33 európai ország közül Magyarország a legpopulistább

19352124 e05d2d1ea96c231736f6c77261239412 o

További Külföld cikkek

Kapcsolódók (1)

A populista forradalom kora

2018 nagy tanulsága, hogy a populizmus nem múló divathullám, hanem korunk egyik meghatározó irányzata. De mi is a populizmus, és miért pont most vált sikertörténetté?

Soha nem látott támogatásnak örvendenek a populista politikai erők Európában, minden negyedik választó valamilyen bal- vagy jobboldali populista pártra adta a voksát a legutóbbi választáson. A populizmus felívelése ráadásul 2019-ben sem áll meg.

Ez a fő megállapítása a több mint negyvenéves múltra visszatekintő Timbro svéd think-tank csütörtökön publikált populizmusindexének (melyre a továbbiakban szerzőit követve az egyszerűség kedvéért a „TAP” mozaikszóval utalunk). A TAP 28 uniós tagállam mellett öt másik európai demokráciában – Szerbiában, Montenegróban, Izlandon, Svájcban és Norvégiában – vizsgálta meg a bal- és jobboldali populizmus terjedését az 1980 óta felbukkant 267 párt választási eredményein, közvélemény-kutatási szereplésein és ideológiai változásain keresztül.

A TAP megállapítja, hogy a 33 vizsgált országra lebontva a populista erők támogatottsága eléri a 22,2 százalékot, ha viszont a 264 millió európai szavazó átlagát vesszük alapul, akkor ez az arány már 26,8 százalék. Ez összeurópai szinten átlagosan 1,5 százalékos javulást jelent, ami azért is érdekes, mert 2017-ben, a populista pártok francia, holland és brit választásokon elszenvedett kudarcait követően sok elemző úgy vélte, a populizmus 2016-ban elérte a zenitjét, és elveszítve az újdonság erejét, újból eljelentéktelenedik.

A populizmus erejét mutatja, hogy 2018-ban hat európai országban voltak választások, ezen a populista pártok átlagosan 36,2 százalékos eredményt értek el, ez a – választási rendszertől függően – négy vagy öt évvel korábbi átlageredményt 8,5 százalékkal haladja meg. A sikerben nagy szerepe van az olasz Öt Csillagnak és a Ligának, de a kutatás leszögezi,

A populizmus legjobban Magyarországot hatja át, ahol az első és második legnagyobb párt is populista.

A TAP ennek a jelenségnek tudja be, hogy Magyarország – uniós tagállamok között a történelemben elsőként – már csak a „részlegesen szabad” minősítést kapta meg a Freedom House -tól.

És míg a korábbi évtizedekben az esetlegesen jól szereplő populista pártoknak sem volt esélyük kormányzás közelébe jutni, addig ma már négy európai országban kizárólag populista pártok kormányoznak (Olaszország, Görögország, Lengyelország és Magyarország), de a Timbo kutatói hét további európai kormánykoalícióban találtak populista részvevőket.

A trendből a bal- és jobboldali populista pártok nem egyformán profitáltak. A TAP megállapítja, hogy míg a 2008-as válság utáni években a baloldali populista pártok – elsősorban a mediterrán országokban mutatott teljesítményüknek köszönhetően – megduplázták támogatottságukat, addig 2015 óta az európai átlaguk 7 százalékon ragadt. Ráadásul Európa igen nagy részén – 14 országban – nincs is egyszázalékos támogatottságot elérő baloldali populista párt. Ezzel szemben a jobboldali populista pártok a 2014-es, stagnálást jelentő 11,6 százalékos stagnálását követően 2018-ra 15,4 százalékos átlagra küzdötték fel magukat. Ráadásul a migránsellenesség univerzális témává válásával ma már csak Írországban nincs számottevő jobboldali populista párt (Spanyolországban 2018-ban emelkedett fel a Néppárt szakadárjaiból álló „Vox", melyet az aktuális közvélemény-kutatások 9-13 százalék közé mérnek).

A jobboldali populista pártok támogatottságbeli fölényéhez hozzátartozik, hogy míg a nemzeteken átívelő pártcsaládoknak helyt adó Európai Parlamentben a baloldali populista pártok ciklusok óta képesek egységes frakcióba tömörülni, addig az euroszkeptikusok/jobboldali populisták – részben a tagok fluktuációja miatt - képtelenek voltak stabilizálni az EP-képviseletüket. A TAP szerint továbbra is a levegőben lóg, hogy miközben a jobboldali populista erők a 2019-es EP-választáson minimum a harmadik helyet fogják elérni, képesek lesznek-e nézeteltéréseiket feloldva egységes frakciót alakítani (arról nem is beszélve, hogy egyes populista erők, mint a Fidesz vagy az Orbán által támogatott szlovén SDS, igen jól megvannak az elvileg mérsékelt Európai Néppárt soraiban).

Na de mi az, hogy populista?

A szerzők alapos módszertani tájékoztatót is mellékeltek az indexhez, amire azért is szükség van, mivel nagyon nem egyszerű megragadni, voltaképpen mi is számít populistának, és mi az a pont, amitől kezdve egy politikai párt a populisták közé sorolható. A Timbor kutatói igyekeznek a populizmust értékmentesen definiálni, nem valamiféle „aberrációként" tekinteni rá. Részben azért, mivel a legtöbb populista párt több évtizedes múltra tekinthet vissza (az 55 legsikeresebb populista párt közül 28-at az ezredforduló előtt alapítottak), másfelől pedig a TAP fontosnak tartja leszögezni, hogy a populista pártok és a fasizmus vagy kommunizmus közé nem szabad egyenlőséget tenni, mivel

a populisták nem a demokrácia elpusztításáért szállnak csatasorba.

A vizsgálat leszögezi, hogy a TAP-ban számba vett 267 populista pártot nehéz egységesen jellemezni, mivel

leginkább az definiálja őket, hogy mi az, ami ellen kiállnak.

Legyen az a bevándorlás, az elitek, a vállalatok, a hagyományos ideológiák. A TAP mindenesetre három vonás alapján sorolja be a populista jelző alá a pártokat:

Egy általános „nép"-et akarnak képviselni az „elit" értékeivel szemben,
A többségi demokrácia nevében türelmetlenek a jogállami procedúrákkal, a fékek és ellensúlyok rendszerével szemben. A TAP készítői ezért a vizsgálatban szereplő pártokat – némiképp sommásan – „autoritárius populistá"-nak nevezik,
Erős államot akarnak, és gyanakvással állnak az olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint a NATO vagy az EU – ezzel szemben jobb- és baloldalon is megfigyelhető a putyini Oroszország iránti szimpátia.

Vége a régi világnak

A TAP szerzői a számokon túlmenőleg egy határozott diagnózist is felállítanak:

Vége a hagyományos tömegpártok korszakának, és ezzel együtt a liberális-demokratikus konszenzusnak is.

A II. világháborút követően a liberális demokrácia ugyanis olyan „szuperideológiává" vált, melyben az európai demokratikus pártok – liberálisok, szociáldemokraták, konzervatívok, de még a pártrendszerhez később csatlakozó zöldek is – egyetértettek. A konszenzust a TAP szerint jól mutatja, hogy 1987-ben csak a választók 9,5 százaléka támogatott valamilyen rendszerkritikus, szélsőséges erőt. Mára azonban a populista pártok már kétszer annyi támogatót tudhatnak maguk mögött, mint a magukat liberálisnak mondó pártok, és népszerűségben csaknem teljesen felzárkóztak a mérsékelt baloldali-szociáldemokrata pártok mögé.

Így aztán az antidemokratikus „szélsőséges” pártokkal – a TAP készítői mintha kissé lemaradtak volna a magyar politika történéseiről, mivel a Jobbikot is közéjük sorolják – szemben a mai populista pártok már nem kívülről akarják megsemmisíteni fő célpontnak számító „liberális rendszert”, mert rájöttek, hogy belülről is fel lehet számolni a liberális-demokratikus konszenzuson alapuló intézményeket.

(Borítókép: Bődey János / Index)