A tükörbe néznek, és egy templomos lovag néz vissza rájuk

Az emberekben él egyfajta egészséges viszolygás attól, hogy túl mélyre merüljenek az olyan tömeggyilkosok pszichéjében, mint Brenton Tarrant, a christchurchi mészárlást elkövető 28 éves ausztrál „fajvédő”, különösen, amikor deklarációk helyett mémek útvesztőiből kell előkotorni a minden koherencia elől menekülő vízióikat.

Ráadásul sokan vélik úgy, hogy a Tarrant-féle figurák esetében azért is felesleges a videojátékos utalások, kikacsintások és provokatív önellentmondások káoszában rendet vágni, mivel

De ezzel az emberileg méltányolható állásponttal szembe lehet szegezni, hogy Christchurch egyáltalán nem egy elszigetelt támadás, mivel az utóbbi években a szélsőjobboldaliak által elkövetett erőszakos cselekmények – a Tarrant példaképének számító Anders Behring Breivik 2011-es tömeggyilkosságától a charlottesville-i szélsőjobboldali tömegtüntetésen át a pittsburghi zsinagógában történt mészárlásig – egy sor ideológiai és szimbolikus hasonlóságot mutatnak. Ráadásul annak ellenére, hogy a terroristákat tényleg könnyű kizárólag pszichiátriai esetként vizsgálni mégiscsak az ideológia az, ami az őrületből képes azt a rendszert felépíteni, ami cselekvővé teszi azt, akiben addig csak a hajlam bujkált.

Korábban már írtunk egy-két bizarr ideológiai jelenségről, de a mostani támadás állította fókuszba azt a jelenséget, hogy szinte minden náci, aki magára csatolja a hevedert, hogy lelőjön néhány ártatlan muszlimot/zsidót/feketét/baloldalit, a tükörben nem egy frusztrált fehér férfit, hanem egy dicső keresztes lovagot lát.

Tarrant terrortámadása valósággal hemzsegett a keresztes motívumoktól. És nemcsak fegyvereire véste fel az általa számontartott keresztes hősök nevét, hanem egyfajta kereszteshadjárat-turistaként személyesen is bejárta a törökök elleni késői próbálkozások helyszíneit, és kiáltványában azzal trollkodott, hogy támadása a templomos rend „áldásával” bír.

Ez a keresztes-motívum a 2010-es évek alt-right-jelenség (azaz a mémalapú szélsőjobboldal) legerősebb szimbóluma. Breivik magát a templomosok végrehajtójának tartja, 2017-ben a nagyszabású charlottesville-i szélsőjobboldali tüntetésen vagy a lengyel szélsőjobboldal függetlenség napi felvonulásán mindenhol a templomosok keresztjével díszített transzparenseket, zászlókat, és pajzsokat (!) lehetett látni. A templomosok csatakiáltása, a „Deus vult” (Isten így akarja) ugyanúgy egy muszlimellenes hashtag-szlogenné vált, mint ahogy az Iszlám Állam dzsihadistái is csatakiáltássá formálták az amúgy ártalmatlan takbírt, az „Allahu Akbar”-t.

Az alt-right a keresztes szellem reneszánszaként hirdette meg – az egyébként szélsőséges iszlamista rezsimek által szponzorált – Donald Trump elnökségét, és elárasztotta a fórumait az erre fabrikált képekkel. A szélsőjobboldali ideológiai globalizálódását jelzi, hogy az orbánosított keresztes mém már több magyar oldalon is megjelent:

A kormány által látványosan megtűrt magyar migránsellenes oldalak ráadásul egymásnak passzolják az olyan „leleplezéseket”, mint Az Igazság a keresztes hadjáratokról és az iszlámról (Kötelező Videó!). És míg a mémekben azért mindig megvan a kikacsintás, hogy ez csak bombasztikus túlzás és paródia – mármint amíg arra nem ébredünk, hogy a mémek kilépnek az online térből, és véres valósággá válnak –, ezekből az anyagokból már ezt az ironikus dimenziót is kilúgozták.

A keresztesekkel legalább nem vitatkozott az asszony!

A természetesen a popkultúra szintjét is alulról súroló szinten felfogott keresztes hadjáratok iránti szélsőjobb vonzalom nem újdonság, és nem is érthetetlen, hiszen

• egy olyan korszak képét idézi fel, amikor Európában ideológiai és faji egység uralkodott, amikor a társadalmi hierarchia még szilárdan állt, amikor a nők még tudták, hol a helyük, és amikor még egyértelmű volt, hogy a muszlimokat nem befogadni, hanem irtani kell.
• Ezen korszak legmacsóbb megnyilvánulása az volt, amikor II. Orbán pápa gyújtó hangvételű clermonti beszédére százezrek kerekedtek fel, hogy több ezer kilométert masírozva az ismeretlenben, visszafoglalják Jeruzsálemet a hitetlenektől.
• És még a keresztesek közül is kiemelkedtek a lovagrendek, elsősorban a templomosok, akik nemcsak többszörös túlerőre fittyet hányó elit katonák és a kereszténység fanatikus védelmezői voltak, de – a XXI. század férfiközösségeihez hasonlóan – cölibátust fogadtak, és egyébként is irigylésre méltó aszketikus életvitelt folytattak.
• És a keresztes háborúk főszereplőinek, a lovagságnak már Chrétien de Troyes óta igen jó a PR-ja, a tömegkultúra hősei Batmantől Aragornig a Breivik idealizálása szerint „testét és lelkét egyaránt acéllal övező” lovag modernizált változatai páncélostul, igazságosztásostul, mindenestül. A keresztes lovagok menőségét még az sem ingatta meg, hogy a róluk szóló legismertebb film, a második iraki háborúra rezonáló Mennyei királyság egy nem kevéssé szájbarágós multikulti mese, mert jelenetei attól még a keresztesekről szólnak.
• És a keresztesek emlegetésére ráadásul azonnal ugranak a muszlimok, ugyanis annak ellenére, hogy ez a történet alapvetően alapvetően az európai hatalmak kudarcával zárult, a „keresztesek” ma is a közel-keleti politika egyik legfontosabb hívószavának számít, ha a Nyugattal vagy Izraellel kell szembeszállni.

A keresztes hadjáratok leginkább a kereszténységnek ártottak

A középkor és a keresztesek romantikus beállítása nem újdonság, hiszen már a politikai szempontból sokat szidott XVIII–XIX. századi romantikusok is egy egyszerűbb, egyértelműbb és férfiasabb világ utáni nosztalgiával írtak a felvilágosodás által a babona, brutalitás és szenvedés kellemetlen kitérőjének tartott korszakról.

A szélsőjobboldal keresztes-képe természetesen sok szempontból nettó történelemhamisításnak számít (Európa akkor is meglehetősen színes kontinens volt, és ugyanilyen színes volt a különböző keresztes mozgalmak vallási-társadalmi háttere), de tény, hogy a „keresztes szellem” a XII–XIII. században valóban előremozdított egy sor olyan folyamatot, amit Tarrant és elvtársai ma is szívesen látnának.

Így például valóban elmérgesedett az addig sem rózsás viszony az iszlámmal (mondjuk a szentföldi kegyetlenkedések és Konstantinápoly feldúlása után a manapság látványosan védelembe vett keleti keresztény egyházakkal is), és a vallásháborús szellemet sikerült átvinni az európai mindennapokba is. A keresztes háborúk kísérő jelenségeiként ugyanis mindig megjelentek a zsidóellenes pogromok, ekkor kezdték el intézményesíteni az eretnekek üldözését, és ekkortól kezdték a „boszorkányság” címke alá betömködni a népi vallásosság és okkult érdeklődés összes megnyilvánulását.

De egyébként is értelmetlen a XXI. századi szélsőjobboldalon számonkérni a sokszínű és sok értelmezésre lehetőséget teremtő múltat, mert a keresztesek mémesítése is csak egyike az alt-right csapdáinak. Ennek működése a Vox módszertana szerint három lépésben írható le:

1. A nézetek mémekben való közlése, mellyel az üzenet gyűlöletkeltő mivoltának felhánytorgatására azt lehet válaszolni, hogy „de hát ez csak vicc”. Azaz úgy tudnak valamit mondani, hogy azzal mégsem lehet őket szembesíteni.
2. A zárójeles uszítás terjedését rábízzák a nyilvánosságra, melynek szereplői felháborodnak, foglalkoznak a mémekkel, kritizálni kezdik őket, majd egymással is leállnak vitatkozni, van-e ennek az egésznek értelme.
3. De a terjesztők szempontjából van értelme, hiszen a „poén”-ba csomagolt üzenetet sikerül a széles nyilvánosság felé közvetíteni, és a címzettek nemcsak hogy nem értik félre, hogy ez az üzenet a gyűlölet, de afféle virtuális kópéságként is ünnepelhetik az érdeklődést és a zavart.

Vagy ahogy azt Friedrich Schlegel a romantika alt-right-kiáltványában egy mondatban megfogalmazta:

Senkit nem téveszt meg ez az irónia, csupán azokat, akik megtévesztésnek hiszik, és vagy örvendeznek a pompás móka láttán, mellyel az egész világot bolonddá teszik itt, vagy mérgesek lesznek, ha rájönnek, hogy itt őket be akarták csapni.

(Borítókép: Brenton Tarrantot az új-zélandi Christchurchben elkövetett kettős merénylet fő gyanúsítottját vezetik a nagyváros kerületi bíróságának tárgyalótermébe 2019. március 16-án a támadások másnapján. Fotó: Martin Hunter / MTI / EPA)