Anne Frank neve mára egybeforrt a holokausztéval, és titkon azon zsidó származású emberek szószólójává vált, akik a haláltáborok egyikében vesztették életüket. A német lány a 13. születésnapját követően vágott bele a naplóírásba, amelyet körülbelül két éven át, 1944 nyaráig folytatott. Otthonából Hitler uralma alatt el kellett menekülnie, így Amszterdamban bujkált a családjával – édesanyjával, Edithtel, édesapjával, Ottóval, és nővérével, Margottal – 25 hónapon át. 1944 augusztusában azonban egy névtelen bejelentést követően a Gestapo rajtaütést hajtott végre a rejtekhelyükön, elhurcolva az ott bujkáló zsidókat, és teljesen kifosztva a helyet. Frankékat előbb Westerborkba, majd Auschwitzba vitték, Anne-t és a nővérét pedig Bergen-Belsenbe hurcolták. A két lány végül itt vesztette életét tífuszban.

Egyedül az édesapjuk, Otto Frank menekült meg, aki Amszterdamba visszaérve tudta meg, a felesége Auschwitzban, két gyermeke pedig Bergen-Belsenben halt meg. A Gestapo rajtaütése után a család egyik barátja találta meg Anne Frank naplóját, amit végül odaadott a lány édesapjának, aki 1947-ben kisebb vonakodással, de könyvként kiadta. A kötet azóta világhírre tett szert, mivel hű képet fest arról, egy fiatal miképp tudta kezelni akkoriban, hogy egy háborúval sújtott világban a menekülés mellett valamiképp gyermeknek is kell maradnia. A napló nem tér ki arra, hogy a 15 éves korában elhunyt Anne Frank mit élt át a haláltáborokban, azonban egy január 27-én megjelenő könyvnek (After The Annex: Anne Frank, Auschwitz and Beyond) köszönhetően, amelyben a még életben lévő egykori rabtársai, illetve az időközben elhunyt túlélők korábbi vallomásai szerepelnek, egy lépéssel közelebb kerülhetünk az igazsághoz.  

Westerborkban barátokra lelt

A DailyMail által közölt részletek szerint a kötetben Anne Frank édesapjának, Ottónak korábbi beszámolója is szerepel, amelyben felidézte a haláltáborban tapasztalt borzalmakat. A férfi akkori elmondása szerint azt követően, hogy a Gestapo vonatra rakta őket, még nem gondolták, hogy a vesztükbe mennek, jókedvűek voltak. Elsőként Westerborkba mentek, ahol mindenkit meztelenre vetkőztettek, hogy megnézzék, van-e bármilyen betegségük, tetvesek-e, majd azt parancsolták nekik, vegyenek fel kék overallt és klumpát. A munkatáborban heti hat napot kellett dolgozniuk tíz órában. Anne-nak nehezebb fizikai munkát kellett végeznie, régi akkumulátorokat hasított fel vésővel és kalapáccsal. A könyv szerint, mire a zuhany alá került, a bőre koromsötét volt a kosztól, szappant azonban sosem kaptak. Otto Frank egy WC-takarítóként dolgozó rabtól kért segítséget, hogy kisebbik lánya hozzá hasonlóan könnyebb munkát végezhessen.

Anne nagyon barátságos volt. Azt mondta: 'Bármire képes vagyok, nagyon hasznos lehetek'. Valóban elragadó volt, kicsit idősebbnek nézett ki, mint a fényképen, amiről a legtöbben ismerik, vidám és élénk volt. Sajnos nem volt beleszólásom a munkájába

– emlékezett vissza az egykori rab.

Egy volt fogoly, Rosa de Winter-Levy állítása szerint Anne édesanyja olyannak tűnt, mintha lebénult volna, este rendszerint szappan nélkül mosott. Lánya ezzel ellentétben boldognak tűnt, barátkozott, és sok időt töltött korábbi szerelmével, Peter van Pelsszel. Ahogy Winter-Levy kifejtette, a fiatal lány eleinte nagyon sápadt volt, de ennek ellenére vonzó is. Egy másik túlélő ugyanakkor a könyv szerint úgy emlékszik a Frank családra, hogy nagyon elveszettnek és tanácstalannak tűntek, Anne Frankot gyakran látta az apja karjába kapaszkodni.

Auschwitz tartogatott minden borzalmat

A Frank családot 26 nappal Westerborkba való érkezésük után, 1944. szeptember 3-án – több mint ezer zsidó származású holland lakossal együtt – a lengyelországi Auschwitzba tartó vagonokba tuszkolták, amelyeken nem voltak ablakok, és csak egy hordó vizet helyeztek el bennük. A víz végül elfogyott, ahogy a másik, ürítés céljából odarakott hordó is megtelt. Ahogy Lenie de Jong-van Naarden – aki a Frank családdal egy helyen tartózkodott – korábban felidézte, egy vagonban körülbelül hetven ember volt. 

Valaki felakasztott a mennyezetre egy konzervet, benne gyertyával, hogy legyen egy kis fény. Az emberek állatokká változtak, össze voltak zsúfolódva. Nem tudtak felkelni és leülni sem

– mondta akkoriban, hozzátéve, Anne Frank édesanyja felcsempészte a vonatra az overallját, amiről le akarta szedni a piros jelzést, ami bűnözőként azonosította őt, mivel úgy vélte, a családnak jobbak lennének az esélyei, ha közönséges fogolyként tekintenének rájuk.

A Frank család végül három nappal később érkezett meg Auschwitzba, ahol a Westerborkkal ellentétben már borzasztó körülményekkel kellett szembenézniük. 

Az ajtók kitárultak, és azonnal hatalmas kiabálás és sikoltozás hallatszott a hangszórókon keresztül. Sok egyenruhás rendőr és katona volt a peronon. Mindenki együtt esett ki a vagonokból, holtak, betegek, gyerekek

– fejtette ki akkor Lenie de Jong-van Naarden.

Auschwitzban a családtagok már nem találkozhattak szabadon egymással, mint a westerborki munkatáborban, mivel közvetlenül az odaérkezésüket követően a nőket és a férfiakat elválasztották egymástól, így Otto Frank is ott látta utoljára feleségét, illetve gyermekeit. Ezután egy orvos vizsgálta meg őket, hogy alkalmasak-e a munkavégzésre. Az idősek és a fiatalok, tehát a 15 év alattiak gázkamrában végezték, azonban Anne Frank hiába volt csak 15 éves, ő további 249 nővel együtt a szaunában várakozott. Kopaszra borotválták a fejét, a karjára tetoválták a számát, lezuhanyzott, majd addig állt kint meztelenül, amíg meg nem kapta a ruháját. Egy zsúfolásig telt barakkba vitték, a 29. szám alatti laktanyába, ahol nővérével és édesanyjával lehetett együtt. A kötet szerint két túlélő arról számolt be korábban, hogy Anne Frank és családtagjai hat másik nővel osztoztak egy fadeszkából készült felső ágyon, és olyan szorosan feküdtek, hogy ha az egyikük megfordult, mindenkinek így kellett tennie.

Az auschwitzi haláltáborban a foglyok ételként burgonyát, rohadt zöldségekből készült levest, néha kolbászt, sajtot vagy margarint kaptak, kivéve a zsidók, akiknek ez nem járt, így ők haltak meg a leghamarabb. Ahogy az író a könyvben megfogalmazta, a raboknak mindemellett el kellett viselniük, hogy az őrök olykor megverték őket, illetve olyan munkára kötelezték őket, amit értelmetlennek találtak – fűcsomót kellett kiásniuk vagy épp köveket dobálni egyik helyről a másikra. Napi kétszer pedig névsorolvasás volt, hajnali négykor és késő este. Ahogy Anne Frank, úgy a többi nő napjai is félelemben teltek, mivel attól tartottak, hogy előbb-utóbb ők is a gázkamrába kerülnek, így egyesek a saját kezükbe vették sorsukat, és nekivetették magukat az elektromos kerítésnek.

Az egyik túlélő, Rosa de Winter-Levy korábbi visszaemlékezése szerint ledöbbent attól, hogy Anne Frank mennyire együttérző volt másokkal szemben, és sokszor sírt amiatt, amit látott. Végig kellett néznie többek között azt, hogy a táborban az elhunyt nők testét otthagyták fellógatva, illetve az újonnan érkezett rabok látványa is mélyen érintette őt. 

Anne sírt, amikor elmentünk a magyar gyerekek mellett, akik már fél napja meztelenül vártak a gázkamra előtt, mert még nem kerültek sorra. Anne megérintett, és azt mondta: 'Nézz csak a szemükbe!'

– idézte fel egykor Winter-Levy. 

1944. október 30-án minden nőnek megparancsolták, vetkőzzenek meztelenre, hogy az orvos megvizsgálhassa őket. A beteg és idős nőknek azt mondták, álljanak félre, ők gázkamrába kerültek. Anne Frankot és nővérét továbbszállították a bergen-belseni táborba, míg édesanyjuk két hónappal később betegség következtében meghalt a gyengélkedőn. 

Bergen-Belsen jelentette a véget

Anne Frank és nővére Auschwitzból három nap alatt jutott el Bergen-Belsenben, ahol már nem kellett attól félniük, hogy gázkamrába kerülnek. Abba a haláltáborba ugyanis csak abból a célból küldték a zsidókat, hogy ott éhen haljanak vagy betegség okozza a vesztüket. A testvéreknek tetvekkel teli szalmán kellett aludniuk, lószőrből készült takaróval tudták melegen tartani magukat, és olykor víz sem állt a rendelkezésükre. Egy túlélő, Freda Silberberg visszatekintése szerint szörnyű emlékként él benne 1944 szilvesztere, amikor egész éjjel kinn kellett állniuk a névsorolvasás miatt.  

Szakadt a hó. Egy helyben kellett állnunk. Képzelheti, hány ember halt meg azon az éjszakán a farkasordító hidegben. Így próbáltak megszabadulni tőlünk. Nem tudom, hogyan éltük túl

– jelentette ki.

A táborban ekkorra már a korábbiaknál is szörnyűbbek voltak a körülmények. Csak háromnaponta kaptak ételt, akkor is csak egy darabka kenyeret. Ezrek vesztették életüket betegségek, kihűlés, kimerültség vagy épp az éhezés következtében. A Frank testvérek egykori rabtársának, Rachel Frankfoordernek korábbi beszámolója szerint, a lányokat már fel sem lehetett ismerni, állandóan fáztak, rossz állapotban voltak. Bergen-Belsenbe is egyre több fogoly érkezett, ami még tovább rontotta a rabok túlélési esélyét. Csak 1945 márciusában 18 ezren haltak meg. 

A könyvben felelevenítette a haláltáborral kapcsolatos emlékeit az akkor 17 éves Hanneli Goslar is (ő 2022 októberében hunyt el), akit 1944 januárjában deportáltak Amszterdamból Bergen-Belsenbe. Bár úgy hallotta, egykori iskolatársa, Anne Frank és családja Svájcba menekült, meglepődve tapasztalta, amikor meglátta a lányt a tábor szemközti részlegében, amelyet egy drótkerítés választott el a sajátjától. Goslarnak annyi szerencséje volt, hogy ők időnként kaptak átcsempészett csomagokat a Vöröskereszttől. 1945 elején arról értesült, hogy Anne Frank a laktanya másik felén, a kerítés túloldalán áll. 

Nem volt más választásom, mint este a drótkerítéshez menni, olyan közel, amennyire csak tudok. Elkezdtem kiabálni: 'Hello, hello!'. Körülbelül öt perc múlva egy nagyon gyenge hangot hallottam, Anne volt az. Mindketten sírni kezdtünk, majd azt mondtam: 'Hogy kerültél ide? Reméltem, hogy a nagyanyádnál vagy Svájcban.' Erre Anne kijelentette: 'Soha nem próbáltunk meg eljutni odáig, elrejtőztünk apa irodájában, elárultak minket'

– idézte fel.

Goslar kifejtése szerint akkoriban a hőmérséklet már fagypont alatt volt, Anne pedig nem tudott ruhát viselni a tetvek miatt, így meztelenül feküdt egy vékony takaró alatt. Egyik este próbált a Vöröskereszttől érkezett élelmiszerekből összeállítani neki egy csomagot, amit át is dobott a kerítésen, azonban végül nem hozzá került. 

Több száz éhes nő volt, egyikük felvette a csomagot, és elszaladt vele. Anne sírt, kiabált és dühös volt. Le kellett nyugtatnom őt, és megígértem: 'Újra megcsináljuk.' És újra meg is csináltuk. Háromszor találkoztam vele, mire végül el tudta kapni a csomagot

– mondta Goslar. 

Ahogy a kötetben egy másik rabtárs, Ellen Daniel korábbi beszámolóját felelevenítették, Anne Frankkal kapcsolatban arra emlékezett, hogy a nővérével feküdt egy ágyban, és egész nap sírt. A haláltábort szintén túlélt Lientje Brilleslijper a korábbiakban ugyanakkor kifejtette, Anne Frank egyszer elkotyogta neki, hogy az egyik háztömbben van egy kis leves. Bár a nővére megharagudott rá emiatt, Brilleslijper elmondása szerint ifjabb Frank már csak ilyen volt: kedves, spontán és jószívű. Frankék segítettek a holland gyerekek nevelésében is, akiknek dalokat énekeltek és tanították őket.

A testvérek a haláluk előtt még értesülhettek arról, hogy édesanyjuk megúszta a gázkamrát, azonban azt nem tudták, hogy pár hónappal később betegségben elhunyt. Anne Frank és nővére, Margot szintén ágynak estek, egymás mellett gyengélkedtek, majd tífuszban haltak meg, amelyet a fertőzött tetvek terjesztettek. Bár pontos adat nincs arra vonatkozólag, mikor is veszthették életüket, a kutatások szerint haláluk időpontja 1945 februárjára tehető. Mint arról az egykori fogvatartott, Nanette Blitz beszámolt, Margot adta fel előbb a küzdelmet, kiesett az ágyból, majd másnap Anne Frank is meghalt. A rabtársak korábbi elmondása szerint a 15 éves korában elhunyt, később világhírűvé vált német lány a nővére halálakor azt mondta:

Már nekem sem kell többé visszajönnöm

– suttogta, majd ő is örökre elaludt. 

(Borítókép: Anne Frank. Fotó: Wikipédia)