Pál
-1 °C
5 °C

Macron az EU hátán csinálna nagyhatalmat Franciaországból

GettyImages-1202166048
2020.03.14. 18:14
A francia elnök az utóbbi hónapokban elég radikális védelmi és külpolitikai reformokat akar ráhúzni az Európai Unió többi államára. Ezek kommunikált célja az európai szuverenitás, azaz az autonóm, Amerikától (és mindenki mástól) független uniós világhatalmi szerep megteremtése lenne. A háttérben azonban arról van szó, hogy Franciaország ahogy eddig is, most is saját hatalmi ambícióit próbálja az EU segítségével realizálni. Emiatt a terv nem okozott osztatlan sikert, Németország kifejezetten hűvösen fogadta azt; bár az idő Emmanuel Macronnak dolgozik, nem Angela Merkelnek.

Régi közhely, hogy az Európai Unió hiába gazdasági óriás, politikailag mégis csak egy törpe a világban. Bár uniós vezetők évtizedek óta hangoztatják, hogy Európának nagyobb szerepet kell vállalnia a világpolitikában, ez idáig mindig megragadt a tervek szintjén. A 2009 utáni uniós adósságválság, majd a hosszan elhúzódó brexit miatt a külpolitika az utóbbi években különösen háttérbe szorult.

Az állóvízbe azonban Emmanuel Macron francia elnök újabban méretes kavicsokat dobál.

  • Donald Trump amerikai elnök külpolitikájának megbízhatatlanságára utalva közölte, hogy a NATO agyhalott, Európának saját magának kell gondoskodnia védelméről és nemzetközi katonai szerepéről;
  • Leszögezte, hogy véget kell vetni a Kínával szembeni naivitásnak, és az EU-kínai kapcsolatokat a pusztán kereskedelmi szempontok helyett geopolitikai és stratégiai szempontok alapján kell megítélni;
  • És arról kezdett el beszélni, hogy Európa stabilitása és biztonsága nem biztosítható, ameddig „nem enyhítjük és tisztázzuk kapcsolatainkat Oroszországgal”, más szóval erősen lobbizik azért, hogy Európa megbékéljen a Krím elfoglalása óta páriaként kezelt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.
  • Tervei miatt pedig még Franciaország legfőbb európai szövetségesével, Németországgal is összezörrent.  

Ha tehát Macronon múlna, akkor az Európai Unió a jövőben nagyon máshogy kezdene viselkedni a világban.

A felforgató ötletek nem csak a gyenge Európa iránti önzetlen aggódásról, inkább a francia nemzeti érdekek Európán keresztül való érvényesítéséről szólnak; emiatt pedig nem is kifejezetten népszerűek a többi európai fővárosban. Ugyanakkor Macron sok tekintetben sikeresen próbálja ráhúzni vízióját az EU-ra, amiben a külső környezet és Németország belpolitikai problémái is segítik. 

Évek óta szajkózza

Bár a francia elnök a NATO létjogosultságának megkérdőjelezésével és Putyin rehabilitálásával csak az utóbbi hónapokban keltett nagyobb nemzetközi visszhangot, elképzelései jóval régebbre nyúlnak vissza. 2017 szeptemberében, a párizsi Sorbonne egyetemen elmondott nagy európai programbeszédének is központi eleme volt az „európai szuverenitás” megteremtése, azaz az EU mint autonóm nagyhatalomként való fellépése a világban, és az ehhez szükséges saját, európai védelmi kapacitások létrehozása.

Ezt tavaly ősszel, az Economistnak adott nagyinterjújában azzal indokolta, hogy

  • az Egyesült Államok prioritásai (már Trump előtt) megváltoztak, már nem fontos számára Európa védelme, az EU és Washington világpolitikai érdekei egyre kevesebb kérdésben esnek egybe;
  • Kína felemelkedése és az amerikai–kínai feszültségek felvetik a veszélyét, hogy a világ kétpólusúvá válik, és így Európa eljelentéktelenedik;
  • Európát pedig az is gyengíti, hogy közvetlen szomszédságában autoriter államok erősödnek meg.

Ezek Macron szerint ahhoz vezettek, hogy

„Európa rendkívül sebezhető, és ha nem képes magára globális hatalomként gondolni, el fog tűnni”.

Bár Macron aktuális kihívásokra hivatkozik, és az európai integráció erősítésének retorikájába csomagolja javaslatait, azok a francia külpolitika több évtizedes reflexein alapulnak. François Mitterrand elnöksége (1981-1995) óta fontos cél Párizs számára, hogy ha az Egyesült Államok a világ más részére koncentrál, az EU-nak saját védelmét kell szavatolnia. Macront még gyakrabban hasonlítják egy másik elődjéhez, Charles de Gaulle-hoz (1959-1969), aki már az 1950-es évek végén az Egyesült Államoktól és a NATO-tól való távolságtartást, Franciaország szuverén nagyhatalmiságát hirdette, francia vezetésű európai külpolitikai különutasságot szorgalmazott, és arról beszélt, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart (azaz a keleti blokk és Oroszország is része). 

De Gaulle doktrínája átment hangsúly- és stílusváltozásokon az őt követő elnökök alatt, de a lényege megmaradt. Ebben Marcon sem kivétel: az ő külpolitikájának is a francia nagyhatalmiság, a grandeur visszaállítása az alapja, ehhez kell egy európai színpad, amelyen keresztül érvényesíti a francia érdekeket. Európai reformterveit és közelmúltbeli lépéseit is ezekre az elvekre lehet felfűzni, mondta kérdésünkre Szűcs Anita, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. 

Németországban nem népszerű

Macron ötletei tehát nemcsak Európa egységéről és világpolitikai szerepéről szólnak, hanem arról, hogy Franciaország az egységes Európán keresztül, annak vezetőjeként érvényesítse érdekeit a világban. Emiatt ugyanakkor tervei sok uniós országban legalábbis hűvös fogadtatásra találtak, mindenekelőtt az EU másik vezető államában, a franciákkal az európai integrációt hagyományosan kéz a kézben terelgető Németországban.

Angela Merkel német kancellár szokatlanul nyíltan összekapott Macronnal a NATO-t temető nyilatkozata miatt; elutasította a stratégiai párbeszédet Putyinnal (bár közben az északi áramlat nevű gázvezeték keretében nagyban bizniszel Moszkvával); és kikelt a francia elnök ellen, amiért megvétózta Észak-Macedónia uniós csatlakozási tárgyalásainak megindítását. Macron ezzel szemben nemrég a müncheni biztonsági konferencián úgy fogalmazott,

frusztrált és türelmetlen, amiért a németek nem akarnak beállni tervei mögé. 

A német vonakodásban szerepet játszanak a kormány belpolitikai problémái. A nagyobbik kormánypártban, a Kereszténydemokrata Unióban Merkel utódjának (egyelőre sikertelen) keresése belső feszültségeket és bénultságot okoz; a nagykoalíciós partner szociáldemokraták sok éve permanens válságban vannak. De a többi nagyobb uniós államban, az olaszoknál vagy a spanyoloknál még nagyobb a belpolitikai felfordulás, így a hazájában rossz népszerűségi mutatói ellenére 2022-ig biztos többséggel bíró Macron kisebb hatalmi vákuumban találta magát.

Ugyanakkor Németország belső ügyeitől és a brexittől függetlenül sem támogatja a NATO hátrahagyását, a német külpolitika hagyományosan erős atlanti pillérét még Donald Trump sem tudta megrogyasztani. Másfelől a németek a második világháború óta eleve viszolyognak a katonai erőtől és a hatalmi politika klasszikus formáitól, és az e téren megindult változások még nagyon gyerekcipőben járnak. Harmadrészt a németek is átlátják, hogy Macron tervei mögött végső soron a francia érdekek érvényesítése áll, amelyet illetően nem különösebben lelkesek.

Rájuk rúgja az ajtót

Bonyolítja a helyzetet a brexit is: a britek hagyományosan a franciák fő partnerei voltak az uniós védelmi integráció terén, viszont erős atlanti elköteleződésük és általában véve az uniós integráció iránti szkepticizmusuk féket is jelentett a francia ambícióknak. (Mivel a francia-brit együttműködés jelentős részt kétoldalú megállapodásokra épül, az várhatóan a brexit után is folytatódik majd.) Tágabb értelemben az unió harmadik nagy országaként a francia–német viták esetén a mérleg nyelvének és/vagy a villámhárítónak a szerepét is betöltötték, ugyanakkor kilépésük a németek gyengeségével párosulva felbátorította Macront.

Egyes európai és angolszász elemzők a francia elnök offenzívája kapcsán arról írtak, Macron végső soron rá akarja rúgni az ajtót a németekre: megunta, hogy Berlin nem hajlandó beleállni az uniós hatalmi szerep felvállalásába, ezért egyoldalú, provokatív lépésekkel próbálja lépéskényszerbe hozni, kész helyzet elé állítani Németországot. (Más értékelések szerint a nagy csinnadratta azzal is összefüggésbe hozható, hogy Macron a hazájában munkaügyi és gazdasági reformjai ellen folyó tüntetések és sztrájkok közepette külpolitikai keménykedéssel akarja bizonyítani, hogy ő a legény a gáton.)

„A jelek szerint a vezető szerep felvállalása súrlódásokkal jár”

kommentálta a dolgot sztoikusan Clément Beaune, Macron Európa-ügyi főtanácsadója.

A súrlódások ellenére Macron sok tekintetben sikeresen manőverezik Európában. Beaune szerint az elnök hatalomra jutása óta mind informális, mind formális csatornákon keresztül az uniós döntéshozatal feletti befolyása növelésére törekszik. Két és fél év alatt az uniós országok több mint háromnegyedébe ellátogatott, próbál szerteágazó szövetségeket kötni és minél több országot felsorakoztatni tervei mögé. 

Ideológiai szakadék, közös érdekek Orbánnal

Bár kettejük elképzelései között igen mély szakadék tátong, és különösen a 2019-es európai parlamenti választás előtt Orbán Viktor magyar kormányfő éles szópárbajba is keveredett Macronnal, bőven vannak közös pontok Budapest és Párizs érdekei között.

Egyrészt a közös hatérvédelem terén Macron is a keményvonalasabb táborba tartozik; míg Orbán többször támogatólag beszélt a közös európai haderő tervéről; és Ororszországgal kapcsolatban is nagyon hasonlókat mondott ahhoz, mint amivel Macron az utóbbi hónapokban turnézik. De Von der Leyen kinevezése és általában véve a francia befolyás erősítése is szerepet játszott benne, hogy manapság szent a béke a két politikus között.

A francia elnök befolyásának számlájára szokás írni azt is, hogy az elvbarátjának tartott német Ursula von der Leyent nevezték ki az Európai Bizottság, a francia Christine Lagarde-ot az Európai Központi Bank élére. Macron pártja az európai parlament liberális frakcióját bekebelezve, az Újítsuk meg Európát! nevű frakció főkolomposaként az Európai Parlamentben is a mérleg nyelve lett; és a bizottság prioritásai is sok tekintetben a francia érdekeket tükrözik. 

Elért sikereket

Macron védelmi téren is elért sikereket. Felállt az Európai Védelmi Alap, amely 2019–2020-ban félmilliárd euróval támogatja az európai hadiipari fejlesztéseket. 2018-ban létrejött az Európai Beavatkozási Kezdeményezés (EI2), amely 14 állam részvételével, francia vezetéssel, az EU és a NATO struktúráin kívül működik, és célja, hogy lehetővé tegye közös gyorsreagálású erők bevetését, és ezzel szolgálja „Európa stratégiai autonómiáját”. Szintén francia vezetéssel kezdett járőrözni az év elején a Hormuzi-szorosban nyolc uniós tagállam.

Védelmi téren erősíti Macron pozícióját, hogy a brexit után minden korlátja ellenére Franciaország maradt az EU egyetlen rendes, atomfegyverekkel rendelkező, távoli erőalkalmazásra képes hadereje. Másfelől a legtöbb elemző szerint eleve nincs más európai vezető, akinek hasonlóan egyértelmű víziója lenne arról, mit akar Európától és a világtól; így Macron az egyetlen kezdeményező a biztonságpolitikai téren.

A francia nemzeti érdek képviselete megkívánja az európai vezető szerepet, Macron pedig ízig-vérig jól játssza ezt a játékot; mind a politikai kommunikáció terén, mind tartalmi szinten. Ha a 2017 szeptemberében lefektetett céljait vesszük alapul, akkor sikeresnek mondható. Európa abban az irányba halad, amelybe Macron szeretné; még ha nem is tudott tervei mögé annyi államot beállítani, amennyit annak idején akart,

– mondta Szűcs Anita.

Szűcs Anita hozzátette ugyanakkor, hogy nem tesz jót Macron megítélésének agresszív, monarchikus, elitista kommunikációs stílusa, amely sokak szemében kivágta a biztosítékot. Korlátja a francia vezető szerepnek a gazdasági kapacitások hiánya is;

a macroni külpolitika részben az Oroszország és Ázsia felé való nyitással a növekedés új forrásainak kereséséről is szól.

Macron részben pont a buldózer-stílusát ért bírálatok miatt az utóbbi hetekben békülékenyebb hangnemet ütött meg, például az EU-bővítéssel kapcsolatos francia vétót hajlandó visszavonni, cserébe a folyamat megreformálásáért. Azt is leszögezte, hogy nincsenek illúziói az Oroszország jelentette fenyegetéssel kapcsolatban, bár azt is hozzátette, nem hisz a csodákban, csak a politikában, más szóval úgy hiszi, hogy Moszkvát csak hatalmi politikával lehet megrendszabályozni. Ezzel párhuzamosan valamelyest a németek is kezdik felvenni a lépést: a februári müncheni biztonságpolitikai konferencián Frank-Walter Steinmeier államfő és Heiko Maas külügyminiszter is arról beszélt, hogy Berlinnek nagyobb védelmi szerepet kell vállalnia, és erősíteni kell a NATO európai pillérét.

Maas és Steinmeier ugyanakkor mindketten szociáldemokrata politikusok, amely korlátozza befolyásukat; másfelől beszédjeikből az is kitűnt, hogy ők továbbra is a NATO-n és az EU-n alapuló, közös európai védelmi programot szeretnének, szemben Macron francia vezetésű, fél-egytucat tagországot érintő ad-hoc koalícióival. Azaz a puhatolózás elindult, de a németek sem nagyon engednek, és Emmanuel Macron sem úgy tűnik, mint aki hirtelen feladná nagyhatalmi terveit. Egyelőre erre nincs is oka: még van bő két éve a következő elnökválasztásig, és mivel komolyabb kihívója csak a szélsőjobbról van, akár 2027-ig is hatalmon lehet, azaz az idő neki dolgozik.

(Borítókép: Emmanuel Macron az Európai Tanács épületében 2020. fenruár 20-án. Fotó: Nicolas Economou/NurPhoto / Getty Images Hungary)