Sámuel, Hajna
18 °C
32 °C

Hogy lett Iránból ekkora mumus?

000 SZ7PN
2018.01.10. 16:21

Donald Trump amerikai elnök szokatlan hévvel állt ki a már több mint egy hete húzódó iráni tüntetéssorozat résztvevői mellett. Az elnök, aki Kínában, Szaúd-Arábiában vagy a Fülöp-szigeteken egyetlen kritikai megjegyzést sem volt hajlandó tenni a helyi rezsimek által elkövetett rendszerszintű emberi jogsértések ellen, „tiszteletét” fejezte ki a „korrupt kormány” ellen lázadó iráni nép felé.

Trump biztosította a tiltakozókat arról, hogy nemcsak ő, hanem az egész világ őket figyeli, és hogy „az elnyomó rezsimek nem tarthatnak örökké". Sőt, Trump azt is belengette, hogy a tiltakozók „a megfelelő időben” óriási segítséget fognak kapni az Egyesült Államoktól. Az elnök az ENSZ-be delegált nagykövetét, Nikki Haley-t is utasította arra, hogy csikarjon ki valamilyen állásfoglalást a Biztonsági Tanácstól is. Azonban az USA itt nemcsak Oroszország vagy Kína ellenvéleményével találta magát szemben, de még szövetségesei, a britek vagy franciák sem érezték úgy, hogy a véres kormányzati beavatkozást valóban nemzetközi válságként kéne kezelni.

Minden vádló ujj Iránra mutat

Az európaiak óvatossága nemcsak a Trump tirádáival szembeni fenntartásokról vagy az Iránban 2015 óta kiépített üzleti érdekeltségeik védelméről szól, hanem arról is, hogy tudatában vannak annak:

újabb nagy konfliktus készülődik a Közel-Keleten.

Tévedés ugyanis az a képzet, hogy az Iszlám Állam legyőzésével bármi is megoldódott volna. A kalifátussal ugyanis csak azt a vulkáni hamut sikerült elsöpörni, amit a szunnita és a síita iszlám között feszülő mély hasadék böfögött a felszínre. De magát a hasadékot egyáltalán nem sikerült betömni. Sőt, az elmúlt évek hatalmi mozgásai és a nagyhatalmak kísérletezgetései csak tovább tágították a törésvonalat.

2017-re a tektonikus mozgások a hasadék szunnita oldalán egészen bizarr koalíciót sodortak össze, melynek tengelyét Szaúd-Arábia, Izrael és az Egyesült Államok alkotja. A koalíciót a közös ellenség, Irán tartja össze.

Iránnak ugyanis sikerült valódi politikai entitássá kovácsolnia a Libanontól Pakisztánig szétszórt síitákat – még a tizenkettesnek nevezett hivatalos iráni teológiai irányvonaltól távol álló szíriai alavitákat vagy a jemeni zaidiket is –, és a térség konfliktusaiban rendre lenyomta a szervezetlenebb, széthúzóbb és talán kevésbé eltökélt szunnita arab hatalmakat – akik történetesen mind az Egyesült Államok szövetségesei.

  • A legnagyobb iráni siker, hogy komoly anyagi és katonai áldozatok árán, de sikerült megmentenie Bassár el-Aszad rendszerét a 2015 derekára valószínűnek tűnő bukástól, és mára a nagyrészt pakisztáni, afganisztáni síitákból toborzott, iráni tisztek által kiképzett és vezetett milíciák teszik ki a diktátor seregének 80 százalékát.
  • Közben Irán komoly szerepet vállalt Irakban a radikális szunnita Iszlám Állam elleni harcban, ezzel tovább erősítette befolyását a bagdadi síita kormányzat felett.
  • Irán fegyverrel biztosan, de talán a Hezbollah kiképzőivel is támogatta a jemeni húszik gerillaháborúját a kormány, illetve a kormányt támogató szaúdiak által vezetett Perzsa-öböl menti koalíció ellen. A már csaknem három éve zajló harcokat nemcsak az egyszerű jemeniek szenvedik meg, de a minden technológiai és számbeli fölénye ellenére is csak szenvedő Szaúd-Arábia presztízse is.
  • A Hezbollahon keresztül Irán libanoni befolyása is tovább erősödött, az őszi kormányválság bebizonyította, hogy a felekezetileg megosztott országban a szunnita miniszterelnök még a leghatározottabb szaúdi utasításra sem meri felvállalni a nyílt konfrontációt a síita árnyékállammal.
  • Irán idén egy befolyásos szunnita arab szövetségesre (jó, lehet, hogy nem szövetségesre, de partnerre) is szert tett, amikor a Szaúd-Arábia és szövetségesei által indított gazdasági-diplomáciai offenzíva közepette a különutas Katar mellé állt.
  • De a katari kapcsolatnál még nagyobb jelentőséggel bír, hogy Iránnak korrekt partnerségi viszonyt sikerült kiépítenie az Egyesült Államoktól elidegenedő Törökországgal és Oroszországgal – utóbbival a szíriai fronton lényegében katonai szövetségben harcolt az ellenzék és az Iszlám Állam ellen.

Ezek az iráni külpolitikai sikerek más-más aspektusból nyomasztják a szaúdiakat, az izraelieket és az amerikaiakat. Rijád ellenségességének okai a legkomplexebbek: közrejátszik benne az uralkodó vahabita vallási iskola síitákkal szembeni hagyományos türelmetlensége, az Irán megfékezésére irányuló költséges törekvések sorozatos kudarcai miatti frusztráció és a saját, elnyomott síita kisebbségétől való félelem.

Izrael ellenségességének az oka a legegyszerűbb: Irán deklarált célja a zsidó állam elpusztítása, és végső soron ezt a célt szolgálta az atomprogram, és ezt a célt szolgálja a Hamász és Aszad támogatása is. Az Egyesült Államok pedig nem csak szövetségesei védelmében és az idestova már 40 éves ellenségesség miatt sodródott a konfliktusba, hanem azért is, mert elemi érdeke a közel-keleti status quo visszabillentése.

Washingtonban ráadásul sokan úgy érzik, van pótolnivalójuk az Obama-kormányzat mulasztásai után. Kritikusai szerint – akik közül ma már többen fontos kormányzati pozíciókat töltenek be – Barack Obama túl mereven ragaszkodott a 2008-as választási ígéretéhez, az iraki csapatkivonáshoz, mellyel mintegy átengedte Bagdadot az irániaknak. A demokrata elnök emellett képtelen volt megfékezni a szíriai vérontást, és lényegében tehetetlenül figyelte azt, ahogy Irán – az oroszokkal karöltve – megnyeri Aszadnak a polgárháborút, jelentéktelen zsákokba szorítva az ellenzéki erőket. Obama mentségére legyen mondva, hogy Szíriában a kurdok által létrehozott ernyőszervezet, a Szíriai Demokratikus Erők felbukkanásáig az Egyesült Államok számára nem kínálkozott elfogadható partner Aszad ellen.

Nem jön a Nagy Ötlet

Donald Trump megválasztásával azonban Washingtonban az Irán-ellenes vonal került előtérbe. Az elnök ezen a téren szokatlanul széles körű politikai támogatást tudhat maga mögött. A republikánus többségű törvényhozás szemében ugyanis régóta szálka volt az iráni nukleáris egyezmény, amit azonban az amerikai elnök széles körű külpolitikai jogosítványai miatt nem tudtak megtorpedózni. De ha nem az iráni nukleáris megállapodásra hegyezi ki akcióit, Teheránnal szemben Trump még a demokraták többségét is maga mögött tudhatja.

Persze az iráni fenyegetéssel kapcsolatos nagy egyetértés elleplez egy még fontosabb különbséget: valójában az amerikaiak (akiktől szövetségesei a Nagy Ötletet várják) tudják a legkevésbé, hogyan is kéne nekilátni az iráni befolyás visszaszorításának. A 2017 végén kiadott Nemzetbiztonsági Stratégia csak rébuszokban beszél, és nem véletlenül.

Amerikának ugyanis nincs igazán eszköze Iránnal szemben.

A konvencionális háború nem opció. Egyfelől azért nem, mert Irán egy 90 milliós, erős hadsereggel és erős nemzetközi szövetségesekkel rendelkező globális hatalom; és ha az USA eddig nem indított háborút az Amerika megsemmisítését hetente bejelentő Kim Dzsongun ellen, akkor egészen biztos, hogy nem rohan az őt közvetlenül nem fenyegető Irán ellen.

Ráadásul Irán a nemzetközi közvéleményben nem számít olyan latorállamnak, mint Észak-Korea, főleg Európában nem. Egy átlagos európai nem a Hezbollahtól, hanem az Iszlám Államtól retteg. Irán és kliensei tudatosan távol maradnak az európai karácsonyi vásároktól, popkoncertektől és promenádoktól, sőt úgy általában Európától. Az elmúlt években egyetlen egy terrortámadás volt köthető Iránhoz, amikor 2012-ben a bulgáriai Burgaszban a Hezbollah felrobbantott egy izraeli turistákat szállító buszt. Mondjuk ez is elég volt ahhoz, hogy az EU 2013-tól terrorszervezetté minősítse a Hezbollah katonai szárnyát, de a Libanonban parlamenti pártként működő, európai kapcsolatokkal is rendelkező politikai szárnyát nem birizgálta.

A pápa mint argentin ügynök

Irán közvetlen felelőssége a szíriai vagy iraki válságokban azért sem nyilvánvaló, mert Teherán óvakodik a látványos közvetlen beavatkozásoktól, inkább kliensein keresztül érvényesíti akaratát. És ahogy az a kelet-ukrajnai orosz beavatkozásnál is bebizonyosodott, a kliensekre elég sok mindent rá lehet kenni. Ráadásul az iráni támogatású milíciák állítják, ők nem a teheráni agendát, hanem csak az ajatollah vallási iránymutatásait követik.

Az iráni befolyás gyanújára az iraki Nudzsaba szóvivője bírta adni a legviccesebb visszavágást a Christian Science Monitor újságírójának:

Na miért, akkor a pápa hívei mind argentin ügynökök? Vagy katolikusként a hazádban azzal fognak vádolni, hogy a Vatikán beépített ügynöke, igazi hazaáruló vagy?

– amivel azért azt is elárulta, hogy van valami igazság azokban a véleményekben, amelyek szerint a Közel-Kelet vallásilag nagyjából ott tart, ahol Európa 1620-ban. De Irán és a síita felekezet céljainak azonosítása azt is mutatja, Iránnak nagy szerepe van az amúgy igen komplex regionális konfliktusok vallásháborúsításában – ami egyébként még saját lekötelezettjeinek sem igazán tetszik.

A kliensháborúnak ugyanaz az előnye, mint az offshore cégeknek: miközben biztosítja a hasznot, elmaszatolja a felelősséget, és kiskaput biztosít az ellenérdekelt feleknek a direkt konfrontáció elkerülésére. Csakhogy közben a kliensekre lecsapni is könnyebb, mint egy reguláris kontingensre, és valószínűnek tartom, hogy 2018-ban a nyomás nem is elsősorban az amúgy is bonyolult szankcióhálóval körbefont Iránon, hanem inkább kliensein nő majd. A nyomásnak ráadásul nem is kell feltétlenül katonai formát öltenie, ugyanis a klienseknek az anyagi hátterük is sebezhetőbb, mint egy reguláris hadseregé, mely mögött ott áll a nemzetállam (jó esetben) stabil infrastrukturális és gazdasági háttere.

Drogkartell a dzsihádért

Amerikai politikusok régóta sérelmezik az iraki síita milíciák működését – legalább 44 ilyen működik az országban –, de a kemény nyilatkozatokon túl semmit sem tudnak tenni. Az Egyesült Államok azt is csak nézte, ahogy az iraki hadsereg integrálta szervezetébe a síita Népi Mozgósítási Egységek-et, és arra sem volt érdemi válasz, hogy a milíciák az iraki hadseregen keresztül tömegével jutottak a csúcstechnológiát képviselő amerikai fegyverekhez.

2018 legkézenfekvőbb célpontja éppen ezért lehet a Hezbollah, mely mára valóságos nemzetközi gerillafranchise-zá vált. Bár a Hezbollah mind a szaúdiaknak, mind az izraelieknek, mind az amerikaiaknak nagyon a bögyében van – a már hivatkozott Nemzetbiztonsági Stratégia is egyedül említi név szerint az "Amerika területét veszélyeztető terrorszervezetek" között –, a milícia van annyira erős (20 ezer jól kiképzett és jól felszerelt katonája van) és libanoni politikai pártként van annyira beágyazott, hogy katonai úton nehéz lenne megtörni. De pénzügyileg sebezhető, hiszen az iráni támogatást kiegészítendő

a Hezbollah a világ egyik legkiterjedtebb bűnszervezete.

Melynek a keze ugyanúgy benne van az ukrajnai fegyvercsempészetben és a mexikói kokainkereskedelemben (ugye az iszlámban a drog ugyanolyan tilalom alatt áll, mint az alkohol), mint az afrikai gyémántbizniszben vagy a kontinenseken átívelő pénzmosásban.

Erről ráadásul az amerikai drogellenes hivatal, a DEA egy kész nyomozati anyaggal is rendelkezik, azonban – ahogy azt a pártszempontból kiegyensúlyozott Politico kongresszusi jegyzőkönyvekkel, ügyészségi beadványokkal és interjúk tucatjaival alátámasztva bemutatta – az Obama-adminisztráció az iráni nukleáris egyezmény érdekében 2014-től az egész nyomozást jegelte, és nem élt a Hezbollah emberei elleni vádemelés lehetőségével sem.

Pedig a DEA alapos munkát végzett. Utánajárt annak, hogy a Hezbollah a Zeta drogkartellel szövetségben havi 200 millió dollár értékben csempész az Egyesült Államokba kokaint, hogy Szíriában még az ellenfeleit is ő látja el a Captagon nevű amfetaminnal, hogy az egyik legnagyobb libanoni bankot teljes mértékben átállította a pénzmosásra, de közben a nyugat-afrikai Beninben is fenntart 30 használtautó-kereskedést, hogy az amerikai autó-import ellentételezésén keresztül mossa tisztára a pénzt. A cikk óriási vihart kavart, de amellett, hogy meglengette a vörös posztót a republikánusok előtt (elvégre Obama hibáját kéne jóvá tenni), tűpontosan mutatja meg, hogy

nem katonai, hanem bűnügyi vonalon lehetne megszorongatni a Hezbollahot.

Ez a módszer ráadásul nem is annyira új, hiszen pénzügyi frontot már az Iszlám Állam ellen is nyitottak, emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy bizonyos – főleg a külföldi műveletekért felelős, de nagy gazdasági befolyással is rendelkező Forradalmi Gárdához köthető – iráni személyek és intézmények ellen jelenleg is életben vannak pénzügyi szankciók, és ezek Trump alatt csak szaporodtak

De akármilyen tetszetősnek és tiszta ügynek is tűnik ez a leszámolás, Obamáékhoz hasonlóan a Trump-adminisztráció előtt is ott tornyosul a feladat, hogy minden rendőri lépését politikai mérlegre tegyen, és hogy akármit is tesz, gondosan a háborús ingerküszöb alá lője be az Irán elleni lépéseket. Arról nem is beszélve, hogy bár szakértők egyelőre nem látnak előjeleket egy harmadik libanoni háborúra, a Hezbollah és Izrael fegyverkezési versenye, és Irán szíriai befolyásának növekedése egy ponton túl öngerjesztő folyamatként taszíthat mindenkit a háborúba.

Borítókép: a Hezbollah egy támogatója Khomeini ajatollah fotójával a homlokán. Fotó: Anwar Amro / AFP.