A szocializmus kísértete járja be az USA-t

Miközben a nemzetközi közvéleményt teljes mértékben lekötik Donald Trump elnökségének botrányai az egyre mélyebbre hatoló Mueller-vizsgálattól kezdve a fehér házi titkos ellenállásról szóló bizarr névtelen állásfoglaláson át a (botrányosságán messze túlmutató) kereskedelmi háborúig, alig kap teret az a tény, hogy

A hatvanas évek óta stabilan működő amerikai pártrendszeren már a 2010-es évek elején látszódtak egy súlyos válság hajszálrepedései. Trump 2015/16-os Nagy Menetelésének köszönhetően ezek a hajszálrepedések valóságos Szent András törésvonallá mélyültek a konzervatívizmusát úgy-ahogy tartó pártelit és a radikális nacionalista-populista szavazótábor között. A Republikánus Párt Trumpista Párttá való átalakulása még nem fejeződött be – és nem is lezárt ügy –, de tény, hogy sokkal nagyobb figyelem övezi, mint a demokraták soraiban végbemenő tektonikus mozgásokat.

Ugyanis a demokratáknál is megjelent egy új generáció, ami ideológiailag és stílusában is szakítani akar a Nancy Pelosihoz, Hillary Clintonhoz vagy Chuck Schumerhez hasonló dinoszauruszok egyensúlypolitikájával. Ez a generáció ugyanúgy szégyen nélkül vallja magát szocialistának, mint ahogy Trump 2015-ben minden pironkodás nélkül vallotta magát politikailag inkorrektnek.

Ezek a szocialisták nem rúgnak alá olyan mélyen a modernségnek, mint Donald Trump, de könnyen lehet, hogy hosszútávon sokkal mélyebbre ható hatást gyakorolnak majd az amerikai politikára, mint a mostani elnök. Ugyanis miközben az elnök politikai módszerei valóban forradalmiak, politikája a meghatározó területeken (külpolitika, adózás, fegyvertartás és részben a migráció) a hagyományos republikánus prioritásokat követi. A magukat demokratikus szocialistáknak nevező politikusok azonban

A demokratikus szocialisták politikai jelentőségét az adja, hogy 2018 szocialistái a mozgalmi politizálást nem a rendszer ellenében képzelik el, hanem integrálni akarják a pártpolitikába. Nem csak Donald Trump, hanem a demokrata elnökjelöltségért folytatott küzdelemben derekasan helyt álló szocialista politikus, Bernie Sanders is megmutatta, hogy az amerikai pártelitek már nem tudják olyan precízen ellenőrizni a tisztségekért folytatott demokratikus versengést, és a már Obama által is alkalmazott grassroot-kampányok, illetve a közösségi támogatói kampányok térnyerésével tág tere nyílik az alternatív eszméket képviselő alternatív jelölteknek. A képviselő- és kormányzójelöltségekért mindenhol felbukkantak a magukat demokratikus szocialistának nevező jelöltek, akik néhány helyen – például New Yorkban – meg is tudták lepni a demokrata pártelitet.

És bár az eddigi előválasztási eredmények alapján túlzás lenne szocialista forradalomról beszélni, az biztos, hogy

A szocializmus fősodorba kerülése azért is fontos, mert bár jelenleg a demokraták minden országos platformon ellenzékbe szorultak, a pártnak idén ősszel jó esélyük van arra, hogy visszavegyék a Képviselőház irányítását (a másik kamara, a Szentárus valószínűleg a republikánusoké marad). Ráadásul nekünk, magyaroknak azért is érdemes vigyázó szemünket Amerikára vetni, mivel az ottani politikai trendek igen gyorsan lecsapódnak a magyar politikában is (még akkor is, ha ez eddig leginkább a trumpizmusra volt igaz)

De mi is történt itt?

A demokratikus szocializmus természetesen nem egy egyszerű politikai felismerésből született, felfutásához egy sor gazdasági-, társadalmi- és politikai fejlemény összjátékára volt szükség.

A legfontosabb az, hogy sokan érzik úgy, hogy az ország nem tanult a 2008-as válságból; a törvények ugyanazon erők kezére játszanak, akik a válságot létrehozták (ez az érzés különösen erős lehet a Wall Streetről toborzott Trump-kabinet névsorát és a biztonsági regulációkat lazító intézkedéseit elnézve), a jövedelmi különbségek tovább nőnek, a szegényekkel és feketékkel szembeni rendőrségi erőszak mértékét az első fekete elnök két ciklus alatt sem tudta elfogadható mértékre csökkenteni.

Közben a fiatalabb generációk alapélményévé vált az eladósodás, hiszen legtöbbjüknek már a felsőoktatási tandíjhoz is hitelt kell felvennie, melyet utána a lakáshitel követ. Azaz annak ellenére, hogy az Occupy Wall Street mozgalom mint politikai szerveződés elbukott, alapérzését – „A dolgok nem mehetnek így tovább” – sikerült továbbörökítenie.

De kritikai gondolatok, vagy azok politikai cselekvéssé formálása korábban is létezett az Egyesült Államokban, csakhogy ezen törekvések – és az őket felkaroló Amerikai Demokratikus Szocialisták – mindig is a demokrata párt perifériáján vegetáltak. Egészen addig, amíg 2015-ben fel nem bukkant a független Bernie Sanders, aki a közösségi média, a kistámogatók és az aktivistahálózat segítségével egy – amerikai szinten – meglehetősen kemény és őszinte szocialista programmal szállt versenybe a demokrata pártelit által támogatott Hillary Clintonnal szemben.

Ugyanis Clinton kínos vereséget szenvedett Donald Trumptól, és ezzel hiteltelenítette a pártelit taktikai érveit, miszerint a centristább, mérsékeltebb, „józanabb” jelöltnek van nagyobb esélye. Sanders és támogatói viszont igazolva érezhették – a közvélemény-kutatások által is támogatott – érvüket, miszerint Bernie biztos legyőzte volna Donaldot, és az „1 százalék”-hoz kötődő demokrata pártelit történelmi hibát követett el akkor, amikor ezt nem ismerte fel. Ráadásul kisadományozókból álló hálózata, illetve a Hillary Clintonnal szimpatizáló központi demokrata kampányszervek mellé felhúzott kampányszervezetei Nebraskától Floridáig kiváló alapot biztosítottak a 2016 után szárba szökkenő baloldali szerveződéseket, mint a Brand New Congress vagy a Justice Democrats.

És hát a baloldal rengeteget köszönhet Donald Trumpnak is, akinek a jó ízlés és a demokrácia normáira fittyet hányó jobboldali populizmusa energetizálta az ellenállást. Nő- és bevándorlóellenessége, a modern politika konvencióinak sorozatos áthágása szintén erősítette azt az érzést, hogy az unortodox elnök által épített autoriter rendszerrel szemben unortodox, mozgalmi eszközökre van szükség, nem a langyos washingtoni frakciózásra. Ezért az amerikai szocialisták általában az elnök vád alá helyezésének (az impeachment)-nek a leghangosabb szószólói, és ez legalább annyira szól a washingtoni demokrata elit politikai spekulációi, mint maga Trump ellen.

Elfogyott a szusz középen

A szocializmus az Egyesült Államokban évtizedeken át pejoratív jelző volt, mindig is a felforgatással, a hagyományos amerikai értékek elleni támadással – és a szovjet befolyással – függött össze. Amikor egy politikus arra gondolt, hogy „szocialista”, azt mondta, „progresszív”. Azonban a hidegháború után felnövő generáció számára a Nagy Vörös Riadalom vagy a szovjet fenyegetés nem sok mindent mond, ráadásul a globális kapitalizmus visszásságai (például a környezetszennyezésben, a fegyverkereskedelemben játszott szerepe) miatt

Nem csoda, ha a szocializmus mint ideológiai brand ma már a Chicagói Egyetem és a Gallup mérései szerint is valamelyest népszerűbb a fiatalok (34 éven aluliak) körében, mint a kapitalizmus – sőt, a Gallup szerint már a teljes demokrata szavazótáborban. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ez nem csak ideológiai állásfoglalás, hanem a magát liberálisként (liberal) meghatározó demokrata pártellittel való szembenállás jelzése is.

A “demokratikus szocialista” önmeghatározás az USA-ban már Bernie Sanders 2016-os kampánya idején is jajveszékelő kommunistázást és a Szolzsenyicin-idézetek megszaporodását eredményezte a jobbra húzó lapok cikkeiben, de a centrista demokraták is ferde szemmel néztek a Hillary Clintonnal szemben végül alulmaradó jelölt politikai hátországára (Sanders egyébként nem tagja a legnagyobb szocialista szervezetnek, a DSA-nek, de a szervezet őt támogatta a kampány alatt Clintonnal szemben).

Ha azonban megnézzük, hogy milyen szakpolitikákat támogat a DSA-tag Alexandria Ocasio-Cortez, aki a júniusi New York-i demokrata előválasztáson óriási meglepetésre legyőzte a képviselőház demokrata frakcióvezetőjét, abból legfeljebb egy visszafogott skandináv szociáldemokrata párt programja áll össze.

Ezek a javaslatok tehát nem térnek el radikálisan azoktól a céloktól, amiket Bernie Sanders a 2016-os kampány során megfogalmazott, ráadásul ahogy a Vox.com cikke a demokraták centrista platformjának elképzeléseit elemezve meg is jegyzi: a középutas Hillary Clinton vereségével a párt balra tolódott, még a magukat a populistákkal szemben meghatározó centristák is balosabb szakpolitikákba állnak bele.

A 29 éves Ocasio-Cortez programját átnézve persze szó sincs róla, hogy a demokraták az USA-ból Venezuelát szeretnének csinálni. Az amerikai média mégis hatalmas szenzációként kezelte Ocasio-Cortez győzelmét: a megválasztása utáni négy napban az Archive.org adatai alapján 291-szer szóltak róla hírek a TV-ben, ami hétszer több, mint ahányszor a New York állam kormányzói pozíciójáért versenybe szálló Cynthia Nixonnal foglalkoztak. A hype-ból átlagon felül vette ki a részét a jobboldali média, csak a Fox News 119 alkalommal foglalkozott a vörös veszedelemmel.

Ocasio-Cortez amellett, hogy egy tapasztalt demokrata jelölttel szemben nyerte meg az előválasztást, a Fox Newsnál az is kicsaphatta a biztosítékot, hogy a politikus a DSA tagja. A szervezet taglétszáma 2016 nyara óta csaknem 8-szorosára, 6000-ről 45 ezerre nőtt, ugyanakkor a szervezet tagsága politikai identitását tekintve korántsem egységes: a mérsékeltebb szociáldemokratáktól elkezve – mint amilyen Ocasio-Cortez – egészen az anarchistákig ér a politikai paletta a szervezeten belül.

A DSA hivatalos öndefiníciójában nem tagadja, hogy hosszú távon a célja a kapitalizmus meghaladása, ugyanakkor jelenleg a demokratikus szocialista jelöltek kisebb léptékű változtatásokkal, a jóléti állam visszaépítésével szeretnék megteremteni a további reformokhoz szükséges politikai klímát. A Roosevelt-féle New Deal-demokraták céljainál annyiban mennek tovább, hogy sokkal komolyabban foglalkoznak a termelési viszonyok átalakításának lehetőségeivel is. Az, hogy ez mit jelent konkrét reformok szintjén, iparágtól függően változhat, de például az energetikában vagy az ügyben konkrétan az állami tulajdon erősítését szeretnék, más iparágakban, például a kiskereskedelemben a munkavállalói tulajdonlást, szövetkezeti működést és munkásönigazgatást támogatják.

Európából nézve ez semmi extra

Ocasio-Cortez programja ráadásul nagyjából reprezentatívan tükrözi vissza a demokrata párt főáramát szakpolitikák tekintetében, mindez pedig pedig jelentős balra tolódást mutat a 2016-os választások előtti időszakhoz képest. De nézzük, hogy pontosan miről is van szó.

A fiatal demokrata politikus minden állampolgárra kiterjedő állami egészségbiztosítást vezetne be: ha a Bernie Sanders-féle Medicare-for-all törvényjavaslatot vesszük alapul, akkor ez a terv a jelenlegi 8,8 százalékról nulla közelére csökkentené azoknak az amerikai állampolgároknak az arányát, akik nem rendelkeznek egészségbiztosítással. Ez alapján olyasmi rendszer jönne létre, mint amilyen Kanadában vagy az Egyesült Királyságban van. Teljesen és mindenki számára ingyenessé tenné a felsőoktatást, ami a Hillary Clinton felsőoktatási reformjavaslátánál radikálisabb pozíció, ugyanis Clinton csak bizonyos jövedelmi szint alatt tett volna államilag finanszírozottá az amerikai felsőoktatást.

A gazdaságpolitikát illetően az egyik legradikálisabb elképzelés, amit Ocasio-Cortez támogat, az “állami állásgarancia” (federal jobs guarantee) bevezetésére vonatkozik. Ezt nagyjából olyan kiterjedt közmunkarendszer kialakítását jelentené, ahol a szövetségi államok adnának munkát a munkaerőpiacról kiszorulóknak, a demokraták tervei szerint olyan fizetésért – legalább a balszárny által egyértelműen támogatott 15 dollár/órás minimálbérért –, ami garantálni tudja a létminimumot.

Ocasio-Cortez visszaállítaná az 1933-as Glass-Steagall törvényt, amit 1999-ben töröltek el. Ezzel lehetővé vált, hogy a kereskedelmi bankok, brókercégek, biztosítótársaságok, nyugdíjalapok, intézményi befektetők és hedge fundok befektethessenek egymás termékeibe, ami sokak szerint jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 2007-as ingatlanpiaci válság könnyen át tudjon terjedni a teljes amerikai pénzügyi rendszerre és ezen keresztül a reálgazdaságra is.

A demokraták balszárnya szerint a válság után elfogadott Dodd-Frank-törvény bár szigorította a szabályozást, de kiskapukat hagyott, amiket a régi törvény visszaállításával tömnének be. Szintén a demokrata párt bal szárnya által támogatott és radikálisnak számító terv a “zöld New Deal” ötlete, ami a Franklin Delano Roosevelt által 1933-ban beindított válságkezelő csomag mintájára elsősorban hatalmas infrastrukturális projekteket jelentene, amelyek ugyanakkor 2035-re függetlenné tennék az amerikai energiaellátást a fosszilis energiahordozóktól.

Ocasio-Cortez a kampányfinanszírozás átláthatóvá tételével is kampányolt: a legfelsőbb bíróság Citizens United nevű döntésének eltörlését tűzte ki célul, ami alapján a 2010 óta a cégek minden korábbinál nagyobb mértékben tudják befolyásolni a választások kimenetelét azáltal, hogy a bíróság döntése alapján annyi pénzt költenek el kampánycélokra, amennyit nem szégyellnek. A bíróság ugyanis kimondta, hogy a kormány a szólásszabadságot sérti meg azzal, ha korlátozza a cégeket (embereket, szakszervezeteket, stb.) abban, hogy mennyi pénzt adnak kampányokra.

Minden szocialista, ami az igazságtalanság ellen van

A demokratikus szocializmus elképzelései nem korlátozódnak a politikai és gazdasági elit kordában tartására. Lényegében minden olyan elképzelést felkarolnak, amit igazságtalanságnak tartanak, például a faji megkülönböztetést, a bevándorlókkal szembeni kegyetlenkedést, vagy az LMBTQ-közösség identitáskérdéseit.

Az igazságügyi rendszert Ocasio-Cortezék két ponton is átdolgoznák. Az egyik változtatás a magántulajdonban lévő börtönök intézményének eltörlése lenne: ez 2016 környékén egyébként már eléggé esélyesnek tűnt, miután az Igazságügy-minisztérium egy felmérése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magánbörtönök “nem nyújtják ugyanazokat a társadalomba való visszailleszkedést segítő programokat, nem sokkal olcsóbbak, és kevésbé biztonságosak”. Aztán jött Trump, és a reform elmaradt, sőt a magánbörtön-iparág szárnyalt az új elnök kormányzásának első évében.

A másik igazságügyi reform lényege, hogy a demokraták balszárnya eltörölné az Immigration and Customs Enforcement (ICE) nevű állami migrációs és vámügyi hatóságot, aminek az a feladata, hogy felkutassa, letartóztassa és hazaküldje azokat az embereket, akik megsértették az amerikai bevándorlási törvényt. A szervezet eltörlése igazából azért fontos a demokratáknak, mert az szimbolikus szakítást jelentene a Trump-kormány migrációellenes túlkapásaival.

(Borítókép: Mario Tama / Getty Images)