikai, de gyakran a gazdaságtani közbeszédben is általában legfeljebb szitokszóként kerülnek elő.

Nem lesz népszerű

Macron programja valójában a leköszönő elnökéhez, François Hollande gazdaságpolitikájához áll a legközelebb, ami már csak azért sem meglepő, mert két évig Hollande gazdasági tanácsadója, két évig gazdasági minisztere volt. Ez pedig már önmagában sokat elmond a francia politikai helyzet abszurditásáról: Hollande minden idők legnépszerűtlenebb francia köztársasági elnökeként vonul vissza, azonban a bukásához vezető program mégis folytatódhat majd.

Hollande példája egyúttal intő jel is: öt éve hatalmas reményekkel, hangzatos baloldali programmal vágott neki a kormányzásnak. A választás előtt a gazdasági világsajtó arról cikkezett, és a németek is azzal cikizték őket, hogy az eurózóna leggyengébb láncszeme nem Görögország vagy a bukdácsoló Olaszország, hanem a begyöpösödött franciák, akik képtelen újat mutatni, és visszahúzzák magukkal az egész uniót.

Ekkor jött Hollande, a nagy Európa-barát szocialista reformerjelölt, akit egyes kommentárok már-már megváltóként harangoztak be. Hogy aztán két év alatt teljesen megbukjon erősen balos, és inkább idealizmusra és elvhűségre, mintsem a közgazdaságtanra épülő programja. Hollande ezután vált hirtelen piacbaráttá Macron sugallatára, és ekkor indult (Macron vezetésével) az a liberálisabb gazdaságpolitika, ami miatt a szocialista elnököt saját pártja és a társadalom többsége kvázi ki- és megtagadta. Amit most majd Macron folytathat.

Amiből adódik, hogy

reformernek lenni Franciaországban nem egyszerű dolog, és nem Macron az első megváltójelölt.
2017-05-07T223630Z 1125600014 RC197644F790 RTRMADP 3 FRANCE-ELEC
Fotó: Philippe Wojazer / Reuters

Olyannyira nem, hogy helyzetét tekintve még csak nem is Hollande-hoz, hanem a négy évtizeddel korábban kormányzó Valéry Giscard d’Estaing-hez áll legközelebb, aki szintén egy centrista ex-gazdasági miniszterből lett reformer elnök, hogy aztán egy nyögvenyelős elnökség után belebukjon a politikai hátország hiányába. A történelmi példák tehát nem valami biztatók.

Se nem jobb, se nem bal

Macron programja nagyjából ugyanabból táplálkozik, mint anno a balos-jobbos pártpolitikából kiábrándultakat megszólító Giscard d’Estaing: hogy Franciaországnak nem valami forradalmi újdonság, radikális balos vagy jobbos recept kell, hanem néhány, a legelemibb közgazdaságtani elveket követő célzott lépés, ami kicsit felrázza a rettenetesen elkényelmesedett gazdaságszerkezetet.

A globalizációt 2017-ben nem lehet a határokon megállítani, és elbújni sem lehet előle,

így viszont érdemesebb lenne megpróbálni meglovagolni, még ha ez bizonyos téren áldozatokkal is jár – nagyjából ez a relatíve józan és egyszerű macroni kiindulópont. 

Amivel mindössze az a gond, hogy ahogy korábban is írtuk, Franciaországban a maga nemében pont ez a globalizációbarát centrizmus, a pártpolitikán átívelő „extrém közép" számít rettentően radikális és megosztó dolognak.

A helyzeten pedig az sem könnyít, hogy Macron nem éppen a piaci liberalizmus nemzetközi menetelése idején kezdene bele Franciaország liberális átformálásába, hanem pont akkor, amikor egyre többen temetik a rendszert. És egyre többen érvelnek azzal, hogy a gazdasági liberalizmusnak azok az elemei, amelyeket Macron erősíteni akar – a munkajogi lazítás, a céges adóterhek könnyítése, az állam kivonulása – hosszabb távon pont hogy kiszolgáltatottabbá teszik a munkavállalókat, szétszakítják a társadalmat és embertelen kapitalizmust építenek. Egy szóval csak tovább mélyítik Franciaország gondjait.

Megosztott ország

Hogy a valósághoz a macroni vagy Macron-ellenes elképzelések állnak közelebb, azon sokat lehet és szoktak is vitatkozni. Az viszont egészen biztos, hogy Macron tervezett intézkedéseivel rövid úton komoly politikai és társadalmi ellenállásba fog ütközni. 

Hiszen ha az első forduló eredményét nézzük, akkor a franciák ötöde a szélsőbal vörösszocialista, másik ötöde a Nemzeti Front nacionalista-szocialista programjára szavazott. Gazdaságilag még a jobbközép François Fillon állt legközelebb Macronhoz, ám az ő tábora társadalmi kérdésekben jóval jobbosabb, mint a szocialista párt felől érkező, a bevándorlás és sok más megosztó társadalmi ügy tekintetében nagyon is liberális újdonsült elnök – nem véletlen, hogy Le Pen a második forduló előtt simán felmondott szóról-szóra egy Fillon-beszédet. Ahogy Hollandiában, úgy Franciaországban is zárul az olló a szélsőjobb és a jobbközép között, ami nem kedvez egy hagyományos centrista jelöltnek. Macron egykori akolja, a balközép szocialisták viszont gazdasági programját tartják vállalhatatlanul liberálisnak.

Jó lenyomata a megosztottságnak egy, a második forduló előtt készült felmérés is, amely szerint a franciák 20 százaléka szélsőségesnek tartja magát, és csak harmaduk vállaltan centrista. Egy szó mint száz:

Macron nem azért nyert, mert a franciák őt akarták, hanem mert a franciák többsége őt tartotta a kisebbik rossznak.

Ez nyilvánvalóan nem egy ideális helyzet a kormányzáshoz. Főleg, ha hozzávesszük, hogy Macronnak jelenleg még parlamenti pártja sincs, az pedig egyelőre nehezen megjósolható, hogy mozgalma, az En Marche! (Előre) hogyan szerepel majd a júniusi nemzetgyűlési választásokon, habár van olyan felmérés, ami alapján van esélye a többségre. Hollande annak idején egy kevésbé megosztott társadalomban, jelentősebb támogatottsággal a háta mögött bukott hatalmasat. Macronnak tehát jó néhány fejjel egykori mentora fölé kell nőnie ahhoz, hogy valóban mélyreható változást hozzon. Ráadásul úgy, hogy a programja gazdasági miniszterként egyszer már kvázi megbukott.

Hogy ez mennyire nehéz feladat, az egy dolog. Abban viszont minden bizonnyal igaza van Macronnak, hogy ha neki nem jön össze a nagy belföldi és európai megváltás a következő öt évben, akkor utána mind hazája, mind a kontinens számára egy sokkal, de sokkal rosszabb reformerjelölt lehet Franciaország következő elnöke.