Hibrid háború: Putyin kedvenc motoros bandája és az orosz ortodox egyház

A hatalmat, ebben az esetben az államot nevezzük állami szereplőnek (state actor), megbízónak, míg azok, akik a megbízást kapják, olyan szereplők, amelyek hivatalosan nem kötődnek az államhoz, azonban nem hivatalosan mégis van közöttük kapcsolat. Ők tehát a nem állami szereplők (non-state actor). Az elmúlt évtizedek hihetetlenül gyors fejlődése az információs technológia vagy a pénzügyi szolgáltatások terén a nem állami szereplőket oly mértékben megerősítette, hogy gyakran partneri vagy már rivális helyzetbe hozta őket az állammal szemben. Azaz tökéletes proxik váltak belőlük. Proxi az a szereplő, eszköz, megoldás, mondjuk, egy nemzetközi konfliktusban, amely az állami szereplő vagy akár az állam helyett lép fel az adott helyzetben, cselekszik, hajtja végre megbízója akaratát.

Gyakran hangzik el az állítás, hogy az orosz–ukrán háborúban tulajdonképpen Ukrajna az Egyesült Államok proxija, mivel a valódi konfliktus Oroszország és az USA között van, de ezt Washington nem vállalja fel nyíltan, ehelyett pénzzel, fegyverrel, információval látja el Ukrajnát, amely így elvégzi a „piszkos munkát” helyette. Hasonlóképpen írják le a szíriai polgárháborút is, ahol Oroszország nyíltan az Asszad-rendszert támogatta, kezdetben szemben az Iszlám Állammal, majd később a szíriai elnök belső ellenzékével, akik mögött viszont egyértelműen az Egyesült Államok áll.

A hidegháború idején is ismert volt ez a felállás. Afganisztán szovjet megszállásának közel tíz éve alatt (1979–1989) az amerikaiak a felkelő mudzsahedineket támogatták fegyverrel, pénzzel, kiképzéssel, így nem amerikai katonák, hanem az afgán felkelők vívták meg a háborút. Persze azt se felejtsük el, hogy az így szerzett tapasztalat, fegyverzet adta aztán évekkel később az alapját a tálib mozgalomnak, amelynek elsöprő katonai támadása végül 2021 augusztusában pánikszerű amerikai kivonulást eredményezett a közép-keleti államból.

A hibrid háború elnevezés tehát egyre gyakrabban kerül elő a mindennapokban is. Míg a kétezres években a nemzetközi közösség a szélsőséges terroristacsoportokkal küzdött, amelyek nem állami szereplők voltak, addig a háttérben ott voltak azok az államok, állami szereplők, amelyek finanszírozták titokban ezeknek a csoportoknak a létét, működését. 2010 után a kép még bonyolultabbá vált. A rendszerbe olyan kifejezések kerültek be, mint az aszimmetrikus hadviselés, a szürkezónás taktika, a hibrid beavatkozás vagy a hibrid fenyegetések rendszere.

Azok az autoriter rezsimek, amelyek az elmúlt évtizedben nem igazán érezték jól magukat abban a pozícióban, amelyet a nemzetközi színtéren elfoglaltak, vagy belső stabilitásukat féltették külső erők fellépésétől, egyre szívesebben alkalmazták a hibrid fenyegetéseket, amelyeknek részei azok a proxi szereplők, akiket nyugodtan nevezhetünk nem állami szereplőknek, résztvevőknek.

Ezekkel a szereplőkkel és a hibrid háborúval egy különleges intézmény foglalkozik

Nyugaton, ebbe beleértve az Európai Uniót is, a vészcsengő a Krím félsziget 2014-es annektálásakor szólalt meg. Ez volt ugyanis az első közvetlen példa arra, hogy bizony meg lehet változtatni a II. világháború után kialakult geopolitikai vonalakat is, mégpedig úgy, hogy a lépést nem is kísérik őrjöngő megnyilvánulások a nyugati világból, mindössze erőtlen szankcók bevezetésével igyekeznek büntetni, természetesen nem sok sikerrel.

2017-ben végül döntés született, és Helsinki központtal létrejött a meglehetősen hosszú és fura nevű intézmény, a Hibrid fenyegetések elleni küzdelem európai kiválósági központja (röviden: Hybrid CoE). Ennek ma már 32 tagja van, közöttük európai uniós és/vagy NATO-tagállamok is. Magyarország 2019-ben csatlakozott az intézményhez, amely elsősorban olyan eseményeket vizsgál utólag, amelyek elemzését a tagállamok valamelyike kérte. 40 elemzővel dolgoznak, ők beszerzik a szükséges adatokat, értékelnek, mérlegelnek, majd leteszik a jelentésüket. Az intézmény nem operatív, tehát nem vonulnak ki egy-egy esemény helyszínére, hanem az érintett tagállamtól szerzik be a szükséges információt. Most például a Balti-tenger környéki országok kérésére vizsgálják, mi vagy ki állhatott az Északi Áramlatot ért két szabotázsjellegű akció mögött. 

Az Indexnek az intézet vezető szakértője, Rasmus Hindrén szedte csokorba, hogy melyek is a jellemző hibrid fenyegetések. Ezeket leginkább az orosz–ukrán háború kapcsán sorolta. 2021 decemberében, amikor egyre erőteljesebbé vált a finn NATO-csatlakozás lehetősége, Moszkva gyakorlatilag ultimátumot intézett Finnországhoz, hogy a lépés milyen következményeket vonhat maga után. Az amúgy sem túl erős kétoldalú kapcsolatok ezután megszakadtak. Ez tehát az oroszok alkalmazta egyik hibrid fenyegetés, a diplomáciai.

Miután 2022 februárjában egyértelművé vált, hogy az oroszok nem viccből vonultattak fel 200 ezer katonát az ukrán határ mentén, világos lett a finn vezetés számára, hogy Moszkva az eddig elismert és lefektetett nemzetközi szabályok felrúgását tervezi. Megváltozott a helsinki kormány és az esetleges háború kapcsán a társadalom gondolkodása is, eldőlt, hogy nincs más alternatíva, mint kérni felvételüket a NATO-ba.

Az orosz hibrid támadási területek

Valós pénzügyi-gazdasági kényszer alkalmazása még a háború előtt Litvániával szemben. A migráció vagy éppen az energia hibrid támadási eszközként való felhasználása. Előbbire példa, amikor 2021-ben ezrével szállították a közel-keleti menekülteket – orosz biztatásra és segítséggel – Belaruszba, majd emberek ezrei eredtek neki a lengyel–belorusz határnak, hogy bejussanak az unió területére. A válság hetekig tartott.

Az energia mint lehetséges fegyver. A háború kezdete óta – az uniós szankciók elfogadása nyomán – egyre gyakrabban hangoztatta Moszkva, hogy beveti a gázszállítás leállításának a fegyverét. A végén már nemcsak fenyegetőzött, hanem el is zárta a gázcsapokat.

Kibertámadások és az információ átadása. A kibertámadások állandósultak a háború kezdeti szakaszában, például Ukrajna ellen. Ugyanakkor az orosz média bevett szokása a dezinformációk betolása a nemzetközi médiatérbe. Ilyen volt például az is, amikor az Északi Áramlatot ért szabotázst követően az oroszok azt kezdték el pedzegetni, hogy kinek is állhatott igazán érdekében az akció elkövetése.

Rasmus Hindrén külön kitért a nem állami szereplők, így egyének, csoportok, cégek, intézmények vagy éppen civil szervezetek felhasználására az orosz hibrid fenyegetések között. Az egyének esetében említette a közösségi média alkalmazását egyes politikusok lejáratására, ellehetetlenítésére. Putyin ideológiai stratégiájának erőszakos és vallási megtámogatása csoportok segítségével: az orosz elnök előszeretettel veti be kedvenc motoros bandáját, az Éjjeli Farkasokat, akik, mint a futballhuligánok, képesek bárhova elmenni és ott az elégedetlenkedőket megfelelően lerendezni.

De ugyanilyen fontos (non-state actor) csoport az orosz ortodox egyház, amely ugyancsak a Kreml által követett irányvonalat képviseli a hívői előtt a templomokban és az orosz ortodox vallási területeken. De idesorolhatjuk a hírhedt Wagner-csoportot, az államilag szervezett, de fel nem vállalt, nemzetközi színtéren bárhol az orosz érdekeket képviselő zsoldosokat. A sorban ott vannak még a civil szervezetek is, például a balti államokban élő orosz kisebbségek szerveződései, amelyeket bármikor elő lehet rángatni háborús okként, ha atrocitás éri őket, és máris mehet oda az orosz „segítség”.

A szakértő végül kiemelte a katonai fenyegetést mint alapvető hibrid eszközt. Az ukrajnai háborút megelőző majdnem egy évben folyamatos volt a fejlett orosz haderő bemutatása, akár díszszemlén, akár egyéb módon. Ezután következik a hadgyakorlat, amelyre szintén volt példa, hiszen 2022 januárjában a közös orosz–belorusz hadgyakorlaton már 30 ezer katona vett részt, a gyakorlatokon megszokott számú katona többszöröse. Végül pedig a hibrid fenyegetés kiteljesedése, amikor Oroszország hadba lépett Ukrajnával szemben – emlékeztet Rasmus Hindrén.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök a Babylon’s Shadow motoros bemutató előtt 2019. augusztus 10-én. Fotó:  Alexei Druzhinin / Sputnik / AFP)