Ütközőpályára kerülhet Izrael és az Egyesült Államok

Nemrég zárult le a Hamász és az izraeli kormány közötti újabb gázai konfliktus, amire a térségben meghatározó Egyesült Államok viszonylag lassan reagált. Joe Biden demokrata elnök külpolitikájában hányadik a sorban Izrael és a Közel-Kelet?

A Washington külpolitikai prioritásairól zajló vita a futballbajnokságokra hasonlít: az első három helyezettet jegyzik, a többi pedig fut utána. Márpedig az Egyesült Államok számára a rangsor most Kína, Kína és Kína – esetleg Oroszország zárkózik még fel hozzá. Izrael most egy kategóriában van az olyan ügyekkel, mint az északi sarkkör, a nukleáris modernizáció, vagy a tágabban értelmezett Közel-Kelet: ezek között nehéz rangsorolni, miközben mindegyikkel foglalkozni kell. 

Izrael és az Egyesült Államok azonban stratégiai partnerek, miben nyilvánul meg ez a kapcsolat?

Elég beszédes, hogy továbbra sincs a közel-keleti térségért kijelölt helyettes államtitkár az amerikai külügyminisztériumban, ahogyan a nagykövet kinevezésére sem került sor. Mindezt részben indokolja a világjárvány, illetve az adminisztrációt megterhelő számos, egyéb tennivaló. Az Egyesült Államok hagyományosan az úgynevezett honest broker, vagyis a felek közötti, becsületes moderátor szerepében tűnik fel a térségben, ezt a Biden-adminisztráció is magára vállalta. Közben azonban a geopolitikai erőviszonyok változnak a térségben, az Egyesült Államok kevésbé érdekelt abban, hogy az izraeli–palesztin konfliktusban ennek látszatát fenntartsa. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a korábbi elnökök, mint például George W. Bush vagy Donald Trump politikáihoz képest Izrael kevéssé fontos tényező Joe Biden külpolitikájában.

Pedig zajlik az élet a térségben: most lett vége egy sok civil áldozatot követelő konfliktusnak, vasárnap pedig 12 év után megbukott Benjamin Netanyahu izraeli kormányfő.

Netanyahu kormányát egy nyolcpárti koalíció döntötte meg a vasárnapi választáson. Megállapodásuk szerint Naftali Bennett két éven át vezeti majd a kabinetet, utána két évre a centrista Jair Lapid ülhet a miniszterelnöki székbe.

Bennett ugyanis valahol a jobboldal közepének szélén áll: nagyon Irán-ellenes, és a zsidó telepek hangos pártolója – ez pedig a Bidennel ütközőpályán mozgó külpolitikai logika. Ráadásul hamarosan a palesztin hatóságok élén is választások lehetnek, aminek kimenetelét szintén megvárhatja Washington. Ezek a térségben zajló, sorsfordító folyamatok is magyarázzák, hogy miért vár ki külpolitikájával az amerikai diplomácia.

Közben más nagyhatalmak is érdeklődnek a térség iránt, Kína és Oroszország egyaránt aktív. A Biden-adminisztráció tétlensége nem eredményez hatalmi vákuumot a térségben?

A kérdés megválaszolásához a tavaly tető alá hozott Ábrahám-egyezményeket érdemes felidézni. Ez Donald Trump kétpárti támogatást élvező külpolitikai sikere volt, amivel a republikánus exelnök megcsavarta a térség biztonságához vezető eddigi logikai sorrendet: a palesztin vezetők nagy fájdalmára nem a Palesztin Állam megalapítását biztosító, úgynevezett kétállami megoldást, hanem Izrael és a környező országok közötti viszonyrendszer rendezését vette előre. Ebben a helyzetben felmerülhet, hogy esetleg Kína bejelentkezik az Egyesült Államok által követett honest broker szerepére, ez azonban komplex kérdés. A muszlim kisebbséget sújtó atrocitásokról elhíresült Hszincsiang-Ujgur tartományban ugyanis a kínaiaknak is lepleznivalójuk van, ezt számos, Pekinggel nem szimpatizáló ország megjegyezte. A befolyásszerzés persze zajlik. A térségben zajló nagyhatalmi vetélkedést leginkább az fogja meghatározni, hogy mennyire fontos szerepe lesz az Egyesült Államok és Kína közötti globális rivalizálásban.

Mindezt befolyásolja a Washingtonban erős izraeli és palesztin csoportok lobbitevékenysége. Mennyire hatékonyak ezek a csoportok?

Ha lobbiról beszélgetünk, fontos különbséget tenni a tevékenység hatásáról, illetve annak látszatáról. Az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) évente húszezer fő részvételével tartja meg ülését, ezen Donald Trump, Joe Biden, Benjamin Netanyahu is részt vettek.

Nagyjából kétharmadát kapták a demokraták, egyharmadát pedig a republikánusok – felmerül tehát a kérdés, hogy kit akarnak meggyőzni, vagy hogy kit honorálnak az eddigi támogatásért. Palesztin oldalon jóval kisebb források állnak a lobbiszervezetek rendelkezésére, ami tehát a látszatot illeti, az izraeli lobbi sokkal sikeresebb. Ahogyan azonban arra több kutatás is felhívta a figyelmet, Izrael a kongresszusi képviselőkön keresztül tudja kifejteni hatásukat, a végrehajtói hatalomra nincs befolyásának tudományosan mért nyoma. 

Mennyire hatékonyak az izraeli vagy a palesztin lobbiszervezetek a Kongresszuson belül?

Láthatóak változások. Az amerikai társadalomban az 1960-as években alakult ki az általánosan elfogadott, „Izraelt szeretjük” összkép. A szimpátia alapja az amerikai és az izraeli identitások közötti hasonlóságok felfedezése, az ezekből levont vélt és valós következtetések voltak. Mindez mérhető az Egyesült Államok közvéleményében, a lakosság 75 százaléka stabilan támogatóan vélekedik Izraelről. Bár a palesztinok támogatottsága jóval alacsonyabb, kitartóan emelkedik: húsz évvel ezelőtt ügyeiket az amerikai lakosság 16 százaléka támogatta, ez a szám most 25 százalék körül mozog. 

Milyen társadalmi folyamatok állnak a jelenség hátterében?

A Egyesült Államok társadalma polarizálódik. Az irodalom most négy Amerikai-identitást azonosít: a „Valós Amerikát”, az „Okos Amerikát”, az „Igazságos Amerikát” és az „Erős Amerikát”. A Demokrata Párt progresszív szárnya pedig a palesztinkérdéshez hozzákapcsolta az Igazságos Amerika identitást. A párt két vezető egyénisége, Bernie Sanders és Elizabeth Warren is kiálltak a palesztinok ügyei mellett, és egyes ügyekben az izraeli túlkapások ellen. Ezeknek a farvizén a fiatalabb generációs demokrata törvényhozók, az úgynevezett Squad képviselői a palesztinkérdés szószólóivá váltak. Közülük pedig Ilham Omar képviselőnő addig ment, hogy napokban közölt tweetjében azt írta: 

az Egyesült Államok, a Hamász, Izrael, Afganisztán és a Talibán elképzelhetetlen atrocitásokat követett el. Anthony Blinken külügyminisztert arról kérdeztem, vajon az áldozatok kitől kérhetnek igazságszolgáltatást?

Ezzel tehát Omar egy lapon emlegette az Egyesült Államokat Izraellel, a Hamásszal, sőt a Talibánnal is. A demokrata vezetőség persze felszólalt a poszt ellen, hiszen az Egyesült Államok tevékenysége nem összevethető terrorszervezetekkel. Omarnak egyébként pontosítania is kellett a kijelentését, miközben a jelenség felhívja arra a figyelmet: vajon mi az a határ, ameddig a progresszív demokraták identitáspolitikája elmehet?

Mi állhat a tweet hátterében? A palesztin lobbi?

Erről keveset tudni, ennek megválaszolásához érdemes visszatekintetni a hatalom kérdéséhez. Ha valakit rá tudunk venni arra, hogy olyasmit cselekedjen, amit egyébként nem tenne meg, akkor hatalmunk van felette. Ebben az esetben azt nehéz megítélni, hogy Ilham Omar máskülönben nem cselekedett volna így, érdekei, az általa képviselt értékek is ösztönözhették őt erre. Itt azt érdemes megemlíteni, hogy a lobbitevékenységnek mindig van egy kevéssé mért negatív visszatetszési kereszthatása is. Hiszen nem véletlenül merült fel most a kérdés, hogy Ilham Omar kijelentése mögött megjelent-e a palesztin lobbi. Ennek a jelenségnek a kutatása a politikatudományokban kiváló disszertációtéma lehet.

A májusi, gázai konfliktusban mintha a palesztin fél narratívája erőteljesebben jelent volna meg a médiában. Lehet összefüggés a konfliktus, illetve a Black Lives Matter mozgalom fogadtatása között?

Mindkét jelenség visszavezethető a polarizált Egyesült Államok és a négy Amerika-indentitás közötti kapcsolatra. Ezek az identitások régóta léteznek, húsz-harminc évvel ezelőtt azonban nem szőtték át ennyire a közvéleményt, nem szivárogtak be a legkülönfélébb ügyekkel kapcsolatos vitákba. A polarizálódási folyamatot az izraeli–palesztin kérdésben vélhetően az Igazságos Amerika-identitás határozza meg, arra azonban nincs egyértelmű magyarázat, hogy ez az identitás miért lett ennyire erős.

Az amerikai belpolitika aktuális kérdéseiről részletesen ITT olvashat.

(Borítókép: Joe Biden 2021. május 20-án Washingtonban. Fotó: Nicholas Kamm / AFP)