Mihály
10 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Trumpból sem lett balkáni békecsináló

K  AP20200904345
2020.09.08. 10:57
Az amerikai elnök emberei évek óta igyekeznek balkáni béketeremtővé tenni Donald Trumpot, aki a szerbiai–koszovói tárgyalások lezárultát követően sem tetszeleghet ugyan ebben a szerepben, de tény, hogy vannak eredmények. Belgrád vasúti kijáratot kaphat Koszovón és Albánián keresztül a tengerpartra, a koszovói függetlenséget pedig kilencvennyolcadik országként Izrael is elismerte. A történelmi rendezéstől még messze vagyunk.

Az amerikai elnökválasztási kampányokról az egyik rögzült axióma, hogy azok a legkevésbé sem fókuszálnak külpolitikai kérdésekre. Bár a tengerentúli politikának volt egy erős izolacionista hagyománya, kivételek mindig is akadtak e szabály alól. Az 1992-es elnökválasztási kampány idején például az akkor domináns pozícióban lévő CNN híradásai napi rendszerességgel közvetítettek Szarajevó ostromáról, ezért a téma megkerülhetetlen része volt a tengerentúli politikai diskurzusnak.

Az idősebb George Bush elnök kihívója, a demokrata Bill Clinton élesen bírálta is a hivatalban lévő adminisztrációt, amiért Jugoszlávia akkor lezajló véres és tragikus dezintegrációját „ölbe tett kézzel” szemlélte. Megválasztása után aztán Clinton valóban intervencionista politikára váltott a Balkánon, a NATO kétszer is légi háborúba keveredett a szerbek ellen. Clintonék egyik legközismertebb politikai kreatúrája a boszniai háborút lezáró, sokat bírált, de minden elemzői kétkedés és pesszimizmus ellenére negyedévszázada érvényben lévő daytoni békeszerződés volt.

Balkáni peacemakerré tennék

A mostani helyzet annyiban különbözik, hogy nem a demokraták, hanem a hivatalban lévő republikánus adminisztrációnak támadt kedve csillogtatni béketeremtő képességeit a Balkánon. A Fehér Ház emberei már az elnöki mandátum félidejétől azon serénykednek, hogy Donald Trumpot „a balkáni peacemaker” szerepébe segítsék, aminek sikere nyilván fájó fricska lenne a demokratáknak, akik ezt a titulust már évtizedek óta saját hitbizományuknak tekintik. A szkopjei és athéni kormányok között 1992 óta húzódó macedón névvita lezárása a két évvel ezelőtti prespai egyezménnyel akár biztató kezdetnek is tűnhetett.

A koszovói konfliktus azonban keményebb diónak bizonyult, minden amerikai és európai próbálkozás ellenére a koszovói albánok és Belgrád viszonya újra és újra megfeszült, amit rendszerint epés nyilatkozatháború követett. Pedig Washington nem lazsált, inkább igyekezett beelőzni a Balkánon egy-két évre beszunyókáló Európai Uniót. Brüsszel ugyan rendszeresen gáláns támogatási csekkeket küld a Balkánra, Koszovó állam költségvetését a mai napig dotálja egy összeggel az európai adófizetők pénzéből, de szinte teljesen alkalmatlannak bizonyul arra, hogy a pénzért cserébe értelmezhető politikai haladást kényszerítsen ki.

Bevonni Trumpot az aláírási ceremóniába

Trump egy pártvonalon felfutott nagyágyút állított csatasorba, hogy leckét adjon az európaiaknak a diplomácia műfajából és bizonyítsa az adminisztráció külpolitikai zsenialitását. Richard Grenell ugyan nagy tárgyi tudással a régiót illetően nem dicsekedhetett, de az elnök iránti lojalitása, keménykezű tettrekészsége és bizonyítási vágya viszont mindenki számára tagadhatatlannak tűnt az első pillanattól. Grenell, aki a koszovói dialógus dossziéjának átvételekor tavaly ősszel éppen az USA berlini nagykövete volt, magához rendelte Berlinbe a koszovói és szerbiai vezetőket, eltöröltette Pristinával a Szerbia ellen érvényben lévő büntetővámokat, de még olyan hírbe is keveredett, hogy ő állt a tárgyalások kezdését késleltetni tűnő koszovói Kurti-kormány megbuktatása mögött a tavaszi koronavírus-járvány kellős közepén.

Egy júniusi sikertelen próbálkozás után, szeptember 3-án és 4-én sor került egy magas politikai szintű találkozóra Washingtonban a koszovói albán és a belgrádi vezetés között. A kétnapos tárgyalás végül produkált egy olyan szándéknyilatkozatot a két fél között, ami ugyan megállapodásnak nem, történelmi rendezésnek pedig még kevésbé nevezhető, de amit a házigazdák már elég jónak találtak ahhoz, hogy Trump elnököt is bevonják az aláírási ceremóniába. Ebben a sikerben nyilvánvalóan szerepe volt annak, hogy Robert C. O'Brien nemzetbiztonsági tanácsadó is beszállt a tárgyalásokba, aki egy szélesebb politikai kontextusba tudta azokat helyezni, mint a berlini nagykövetként is már sokat kritizált Grenell.

Elismerni Koszovó függetlenségét

A szándéknyilatkozatot gazdasági-infrastrukturális témák sora dominálja, de ezek már évek óta napirenden vannak, és nehéz olyan elemet találni, ami stratégiai fordulópontot hozhat. Sokkal inkább az amerikaiak geopolitikai érdekei jelennek meg a szövegben: az oroszok szerbiai befolyását egy energiaforrások diverzifikálására utaló kötelezettségvállalással, a kínaiak térnyerését pedig az 5G-fejlesztések területén beiktatott korlátozással igyekeznek kordába szorítani. Az előbbivel célba is találtak, ez látszik a napvilágra került orosz reakciókból, a külügyi szóvivő furcsa bírálatából vagy a Kommersant napilap cikkéből.

Pristina képviselői az USA nyomására számítva szerették volna/szeretnék kikényszeríteni azt, hogy Belgrád ismerje el hivatalosan az egykori koszovói tartomány függetlenségét. A washingtoni találkozón azonban Koszovó elismerésének amerikai felvetése (ismételten) kategorikus elutasításra talált a szerb delegáció részéről. Ez senkinek nem okozhatott meglepetést, aki követi a régió történéseit, mert a szerbek és koszovói albánok kapcsolatában még annyi őszinte megbékélési szándékot sem lehetett felfedezni az elmúlt 20 évben, mint amennyi a szerbek és bosnyákok, illetve szerbek és horvátok között meg-megjelent.

Vasúti kijárat a tengerre

A belgrádi delegációt Vucsics szerb államfő vezette, aki évek óta déli szomszédunk domináns politikai vezetője, és akinek ellenzéke egyre inkább térdre kényszerül. Neki nem lesz nehéz a washingtoni találkozót sikerként kommunikálnia, már csak azért sem, mert szerb vezetők az elmúlt 30 évben nem jutottak túl gyakran fotólehetőséghez a Fehér Házban az amerikai elnök oldalán. A nemzetközileg kevésbé ismert Avdullah Hoti koszovói miniszterelnök nincs ilyen kényelmes helyzetben. A három hónappal ezelőtt kormányfői székbe került technokrata politikus nagyon sovány és törékeny többséget tudhat maga mögött a pristinai parlamentben, egy igen felpaprikázott ellenzékkel, ezért ő kemény kritikának lesz kitéve Pristinában a szerbeknek tett vélt vagy valós engedményekért.

A szerbek annak örülnek leginkább, hogy ismét kilátásba helyeztek egy vasúti kijáratot Koszovón keresztül az albán tengerpartra, ami már a 19. század derekától a szerb nemzeti törekvések egyik sarokköve volt, amiért 1912-ben háborút is kezdtek. Az más kérdés, hogy ennek mennyi gazdasági relevanciája van 2020-ban, amikor a Thesszaloniki–Belgrád-vasútvonal már évtizedek óta rendelkezésre áll. A koszovói államiság számára a nagy ajándék az volt, hogy Washington péntekre kijárta nekik Izrael diplomáciai elismerését, amiért a pristinai diplomácia éveken keresztül lobbizott – egészen eddig hiába. Cserébe az izraeliek azt kérték, hogy Szerbia és Koszovó deklarálja terrorista szervezetnek a Hezbollahot, és vállaljon kötelezettséget, hogy minden eszközzel fellép ellene.

A politikai marketing összes próbálkozása ellenére ez a találkozó nem fog történelmi babérokat hozni Donald Trumpnak, de kétségtelenül löktek egy jottányit Szerbia és Koszovó megbékélési folyamatán, legalább azzal, hogy egy évre diplomáciai fegyverszünetet hirdetett a két ország. Hogy ez Trump újraválasztási esélyein mennyit javít? Az amerikás szerbek szavazatai eddig is döntően neki álltak. A New Yorkban igen erős albán közösséget viszont ezzel nem valószínű, hogy átcsábították a demokraták hardcore bázisából.

A Belgrád–Pristina dialógus kronológiája


1999 – A NATO tavaszi légi kampánya után Koszovó nemzetközi igazgatás alá kerül;

2006 – a koszovói albánok nyomására és az ENSZ adminisztrációjának növekvő népszerűtlensége miatt nemzetközi közvetítéssel tárgyalások indulnak Koszovó jövőbeli státuszáról;

2008 – a státusztárgyalások nem vezetnek eredményre, ezért a pristinai törvényhozás egyoldalúan deklarálja Koszovó függetlenségét, amit Szerbia, Oroszország, Kína, illetve az Európai Unió öt tagállama a mai napig nem ismertek el jogilag érvényesnek;

2011 – az Európai Unió égisze alatt tárgyalások indulnak Belgrád és Pristina között a mindennapi kapcsolatok normalizálása céljából;

2013-ban és 2015-ben több biztató részmegállapodás születik a két fél között, de 2016-ra mindkét fél meghátrál a politikailag érzékenyebb megállapodások végrehajtása elől;

2018–2019: Az Egyesült Államok egyre aktívabb szerepet kezd vállalni annak érdekében, hogy a folyamat kimozduljon a holtpontról; a koszovói és szerb államfők informális tárgyalásain felmerül a jelenlegi koszovó–szerbiai határok újrarajzolásának ötlete, ami radikális ellenkezésre talál Berlin és sok más EU-tagállam részéről.

(Borítókép: Aleksandar Vucic szerb államfõ (b) Donald Trump amerikai elnökkel beszél, miután gazdasági kapcsolatokról szóló megállapodásokat írt alá Avdullah Hoti koszovói miniszterelnökkel a szerb–koszovói csúcstalálkozón a washingtoni Fehér Házban 2020. szeptember 4-én.

MTI/AP/Evan Vucci