Miről szól a török-kurd háború?

Szerdán a török hadsereg behatolt a szíriai kurdok által létrehozott Észak-szíriai Demokratikus Föderáció területére, hogy azt megtisztítva létrehozzák a Recep Tayyip Erdoğan török elnök által a török-szír határ 450 kilométeres szakaszára megálmodott „biztonsági zónát”. A Törökország által finanszírozott szír ellenzéki milíciák pedig az Eufrátesztől nyugatra található kurd ellenőrzés alatt álló területeket kezdték támadni.

A katonai offenzíva tényén és irányain túl azonban nem egyszerű felvázolni, hogy ki ellen is indult az offenzíva, miért indult meg, kik vesznek benne részt, és egyáltalán, miért is fontos ez az egész.

Kik ezek a kurdok?

A Közel-Keleten akármerre nézünk, mindenhol előbukkan egy több százezres, vagy milliós kisebbség, mely az arab és török nacionalizmus nyomulása ellenére a legutóbbi időkig szinte érintetlenül őrizte meg identitását és kultúráját. A jezidiek, asszírok vagy drúzok azonban mind eltörpülnek a 25-30 milliós kurd etnikum mellett, melynek tagjai négy országba szóródtak szét, és mivel mindig is a birodalmak, majd erős középhatalmak konfliktuszónáján éltek, ezért valahogy úgy hozta a Történelem, hogy egyedi kultúrájuk és nyelvük ellenére soha nem tudtak saját államot alapítani.

Az Öböl-háború után azonban Irakban jelentős autonómiára tettek szert, és ami a mostani történések szempontjából a legfontosabb, 2012-ben a 2,5 milliós szíriai kurd kisebbség területei is de facto önállóvá váltak, amikor a polgárháború szorításába került Aszad-rezsim erői stratégiai megfontolásoktól vezérelve kivonultak Északkelet-Szíriából. A hatalom így a helyi szervezetek, elsősorban a Demokratikus Egység Pártja és annak fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (a PYD/YPG) kezébe került. A kurdoknak az Iszlám Állam felemelkedéséig sikerült ellavírozniuk a polgárháborús frakciók között, és miután a Kalifátus támadását is sikerült megtörni – most a törökök egyik célpontjának számító – határváros, Kobani alatt, egy sor, arabok, asszírok és más szíriai etnikumok által lakott terület került a fennhatóságuk alá.

Az Eufrátesztől keletre kiterjedő területek egy kurdok által vezetett, de hangsúlyosan nem etnikai alapon szerveződő föderációba szerveződtek. Ez a föderáció a közösségi döntéshozataltól a radikális feminizmusig bezárólag szinte teljesen a bebörtönzött törökországi kurd politikus/aktivista/terrorista Abdullah Öcalan radikális baloldali elvein alapul. Így azután a szétesett Szíria egyik szegletében egy hiperprogresszív államalakulat jött létre.

Mi a baja a törököknek a kurdokkal?

Törökország a saját 15-20 milliós (!) kurd kisebbségével 1984 óta vív harcot. A kurd függetlenségi küzdelmek élharcosa az Abdullah Öcalan által alapított Kurd Munkáspárt (PKK), melyet számos, Ankarával szövetséges vagy jó viszonyt ápoló ország terrorszervezetként tart nyilván. És mivel a szíriai Demokratikus Egység Pártja és az egész szíriai föderáció Öcalant eszmei atyjának, a PKK-t pedig testvérszervezetének tartja, ezért Törökország némi joggal gondolja azt, hogy egy független szíriai kurd állam erős bázisául szolgál majd a törökországi kurdok gerillaharcaihoz. A konfliktus elmérgesedéséhez hozzájárult az egyre hisztérikusabbá váló török belpolitika is, melyben 2014 óta a kurd „terroristák” váltak – a korábban egyébként a kurd megbékélési folyamat motorjának számító – Erdoğan egyik legfontosabb politikai mozgósító frázisává.

Nem is csoda, hogy Törökország minden fronton fúrta a szíriai kurdok IS elleni élethalálharcát, és szemet hunyt a Kalifátus török területen át történő fegyver-, műkincs- és olajkereskedelme, illetve a dzsihadista átutazók fölött. Amikor pedig az Iszlám Állam visszaszorult Észak-Szíriából, akkor Törökország 800 kilométeres falat rittyentett a határra a kurdok ide-oda utazásának megállítására. 2016-ban a török csapatok szír ellenzéki milíciákkal az oldalukon pedig benyomultak Aleppó tartomány északi részére, hogy éket verjenek a kurd kantonok közé.

A valódi határt az USA jelentette

A 2-2,5 milliós, nehézfegyverekkel alig, légierővel egyáltalán nem rendelkező Észak-szíriai Demokratikus Föderáció fennmaradását kizárólag a területén állomásozó amerikai – kisebb részben brit és francia - különleges egységek biztosították, és ők sem harci erejük, hanem puszta jelenlétük révén (senki nem meri megkockáztani, hogy véletlenül lebombázzon egy csomó amerikai katonát).

Az USA érdeke azt diktálja, hogy egyszerre legyen jóban török NATO-szövetségesével, másfelől pedig fenntartsa és támogassa  az Iszlám Állam elleni harcban egyedüli megbízható szíriai partnereként  megismert kurd milíciákat, melyek nemcsak bevethető (és amerikai életeleket megspóroló) katonákat, hanem bázisokat, és logisztikai támogatást is nyújtottak az amerikai fegyveres erőknek.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy 2016-ra az Egyesült Államok addigi szíriai törekvései teljesen becsődöltek: Aszadot nem sikerült megbuktatni, és az általa támogatott összes ellenzéki milícia vagy radikalizálódott, vagy felmorzsolódott, vagy átállt a törökök oldalára. Ezért az északkelet-szíriai jelenléttel relatíve csekély katonai erő árán nemcsak az IS ellen léptek fel, hanem Irán és Oroszország regionális törekvéseire is mérséklő hatással bírtak.

A törökök és a kurdok közti kötéltánc érdekében

Az USA úgy tett, mintha nem tudna arról, hogy a szíriai kurdok ideológiai közösséget vállalnak az általa is terroristának tartott PKK-val. Ahogy egy, az amerikai légierőt segítő kurd célmegjelölő panaszkodott néhány éve:

Lehetetlen helyzet, hogy a PPK tagja a határ török vagy iraki oldalán „terrorista". De ha ugyanez a harcos átmegy Szíriába, akkor már nem terrorista, hanem az Iszlám Állam elleni koalíció tagja.

Közben viszont úgy tett, mintha elhinné, Ankara komolyan a „terroristák” elleni harc, és az USA terheinek enyhítése miatt unszolja őket, vonuljanak már ki Szíriából, és soha nem mondott a törököknek kategorikus nemet.

Az egyensúlyt ki más boríthatta volna, mint Donald Trump?

Az amerikai elnök azonban nem igazán értette ezt az alapvetően működőképes egyensúlypolitikát (és valószínűleg nem is igazán érdekelte). Ezért Recep Tayyip Erdoğannak már tavaly sikerült kilobbiznia azt, hogy az elnök elrendelje a szíriai amerikai kontingens felszámolását, amit végül az amerikai vezérkar suttyomban szabotált (hasonlóan véget ért egyébként a Kim Dzsongunnak megígért dél-koreai csapatkivonás is), idén pedig – dacára az egyre fagyosabb amerikai-török viszonynak – meggyőzte őt egy határ menti „biztonsági zóna” kialakításának szükségességről.

Az USA meg is győzte a kurd vezérkart, hogy szereljék le erődített állásaikat, mert majd a belengetett török-amerikai járőrök biztosítják a védelmet. A kurdok ennek a kérésnek eleget is tettek, de utána a Pentagonnak fittyet hányva a Fehér Ház bejelentette, hogy az amerikai katonák mégsem vesznek részt a biztonsági zóna működtetésében, és elhagyják Szíriát.

Ez a deklaráció lényegében áldását adta az Erdoğan által régóta ígérgetett török invázióra, és Trump hiába kezdett el elképesztő magyarázkodásba és fenyegetőzésbe (egyik tweetjében “a török gazdaság bedöntésé”-t helyezte kilátásba), az amerikai katonák elhagyták határmenti megfigyelőállásaikat, szerdán pedig megindultak a török csapatok.

Hogy mi ez? Egy óriási blamázs.

1. A nagy fogadkozások ellenére a török offenzíva semmit nem fog javítani a régió biztonságán.

A kijelölt „biztonsági zónától” délre ugyanis már félbe is szakadtak az Iszlám Állam gerillaüzemmódban működő dzsihadistái elleni tisztogató hadműveletek, az ezekben részt vevő kurd egységek mind észak felé özönlenek. A kurdok ráadásul burkoltan meg is fenyegették az „áruló” amerikaiakat, mondván, hogy a 12 ezerre tehető bebörtönzött dzsihadisták őrzése innentől kezdve visszaszorul a fontossági rangsorban.

2. Erőszakos etnikai átrendezésére készülhetnek

Ráadásul szeptember elején Erdoğan a leendő „biztonsági zóna" számára is hasonló etnikai átrendezési programot lengetett be. Konkrétan a határ 30 kilométeres mélységében, 450 kilométer hosszan akarja letelepíteni a Törökországban élő 3,6 millió polgárháborús menekült egy részét, egy millió embert. Ezek a többségében arab vagy turkomán etnikumú emberek azonban Szíria más részeiről származnak, így a kurdok joggal vélhetik úgy, hogy a helyi lakosság megkérdezése nélküli letelepítésük az etnikai viszonyok erőszakos átrendezésének számítana. A gyanút elmélyítheti, hogy a törökök a legnyugatibb szíriai kurd kantont, Afrint is „terroristákra” hivatkozva gyűrték le 2018 elején, majd ott is a „menekültek letelepítése” jól csengő indokával szüntették meg a kurd többséget.

3. Újabb humanitárius katasztrófára van kilátás.

Mivel a biztonsági zónával egy sor kurd törzsterület török fennhatóság alá kerülne, az YPG vezérkara elszántan fogadkozik, hogy a végsőkig harcol. Azt egyelőre nem látni, mennyire tudnak ellenállni az amerikai fegyverekkel és felszereléssel alaposan kitömött milíciák az amerikai fegyverekkel és felszereléssel még jobban kitömött török hadseregnek, de a fegyveres összecsapások és a határvárosokat ért török légicsapások elől máris ezrek menekültek el otthonaikból. A humanitárius szervezetek dolgát az sem fogja megkönnyíteni, hogy száz kilométerre nyugatra, Idlíb kormányzóságban is folyamatosak a harcok, csak ott az Aszad-rezsim és az ellenzéki milíciák között.

4. Mozgolódnak a hatalmak

A török offenzíva nemcsak az amerikaiak által létrehozott status quót borította fel, hanem az Aszad-rezsimmel és Iránnal – orosz közvetítéssel – kialakított semleges viszonyt is. A kurdok már januárban megkezdték tapogatózásaikat Damaszkusz irányába, és könnyen lehet, hogy inkább Aszadnak játsszák át városaikat, mint Erdoğannak. De még az amerikai csapatkivonást amúgy elégedetten nyugtázó Irán is hirtelen hadgyakorlattal jelezte, hogy nem fogadja el azt, hogy Szíria teljes északi határvidéke Törökországhoz kerül. 

Trump szövetségese elhányja magát

A szekuláris, a dzsihadistákkal és iszlamistákkal szemben megbízható szövetségesnek bizonyuló kurd autonómiára mért csapás miatt a nemzetközi közvélemény is bírálta az offenzívát. Aggodalmának adott hangot például Emmanuel Macron francia elnök. Közben voltak amerikai döntéshozók, akik Trump erélytelenségét és nemzetközi ügyekben mutatott dilettantizmusát okolják.

Az elnöknek azért is különösen kellemetlen a szíriai fiaskó, mivel olyan republikánus politikusok is hevesen támadják őt, akikre nagy szüksége lehet az elmozdítása érdekében megindított eljárás (impeachment) szavazási folyamatai során. A Trumpot belpolitikai ügyekben körömszakadtáig védő Lindsey Graham szenátor például valósággal kikelt magából a török offenzíva hírére:

Ez rosszabb, mint amikor Obama kivonult Irakból, mert most legalább előre biztosak lehetünk abban, hogy ez kövezi ki az utat az Iszlám Állam újjászületéséhez. (...) Elokádom magam, ha még egyszer meghallom az elnököt, hogy „A kampányban megígértem, hogy kivonom a Szíriában állomásozó csapatokat”.

(Borítókép: Füst száll fel egy török bombatámadás után egy szíriai kurd városban a Török határ mellett 2019 október 9-én. - fotó: