Fittyet hány a Roszatom az Oroszország elleni szankciókra

Az isztambuli repülőtér várójában még felirat fogadja az utast: „nehogy levegye az arcmaszkját!” Szerencsére már egy hónappal idejétmúlt a figyelmeztetés, június elseje óta mindenféle korlátozás, oltási dokumentumok bemutatása nélkül tehetjük be a lábunkat Törökországba. Abba az országba, amely ez idő szerint még egyike azon kis számú európai országnak, amely nem rendelkezik működő atomerőművel. De már 2017. december 10. óta lázas munka folyik az Akkuyu Nukleáris Erőmű építési helyszínén, a Mersin és Antalya között épülő autópálya nagyjából felezőpontjánál, Büyükeceli nagyközség (kisváros?) tőszomszédságában. 

Épít, üzemeltet, birtokol – és még el is takarít

Ide tart kis csapatunk az erőművet építő orosz állami mamutcég, a Roszatom, az Oroszországi Föderáció atomenergetikai iparágát összefogó és felügyelő állami atomenergetikai konszern szervezésében. Az Akkuyu felépítése a maga nemében úttörő vállalkozás; ez lesz a földkerekség első BOO (Build, Own, Operate) konstrukcióban létesített atomerőműve, a melynek a felépítése, a tulajdonlása és a működtetése, sőt, majdan – a 60+20 éves garantált üzemidő lejártával – a leszerelése és a táj eredeti állapotának, arculatának a visszaállítása is a Roszatom kompetenciája, de még inkább felelőssége. Hogy ez – a 20 milliárd dollár értékű beruházás – vajon miért éri meg az orosz vállalatnak, idővel arra is kitérünk.

De egyelőre még az isztambuli reptéren múlatjuk az időt, várva a beszállásra a Pegasus adanai járatára. De egyszer minden várakozás véget ér, repülünk Törökország délkeleti sarka felé, a történelmi Kilikiába, azaz Kis-Örményországba. Az adanai reptér (Adana Havalimani) fotocellás ajtaján kilépve letaglóz a trópusi hőség – bár most Budapesten sem kellemesebb az idő –, beszállunk a légkondicionált autóbuszunkba, és elmegyünk egy közeli étterembe, mert már későre jár, megéheztünk. Az egyszerű útszéli étkezde a páratlan ízvilágú török konyha csúcstermékeivel fogad, a faszénen sült bárányborda zamata szavakkal visszaadhatatlan – ezután vágunk neki a háromórás, végső autóbuszútnak Büyükeceli, a célállomásunk felé.

Hajnali negyed kettőre jár, mire becsekkolunk a vízparti Marpessa Hotelbe. Az ágyon boríték fogad, benne – mielőtt a megvesztegetés fennforgásának gyanúja ébredne az olvasóban – magyar nyelvű nyomtatott, nevemre szóló üdvözlőlevél, Anasztaszija Zotyejeva, az Akkuyu Atomerőmű vezérigazgatónője aláírásával.

Különleges figyelmesség

Kedves András! Üdvözöljük Önt a Török Köztársaságban, Mersin tartományban, az épülő Akkuyu Atomerőmű régiójában. Az első törökországi atomerőmű orosz technológiát alkalmazó projektjének megvalósítása a csúcspontjához közeledik – az építkezési munkálatok egyszerre zajlanak mind a négy blokkon. Az Akkuyu Atomerőmű csapata őszintén hálás a projekt iránti érdeklődéséért…

És így tovább hibátlan magyarsággal. Megállapítom magamban, itt aztán odafigyelnek a részletekre is, majd kitekintek a tengerre néző ablakon, a távolban állítólag Ciprus, de mivel van vagy nyolcvan kilométerre, csak odaképzelem a Szerelem Szigetét lelki szemeim elé. Megérkeztünk.

Mindenütt figyel a Törökök Atyja

Másnap hajnalban szemügyre vettük a szálloda melletti tankot és az elmaradhatatlan Kemal Atatürk-szobrot, a harckocsin látható feliratot lefordíttattam a szálloda portásával. (A későbbiek során nem lépünk be olyan hivatalos helyiségbe, ahol ne függne a falon a Törökök Atyjának, a török történelem kiemelkedő szereplőjének az arcképe.) 

A jármű – ahogy elnézem, egy amerikai gyártmányú M48-as Patton – azoknak a török katonáknak állít emléket, akik 2008-ban estek el a kurd terroristák, más megközelítésben kurd szabadságharcosok –, a PKK fegyveresei elleni harcban. A keleti végeken vagyunk, itt kurdok is élnek, szóval, volt idő, hogy bármi megtörténhetett… A talapzatra állított tank mellett az elmaradhatatlan Kemal Atatürk-szobor, a modern török állam atyját száz évvel a történtek után is nagy becsben tartják az országban.

Apropó, centenárium. Az Akkuyu Atomerőmű első blokkjának – a négyből – átadását 2023 júniusára, a Török Köztársaság, más szóval a szekuláris török állam kikiáltásának századik évfordulójára tervezik, együtt Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnök egyéb, olykor sajátos projektjeivel, amelyek közé tartozik az első török űrutazás is… Ez utóbbinál lényegesen realisztikusabb elképzelés az első blokk jövő ilyenkor történő felavatása, mivel a munkálatok igencsak előrehaladott állapotban vannak. 

Hogy mennyire, arról saját szemünkkel győződünk meg, amikor elbuszozunk az épülő erőműhöz. Állítólag kevés ember alkotta képződmény látható az űrből, amiről én tudok, az a kínai nagy fal és a négy kilométer átmérőjű chilei rézbánya az Atacama sivatagban, az Escondida – de most már abban is biztos vagyok, hogy az Akkuyu gigantikus építési területe is ebbe a kategóriába tartozik. 

Tiszta Forrás

A Roszatom a 2010. május 12-én aláírt török–orosz kormányközi megállapodás alapján építi az Akkuyu Atomerőművet Mersin tartomány Gülnar járásában. Az Akkuyu szónak amúgy van jelentése, Fehér Forrás, szabad fordításban Tiszta Forrás, máris megvan az áthallás Bartók Cantata profanájával… Az Akkuyu NPP (Nuclear Power Plant, vagyis Nukleáris Erőmű) négy darab III+ generációs VVER-1200 reaktorral felszerelt blokkból áll majd, ha elkészül. Minden egyes blokk teljesítménye 1200 megawatt lesz, az Akkuyu NPP tervezett élettartama 60 év, ami további húsz évvel meghosszabbítható. 

És hogy mi közünk van mindehhez nekünk, magyaroknak? Csak annyi, hogy a Paksi Atomerőmű is ugyanilyen, VVER–1200-as reaktorral felszerelt blokkokból áll, azaz ami itt, a Földközi-tenger partján történik, nagyjából az előképe a Paks 2 projekt két új blokkjának, amelyeknek az építése szeptemberben elkezdődhet – ugyancsak a Roszatom által –, már amennyiben addig megérkeznek a szükséges engedélyek az Országos Atomenergia Hivataltól, amely a kormánytól független szerv. Van persze egy alapvető különbség Paks és az Akkuyu között: utóbbi, ahogy azt már említettük, BOO-konstrukcióban épül, a világ első ilyen atomerőműve, tehát a tervező, a kivitelező, a tulajdonos, a működtető és majdan az „eltakarító” is a Roszatom lesz, míg Paks 1 és 2 magyar állami tulajdonban van és lesz.

Az Akkuyu 1-es blokkjának építése 2018. április 4-én kezdődött meg az első betonöntéssel, amelyre a jelet a két ország elnöke, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan adta meg. A 2-es blokk építése 2020 áprilisában, a hármasé 2021 márciusában kezdődött meg, a négyesé pedig ott-tartózkodásunk után nem sokkal. És hogy visszatérjünk ez eredeti, egymillió dolláros kérdéshez: vajon miért éri meg mindez a Roszatomnak, és ezen keresztül Oroszországnak? Nos, azért, mert amikor beindul az áramtermelés – a tervek szerint 2025-ben, két évvel az 1-es blokk átadását követően –, az áramot a törökök fix áron veszik át, amely magasabb a világpiaci árnál.

Az Akkuyu 15 év alatt amortizálódik, azaz ennyi idő alatt hozza vissza az árát, a 20 milliárd dollárt, ami áramot ezek után termel, annak az eladásából származó bevétel már tiszta haszon – hát ezért éri meg az oroszoknak. A törököknek meg azért, mert ez az egész konstrukció egy kicsit olyan, mint egy autólízing. Nem kell kifizetned egy összegben a kocsi árát, majd a futamidő végén átmegy a tulajdonodba.

Más kérdés, hogy az Akkuyu nem megy át a törökökébe. Viszont nem kell bajlódniuk az építkezéssel, karbantartással, csak az áramot kell megvenniük.

Mindezt már két kalauzunktól, Dmitrij Romanyectől, az erőmű igazgatóhelyettesétől és Vaszilij Korelszkijtől, a projekt PR-igazgatójától tudjuk. Romanyec vérbeli szakember, ahogy elárulta, eddigi szakmai pályafutása során öt atomerőműben kilenc blokk felépítését irányította, kevés nála tapasztaltabb profi dolgozik ebben az iparágban. 

Még a 9-es erősségű földrengést is kibírja

Korelszkij filmszínész külsejű, alapító tagja az Akkuyu-projektnek, a kezdet kezdetétől, tizenkét éve dolgozik a helyszínen, korábban a szovjet állami televízió munkatársa volt, kisujjában van a szakma. Árgus szemekkel és fülekkel figyeli kollégáját, Romanyecet, ha olyan irányba kanyarodik a beszélgetés, amit nem tart kívánatosnak, azonnal közbeavatkozik, ráteszi a kezét kollégája karjára, és máris a megfelelő irányba terelődik a diskurzus. 

Itt vagyunk a gigantikus építkezés területén, a Földközi-tenger partján – talán felesleges hangsúlyoznom, hogy atomerőmű csak hűtésre használható víz mellé épülhet, legyen az a Duna (Paks) vagy a Földközi-tenger (Akkuyu). Először a kikötőt tekintjük meg, merthogy minden tengeri úton érkezik, az összes berendezés, és ehhez fel kellett építeni egy komplett kereskedelmi kikötőt, hullámtörőkkel, az esetleges cunamit is felfogó betonfallal.

Az Akkuyu a Richter skálán 9-es erősségű földrengést, és az ez által elindított cunamit is kibírja károsodás, és ami a legfontosabb, szivárgás nélkül, de ilyesmi errefelé nem fordulhat elő, szeizmikus szempontból meglehetősen békés ez a régió – nyugtat meg mindenkit Romanyec igazgatóhelyettes. – Még akkor sem történne baj, ha egy olyan repülőgép rázuhanna az erőműre, amely 21 éve beleszállt a New York-i ikertornyokba. 

No, ez megnyugtató… 

Az építkezésen – így a kikötőben is – sokkoló méretű daruk dolgoznak, a világ öt legnagyobb daruja közül kettő itt van a szemünk előtt, német gyártmányú Liebherr-daruk ezek, borzalmas terhet kell megmozgatniuk. Példának okáért az éppen most elhelyezett zónaolvadék-csapdát (core catcher az angol neve), amely arra hivatott, hogy megakadályozza az erősen sugárzó zónaolvadék kijutását, már ha ilyesmi egyáltalán bekövetkezik. Ez egy 550 tonnás berendezés a speciális anyaggal feltöltve, amelyet Pakson is beépítenek a reaktor alá, természetesen.

Romanyec kolléga elárulja, hogy jelenleg az Akkuyu az egyetlen atomerőmű a világon, amelynek mind a négy blokkjában egyszerre folynak a munkálatok. Húszezer, vagy annál is több munkás dolgozik a területen, nyolcvan százalékuk török, a többi jórészt orosz, de vannak kazahok, üzbégek, türkmének, még ukránok is, azaz az egykori Szovjetunió minden sarkából érkeztek munkások. 

Minden percre pontosan történik, az egyes részlegek dolgozóinak érkezése, távozása, az ebéd, minden. Szükséges is ennyi munkás óraműszerű összehangolása. Büszkék vagyunk arra, hogy súlyos baleset még nem történt a négy év alatt – dicsekszik az igazgatóhelyettes, hozzátéve, hogy a pandémiát is átvészelték teljesítménycsökkenés nélkül, miközben a dolgozóknak megtiltották, hogy elhagyják Mersin tartományt, nehogy máshol megfertőződjenek. 

Az építkezés nemzetközi összefogást igényel, hiszen az oroszok nem rendelkeznek az összes szükséges alkatrésszel, az Arabelle turbinákat – amelyek fordulatszáma percenként 1500 – az amerikai-francia GE-Alstom gyártja, csakúgy, mint a paksiakat.

Magyar szivattyú az Akkuyuban!

És most jön a lényeg: a szivattyúkat a Ganz Engineering és Energetikai Gépgyártó Kft. szállítja!

Rendkívül speciális terület, amelyiken a Ganz dolgozik, kevesebben vannak a világon, akik ilyesmihez értenek, mint az űrhajósok. Maximálisan meg vagyunk elégedve a magyar szakemberek termékeivel – mondja Romanyec, miközben engem mintha hájjal kenegetnének. 

Szóval, még ebben a megaprojektben – a világ jelenleg zajló legnagyobb atomerőmű-építkezésben – is ott vagyunk mi, magyarok. Aztán persze rákérdezünk Romanyec igazgatóhelyettesnél, hogy vajon az Oroszország elleni szankciók „bekavarnak-e", érintik, hátráltatják-e az építkezést. 

Nincs csúszás, minden szállító szerződés szerinti ütemben, hajszálpontosan teljesít – nyugtat meg az alvezér. 

Az erőmű építésénél dolgozó oroszok családtagjaikkal együtt egy kisebb várost alkotnak. A gyerekek számára orosz nyelvű iskola működik, a környéken lépten-nyomon találkozunk orosz nyelvű feliratokkal, és rengeteg török beszél oroszul. A Roszatom ugyanis évente több tucat fiatal török jelentkezőt képez ki Moszkvában nukleáris mérnöknek, eddig már 268-an végeztek Oroszországban. Jellemzően hat és fél évig tanulnak odakint, ahogy oroszul és angolul tökéletesen beszélő kísérőnk, Okon is. Vagy éppen Merve Kolukysaoglu, az a fiatal mérnöknő, aki jelenleg a PhD-fokozat megszerzésén dolgozik immár Törökországban, a hat és fél éves moszkvai képzést követően.

A nukleáris környezetvédelem területén szeretnék tevékenykedni – mondta az ifjú hölgy az Indexnek. – 2011-ben az első ötven török egyetemistával kerültem ki Oroszországba, és a Novovoronyezs, valamint a Leningrád atomerőműben voltam gyakorlaton. 2018-ban diplomáztam, azóta dolgozom itt az Akkuyu építkezésén és készülök a doktorimra. Már férjnél vagyok, és itt, az erőműben képzelem el a jövőmet.

Az oroszországi ösztöndíj elképesztően népszerű a török fiatalok körében, egy helyre legutóbb hetvennyolcan jelentkeztek. A Roszatom ingyenes oktatást, kollégiumi szállást, továbbá évente egyszeri oda-vissza repülőjegyet biztosít a felvett hallgatóknak.

Hídfőállás, nem csak atomerőmű

Mint említettük, eddig 268-an végeztek Roszatom-ösztöndíjjal. És ezzel máris megérkeztünk a projekt járulékos hasznához, mármint orosz szempontból, ami hosszú távú hatását tekintve talán még fontosabb annál a hatalmas összegnél is, ami majd az erőmű beindulása után a törököknek eladott áram ellenértékeként befolyik.

Okon barátunkkal folytatott beszélgetésemből feketén-fehéren kiderült, hogy ő maga és Moszkvában végzett kollégái feltétlen hívei Oroszországnak, hogy úgy mondjam, a Roszatomtól ingyen és bérmentve kapott képzésen, többszörös nyelvtudáson és az orosz kultúra, mentalitás elsajátításán keresztül lekötelezettjei, és a jelen világpolitikai helyzetben cseppet sem közömbös, ha Oroszország egy ilyen erős bázissal, mondhatni előretolt helyőrséggel rendelkezik a térségben.

Az erőmű ugyanis roppant erős hatást gyakorol a térségre, felpörgeti annak gazdaságát, több ezer orosz lakik itt, ha a családtagokat is ide számoljuk. És a szomszédos Silifke városában – amelynek lakossága a pandémia alatt 130 ezerről 250 ezerre duzzadt – hatalmas lakótelep épül az erőmű dolgozóinak, török vállalkozók jóvoltából, az ízléses épületekben található lakások már az építés fázisában, úgymond lábon elkelnek. Jártunk Sadik Altunok silifkei polgármesternél, a városvezető többek között arról is beszélt, hogy hosszú távú együttműködésre rendezkednek be az oroszokkal, hiszen az Akkuyu erőmű élettartama 60 év – plusz a hosszabbítás…

Régiónk Törökország legnagyobb földieper-termelője, az ország epertermésének 65 százalékát a környéken szüretelik, és az atomerőmű építésén dolgozók vásárolják fel a termés jelentős részét – említette a városvezető, hozzátéve, hogy a környék turizmusára is jótékony hatással vannak az oroszok.

Meglátogattunk egy epertermesztő gazdát, Mehmet Yasart, akinek ettünk a mézédes epréből, sőt, megtekintettük a banánültetvényét is. Ha valakinek mindez hihetetlennek tűnik, mivel a banán köztudottan trópusi növény, nos, a globális felmelegedés hatására már itt, Törökország délkeleti részén megterem ez a délszaki gyümölcs, igaz, melegházi körülmények között. Télen forró vizet cirkuláltatnak csőrendszerben, az biztosítja olyankor a trópusi körülményeket…

Hatalmas infrastrukturális fejlesztések zajlanak a régióban, épül például egy dupla alagút is, amely jelentősen lerövidíti az erőmű megközelíthetőségének időtartamát az Adana–Antalya-autópályán. Amúgy Törökországban átszámítva 620 forint körül van egy liter üzemanyag ára, azaz valahol félúton helyezkedik el a magyar lakossági és a piaci ár között.

Dalra fakad a vezérigazgatónő

Az erőmű vezetősége tudatosan törekszik kiváló kapcsolatok kiépítésére az építkezés csaknem húszezer török munkásával. Május elsejére egy videóklippel rukkoltak ki, amelyen az orosz igazgatónő vezérletével elénekelnek egy török slágert, méghozzá ékes török nyelven! A klipen Anasztaszija Zotyejeva vezérigazgatónő mellett felfedezhettük az általunk személyesen is megismert Romanyec igazgatóhelyettest és Vaszilijt, a PR-szakembert. Azt nem állítanánk, hogy a némiképp az ötvenes-hatvanas évek hangulatát idéző nótát el tudnánk képzelni magyar környezetben, mondjuk úgy, hogy a szólót Jákli Gergely, a Paks 2 Zrt. vállalat frissen kinevezett nagyfőnöke énekli, de hát mindent a saját közegében kell nézni, és tagadhatatlan, hogy a videóklip itt, az Akkuyu erőmű építkezésén és a régióban óriási sikert aratott.

(Borítókép: Gáll András / Index)