Trump lefejezte a kormányát

Miközben a nyakunkon egy új hideg (na jó, hűvös) háború, küszöbön áll az észak-koreai csúcstalálkozó, elkezdődtek a kereskedelmi háború első tapogatózó hadműveletei,

Első lépésként március közepén Rex Tillerson külügyminisztert lecserélte Mike Pompeo-ra, aki pár év alatt lett egy viszonylag jelentéktelen kansasi képviselőből előbb a CIA vezetője, majd pedig a csaknem 70 ezres külügyi apparátus első embere. Majd pedig jött H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó, akit a Bush-kormányzatból reaktivált John Bolton volt ENSZ-nagykövet váltott. Ennek a két posztnak van a legnagyobb súlya az amerikai a külpolitika alakításában. A külügyminiszter a kiterjedt diplomáciai kar összefogásán, az elnök találkozóinak előkészítésén és a diplomáciai kapcsolatok ápolásán kívül a Fehér Ház utazó nagyköveteként is funkcionál: szavait illik úgy kezelni, mintha azokat maga az elnök mondta volna.

A nemzetbiztonsági tanácsadó pedig az elnöki döntéshozatal kulcsfigurája: ő tekinti át és rangsorolja azokat a biztonságpolitikai ügyeket, melyekről az elnöknek kell döntenie. Mivel a világ legtöbb régiójában az Egyesült Államok katonai ereje aktívan részt vesz a béke és stabilitás fenntartásában (és a nyilvánvaló elszúrások ellenére azért alapvetően sikerrel), ezért lényegében minden nemzetközi konfliktus, atrocitás és haragszomrád automatikusan nemzetbiztonsági kérdéssé válik, azaz a nemzetbiztonsági tanácsadó asztalára kerül.

De a fehér házi reboot nem csak azért rendkívüli, mert két kulcsfigura szinte egyidejű menesztéséről van szó. Hanem:

1. Nem a politikai racionalitás, hanem Trump hiúsága diktálta a változtatásokat

Az tény, hogy mindkét politikus távozása már régóta a levegőben lógott, és mindkettővel szemben fel lehetett hozni olyan érveket, melyek a távozásukat igazolják. McMaster, az érdemdús katonatiszt például az amerikai sajtónak buzgón szivárogtató fehér házi források szerint pont a kabinet többi volt tábornokával, John Kelly kabinetfőnökkel és James Mattis hadügyminiszterrel volt képtelen a hatékony együttműködésre. Az ExxonMobile igazgatói székét otthagyó Tillersont pedig hónapok óta pártállástól függetlenül támadta az egész külügyi-diplomáciai elit, mivel aktív része volt saját minisztériuma és az amerikai diplomáciai kar kiherélésében; ráadásul egy sor politikai ügyben szembekerült Trumppal az iráni atommegállapodástól a charlotteville-i szélsőjobboldali terrortámadás megítéléséig.

Csakhogy Trump egyiküket sem elsősorban politikai konfliktusok vagy szakmai kételyek miatt menesztette, hanem azért, mert a velük folytatott vitái nyilvánosságra kerültek. Az állandóan hírcsatornákon lógó elnököt az sarkallta Tillerson menesztésére, hogy kiszivárgott: külügyminisztere kongresszusi képviselők előtt "moron"-nak (kb.: barom) titulálta főnökét. McMasternek pedig azután kellett mennie, hogy a Washington Post múlt kedden megírta: a nemzetbiztonsági tanácsadó óvva intette attól Trumpot, hogy Vlagyimir Putyinnal folytatott telefonbeszélgetése során gratuláljon neki a patyomkin-elnökválasztáson elért sikeréhez, erre Trump csakazértis verbális vállveregetésben részesítette az orosz elnököt, sőt, ezt büszkén ki is tweetelte.

Hogy ezek miért válhattak perdöntő mozzanatokká? Egyfelől azért, mert Trump kormányzata sok szempontból nyitott könyv az amerikai sajtó előtt, az érdekcsoportok állandó áskálódása, helyezkedése miatt a Fehér Ház van akkora pletykafészek, mint a Csengetett Mylordban Lord Meldrum konyhája. De az egy dolog, hogy a fehér házi szivárogtatások nagy része igaz, egy másik, hogy Trump borzasztó nagy feneket kerít saját médiamegjelenéseinek, és még akkor is halálosan meg tud sértődni egy-egy ilyen sztorin, ha azok megfelelnek a valóságnak.

2. Az utódok kiválasztása valószínűleg csak újabb konfliktusokat szül

Az amerikai liberális sajtó sokat szörnyülködött mind Pompeo, mind Bolton kiválasztásán, és kettejük eddigi megnyilvánulásai alapján deklarálták, hogy a „puha” Tillerson és a „józan” McMaster után keményvonalas, háborúpárti héják kezébe kerül az amerikai kül- és biztonságpolitika. Erről a korrekcióról később még lesz szó, de azért annyit érdemes megjegyezni, hogy ha egy republikánus elnök a republikánus elitből akar toborozni, akkor igen kevés az olyan ember, aki ne lenne héja. Ráadásul Trump elnökként simán magáévá tette a republikánusok külpolitikai prioritásait, akár az afganisztáni csapaterősítésekre, akár a fokozódó szíriai jelenlétre gondolunk.

Ami a kinevezettek esetében érdekesebb, hogy

Pompeo és Bolton például egyaránt szorgalmazza az Oroszországgal szembeni keményebb fellépést, az előbbi a Trumppal csúcstalálkozóra készülő Kim Dzsongun megpuccsolásával/likvidálásával oldaná meg az észak-koreai kérdést, Bolton pedig tényleg egy igazi magányos farkas:

• Észak-Korea esetében igazoltnak látna egy megelőző csapást
• Miközben Trump 2016-ban sokszor elmondta, hogy véget kéne vetni annak a gyakorlatnak, hogy Amerika külföldi kormányokat buktat meg, Bolton leszögezte, Iránban meg kéne szüntetni a síita teokráciát (erről azért sokaknak eszébe juthat, milyen következményei voltak annak, amikor az USA legutóbb rendszert akart váltani Teheránban)
• és Bolton az egyik utolsó ember a Földön, aki még mindig jó ötlenek tartja a 2003-as iraki háborút – amiről Donald Trump többször is kijelentette, hogy „őrületes hiba volt”

Nem csoda, hogy a CNN szerint Trump csak azután nevezte ki Boltont, miután

Nagy kérdés, hogy ha ennyi ellentét feszül Pompeo és Bolton, illetve Trump között, akkor miért pont őket nevezte ki? A válasz pedig abban rejlik, hogy a Trump számára legkényesebb ügyekben mindketten kinyilvánították lojalitásukat. Pompeo a CIA igazgatójaként hajlandó volt védelmébe venni az elnököt az elnökválasztási kampányba való orosz beavatkozás ügyében a többi titkosszolgálat szakvéleményével szemben. Bolton esete pedig egészen bizarr: Ő a republikánus irányultságú Fox hírtelevízió kommentátoraként dicsérte meg többször Trumpot, és így egyes vélemények szerint ezzel keltette fel az elnök figyelmét (egy másik, sokkal szórakoztatóbb változat úgy szól, hogy Bolton külügyminiszterré való kinevezését már tavaly is fontolgatta Trump, de nem tetszett neki a bajsza).

Szóval Trump az egyes konfliktusokban és ügyekben való egyetértés helyett a nyilvánosság előtti lojalitást választotta. Kétséges, az új kinevezettek mennyire fogják erősíteni az amerikai külpolitika stabilitását, és mennyire fog folytatódni, sőt, erősödni az a tendencia, hogy a külpolitika kulcsszereplői folyamatosan egymással szemben beszélnek (ez a kiszámíthatatlanság ellenfelekkel szemben akár lehet erény is, de Amerika leginkább saját szövetségeseit tartja bizonytalanságban).

3. A kormányzás egyáltalán nem lett stabilabb, újabb változások jöhetnek

Önmagában a két fehér házi kulcsfigura menesztésével semmi különleges nem lenne, hiszen megszokott dolog, hogy az elnök körül igen nagy a fluktuáció; a belső hatalmi harcok, a kormányzás felfrissítése, esetleg a sorok szorosabbra húzása mindig megköveteli a maga tisztáldozatát. Csakhogy a kormányzati munka megkövetel egyfajta szervezeti stabilitást, és Trump veszett ütemben pörgeti maga körül az embereket. Alig több mint egy év elteltével már 16 vezető poszton volt csere, miközben az Obama- vagy a Bush-kormányzat hasonló időszakában még legfeljebb finomhangolásokat hajtott végre.

Ráadásul a lemorzsolódás nem áll meg. McMasterrel egy időben távozott az elnök gazdasági tanácsadó testülete, a Nemzeti Gazdasági Tanács éléről Gary Cohn, aki nem értett egyet az elnökkel a védővámok bevezetésével kapcsolatban (és miután a sajtóban kiszivárgott, hogy lemondását fontolgatja, Trump megelőzte őt). Helyére bizarr módon nem egy védővám-párti figura került (például az eleve Trump tanácsadójaként dolgozó Peter Navarro) hanem a CNBC tévéadó gazdasági elemzője, Larry Kudlow, aki maga sem ért egyet a vámháborúval. Viszont az adócsökkentéssel kapcsolatban elismerősen nyilatkozott Trumpról, és tavaly nyáron Charlottesville ügyében is védelmébe vette őt. Az elnök nyilván látta ezeket a hízelgő nyilatkozatokat, és innen már egyenes volt az út a Fehér Házba.

Összeférhetetlenségi botrányai és a minisztériumában dúló belharcok miatt csütörtökön távozott David Shulkin veteránügyi miniszter is, akit még Obama nevezett k. Helyére pedig a Fehér Ház több ciklust leszolgált orvosa, Ronny Jackson ellentengernagy érkezik. Vele kapcsolatban azonnal felmerült az a kifogás, hogy igazgatási tapasztalat nélkül került a külügy utáni második legnagyobb - csaknem 380 ezer embert alkalmazó tárca élére. Shulkin kapásból írt is egy véleménycikket a New York Times-ba, ahol - nem kicsit álságos módon - saját eredményeinek védelmezése mellett panaszkodott a "politikára", a "pártoskodásra", és odaszúrt "a mérgező, kaotikus Washington"-ban székelő Trumpnak, hogy

A haza szolgálatának nem kéne ilyen nehéznek lennie.

Az amerikai média ráadásul már újabb távozásokról ír: Állítólag lemondását fontolgatja John Kelly kabinetfőnök (aki politikai szempontból az elnök utáni második legfontosabb ember), mert képtelen volt megvalósítani tervét, hogy konszolidálja Trumpot. Biztosra vehető Jeff Sessions igazságügy-miniszter távozása is, aki bármilyen hűségesen is hajtotta végre a bevándorlás korlátozását célzó kormányzati terveket, felbőszítette Trumpot azzal, hogy nem volt hajlandó megtorpedózni Robert Mueller különleges ügyész orosz befolyás miatt folytatott, és Trump legszűkebb környezetét érintő nyomozását (azaz az elnöknek megint a lojalitással van problémája). A távozásra esélyesek között emlegetik a korábbi republikánus elnökjelölt Ben Carsont is, akire Trump a kormányalakítása során a lakásügyeket és a városfejlesztést bízta rá, de amúgy is jelentéktelen tárcáját sem volt képes irányítani. Őt csak az mentheti meg, hogy ő az egyetlen fekete kormánytag, azaz illetlenség lenne tőle megszabadulni.

Na de miért kéne érdekeljen egy csomó fejcsere?

Először is érdemes észben tartani, hogy az amerikai elnöknek pont a hadügyi- és külpolitikai kérdésekben van igazán nagy, lényegében korlátlan hatalma, ezért a külügy és a nemzetbiztonság élén történő változások sosem érdektelenek a globális politika szempontjából.

A fejcserékkel bekövetkezendő változások egy része akár pozitív is lehet, például egy átfogóbb és átgondoltabb Oroszország-stratégia területén, mely nem csak Európában, hanem Szíriában is éreztetheti hatását. Az is valószínű, hogy a Donald Trump-Kim Dzsongun-csúcstalálkozót is még Tillerson apparátusa fogja levezényelni (már amennyiben dél-koreai nagykövet és állandó kelet-ázsiai ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkár híján ezt apparátusnak lehet hívni), és érdemes kivárni, vajon Bolton tényleg a legnagyobb riválisaival szemben igen csak nyusziként viselkedő Trump „ökle” lesz-e. 

De van egy ügy, ami miatt tényleg aggódhatunk. Pompeo és Bolton kinevezésével Trump jelentősen meggyengítette a legnagyobb súllyal bíró külpolitikai fixációjának belső ellenzékét. Ugyanis miközben a közel-keleti realitásokkal tisztában levő McMaster és Tillerson is ellenezte a még Obama által nyélbe ütött iráni atomalku felmondását, addig az új kinevezettek támogatják Trumpot abban, hogy az USA vonja ki magát a nemzetközi szerződésből, és fenyítse be a perzsa államot (az amerikai-iráni viszony dilemmáiról itt olvashat részletesen). Elemzők és kormányzati szereplők úgy vélik, hogy ez a lépés akár már májusban jöhet.

Az iráni atomalkuval kapcsolatban elég sok a kérdőjel, de felmondására még csak azt a külpolitikai frázist sem lehet eldurrantani, hogy „kiszámíthatatlan következményekkel járhat”. Mivel a következmények nagyon is kiszámíthatók: Irán elkezd uránt dúsítani, amit Izrael megpróbál akár katonai erővel is megakadályozni, egy újabb Stuxnetre vagy akár egy Babilon művelet-re pedig jön egy iráni rekontra Szíriában vagy Libanonban, és így tovább: az amúgy is elég feszült Közel-Keletre zsúfolódott hatalmak úgy fognak egymásnak csattanni, mint az uránatomok a natanzi centrifugában.

(Borítókép: H. R. McMaster, Donald Trump és Rex Tillerson - fotó: Jim Watson / AFP)