Saját végzetét okozhatja a Hamász támadása

Blinken nem az egyetlen tisztviselő, aki szeptember 11-re hivatkozik, amikor a Hamász csapásairól beszél. Világszerte tisztviselők és elemzők – mind azok, akik támogatják, mind azok, akik ellenzik Izrael válaszlépéseit – összehasonlítást vontak a két művelet között. Könnyű megérteni, hogy miért. Mindkét támadásban rekordszámú ember halt meg az adott országban. Mindkettő megdöbbentette a világot. És mindkettőnek az volt a célja, hogy globális méretű láncreakciót indítson el.

Az al-Kaida alapító vezetője, Oszama bin Laden arra számított, hogy szeptember 11. „döntő csapást” mér a Washington vezette világrendre, és „lerombolja az amerikai legyőzhetetlenség mítoszát”. Hasonlóképpen, Mohammed Deif, a Hamász fegyveres szárnyának vezetője is kijelentette, hogy az október 7-i művelet

„egy nagy forradalom hajnalát” fogja elhozni, mivel egy globális dominóhatást indít el, amely szétzúzza Izrael „legyőzhetetlenségét” és véget vet a palesztin területek megszállásának.

A Hamász hasonlóképpen úgy véli, hogy támadása regionális eszkalációhoz vezet, amely a megszállt palesztin területek felszabadításában csúcsosodik ki. Bár még túl korai lenne megjósolni a Hamász akciójának hosszabb távú következményeit, nyilvánvaló, hogy a csoportot felkészületlenül érte a káosz, amely már a művelet alatt is kibontakozott. Ha a szeptember 11-ét követő események hasznos analógiaként szolgálhatnak a jelenlegi válsághoz, akkor az elkövetkező hónapokban bekövetkező potenciális események mind a Hamász, mind az egész régió számára baljóslatúak – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányában Nelly Lahoud, az amerikai US Army War College docense, a nagy hatású, Oszama bin Laden rejtekhelyén talált dokumentumok forráselemzését elvégző Bin Laden akták című könyv szerzője.

Vágyak és téveszmék

Bin Laden elképzelései szerint a szeptember 11-i támadás egy nagyobb terv része volt. Az al-Kaida vezetője arra akarta kényszeríteni az Egyesült Államokat, hogy vonja ki katonai erőit a muszlim többségű államokból, hogy meggyengítse az ottani önkényuralmi rendszereket, és ezzel utat nyisson a dzsihádistáknak, hogy megdöntsék őket, és „felszabadítsák” az uralmuk alatt lévő muszlimokat. Végső célja a történelmi umma, vagyis a muszlimok egykor közös politikai hatalom által összetartott globális közösségének feltámasztása volt.

Bin Laden terve azonban teljesen visszafelé sült el. Várakozásaival ellentétben Washington a szeptember 11-i támadásokra gyorsan reagálva teljes körű afganisztáni inváziót indított, hogy felszámolja a csoportot, és ez nagyrészt sikerült is. 2001 decemberére az al-Kaida összeomlott, és 2002 végére a csoport legtöbb magas rangú vezetőjét megölték vagy elfogták. Az al-Kaida második vonalbeli vezetői még a pakisztáni Szövetségi Igazgatású Törzsi Területeken is nehezen tudtak elrejtőzni, ahol végül menedéket kerestek. Ez nagyrészt a CIA folyamatos és hatékony drónkampányának volt köszönhető a térségben, amely megállította az al-Kaidát.

A Hamász nem az al-Kaida, és kinyilvánított célja – Palesztina felszabadítása – sokkal szűkebb, mint bin Laden átfogó elképzelése. Deifnek az október 7-i támadást bejelentő nyilatkozatában azonban egyértelműen megjelenik bin Laden változásról alkotott elképzelése. A művelet arab neve, a „Tufan al-Aksza” valószínűleg arra az özönvízre utal, amely a Bibliában és a Koránban is megtalálható: a Koránban a „Tufan” az az özönvíz, amelyet Isten azért hozott el, hogy megtisztítsa a földet a bűnöktől.

Az „Al-Aksza” pedig arra a mecsetre utal, amely az iszlám harmadik legszentebb helye. Az al-Aksza ugyanott található, mint a Templom-hegy, a zsidók egyik legszentebb helye, és különösen az utóbbi években számos összecsapásnak volt tanúja az izraeli rendőrség és a muszlim hívők között. Deif beszédében szerepel egy provokatív kifejezés – az „al-Aksza haragja” – , amely a mecset elleni gyakori rendőrségi rajtaütések és az ismerős képek felidézésével a muszlimokat világszerte fel akarta háborítani – írja Lahoud. 

Amikor bejelentette az október 7-i hadműveletet, Deif reményét fejezte ki, hogy annak sikere Izraelen túl is láncreakciót indít el, és a Közel-Kelet egészét bevonja a palesztin szabadságért folytatott konfliktusba. Arra kérte a Jeruzsálemben és Ciszjordániában élő palesztinokat, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel vegyék célba a zsidó településeket, és felszólította az Izraelen belüli palesztinokat, hogy „borítsák lángba a földet az elnyomó megszállók lába alatt”. Felszólította továbbá az iráni, iraki, libanoni, szíriai és jemeni iszlám „ellenállási” csoportokat (amelyek különböznek a dzsihádista csoportoktól), hogy „egyesüljenek palesztinai testvéreikkel”. Deif még azt is megjósolta, hogy az al-Aksza védelmének buzgalmától hajtva

minden arab és iszlám erő egyesülni fog a palesztinok mögött, és elsöpri a megszállókat.

De a Hamásznak nem kellett sokáig várnia, hogy rájöjjön, egyetlen terv sem éli túl az első találkozást az ellenséggel. Bár Deif tüzes beszéde arra szólította fel támogatóit, hogy tartózkodjanak „az idősek és a gyermekek megölésétől”, a világ drámai képeken értesült a Hamász támadásairól. A sokkoló képek számos államot, köztük Izrael fő pártfogóit is arra késztették, hogy támogassák Izrael megtorlását, az Egyesült Államok pedig ígéretet tett arra, hogy fegyverekkel látja el Izraelt.

Valójában a Hamász támadásáról készült képek annyira durvák voltak, hogy még egyes dzsihádista csoportok is kénytelenek voltak információs hadviselésbe kezdeni, hogy tompítsák a szörnyű jeleneteket. Az Al-Kaida az indiai szubkontinensen például nyilvános közleményt adott ki, amelyben azt állította, hogy „végignézték, ahogy a mudzsahedek betakarnak egy zsidó nőt, hogy megvédjék a szemérmét, miközben a gyermekeit óvják, és biztosítják őt arról, hogy muszlimként emberségesen fognak bánni vele”. Az Al Jazeerának adott interjújában Saleh al-Arouri, a Hamász egyik vezetője azt állította, hogy a civilek elleni erőszakot nem az ő csoportja követte el.

Szerinte a Hamász harcosai „fegyelmezettek” voltak, de az „ellenség” gyors összeomlása miatt civil gázaiak és más palesztin csoportok átlépték a határt, és válogatás nélkül gyilkoltak és emberrablásokat hajtottak végre. Khaled Mashal, a Hamász külföldi vezetője is hasonlóan nyilatkozott. Az Al Arabinak adott interjújában hangsúlyozta, hogy a csoport elkötelezett a nemzetközi humanitárius jog betartása mellett. Ennek érdekében bízott abban, hogy a csoport gázai vezetése szabadon fogja engedni a civil túszokat és a kettős állampolgárságúakat, amint a harcok alábbhagynak, és a Hamász képes lesz koordinálni tevékenységét a többi frakcióval.

Vigyázz, mit kívánsz

Közvetlenül a támadás után Izrael a Hamászra zúdította haragját, és a Hamász által élő pajzsként használt gázai civil palesztin lakosság viselte a veszteségek fő terhét. Az ország is felkészült a nagy harcokra, több százezer tartalékost hívott be. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy a Hamász „történelmi méretű hibát követett el”, és azzal fenyegetőzött, hogy „olyan árat szab ki, amelyre ők és Izrael más ellenségei még évtizedekig emlékezni fognak”. 

Izrael katonai ereje ellenére jelenlegi hadjáratának stratégiai célja nem világos. Azt már a konfliktus elején is jósolták az elemzők, hogy a reakciót követően a közvélemény szimpátiája megfordulhat – ahogyan ez már látható is. Még Joe Biden amerikai elnök is, aki többször kijelentette „egyértelmű” elkötelezettségét Izrael biztonsága mellett, sajnálatát fejezte ki „a palesztin életek tragikus elvesztése miatt”, és emlékeztette az izraeli vezetőket arra, hogy „nagyon fontos a háború törvényei szerint cselekedni”.

Minél nagyobb pusztítást okoz Izrael Gázában, annál valószínűbb, hogy eléri azt a célt, amelyet a Hamász október 7-i hadművelete eddig nem tudott elérni. Ha túlzásba viszik a válaszcsapásokat, Izrael gyakorlatilag az Egyesült Államok nyomdokaiba lép. Szeptember 11-e után Bush kijelentette, hogy a nemzet „gyásza [. . .] dühbe, a düh pedig elhatározásba fordult”, és megfogadta, hogy a „terrorizmus elleni háború nem ér véget, amíg a világon minden elérhető terrorista csoportot meg nem találunk, meg nem állítunk és le nem győzünk”. Ám annak ellenére, hogy Washington jelentős csapásokat mért az al-Kaidára, Bush határozatlan idejű és kiterjedt beavatkozásai számos regionális dzsihádista csoportnak adtak teret.

Bár az al-Kaida nem tudott „döntő csapást” mérni a szeptember 11-i támadásaival, bin Laden továbbra is győzelemként ünnepelte azokat. Egyelőre a Hamász valószínűleg továbbra is csúcsra járatja retorikáját, és dicshimnuszokat zeng az eredményeiről. De a támadása utáni években bin Laden is úgy találta, hogy a legtöbb regionális dzsihádista csoport tehernek bizonyult a globális dzsihád számára, és hogy válogatás nélküli támadásaik „visszataszították” a muszlimokat. A Hamász is elbizonytalanodhat és potenciálisan háttérbe szorulhat, ha a konfliktus regionális dimenziót ölt.

(Borítókép: A dél-izraeli Szderót városából 2023. október 25-én készült képen füst száll fel a Gázai övezet északi része fölé egy izraeli csapást követően, az Izrael és a Hamász palesztin csoport között zajló harcok közepette. Fotó: Ronaldo Schemidt / AFP)