Létezik-e valójában a globális dél?

Az emberiség több mint felét egyetlen kategóriába sorolni nem csupán komoly analitikai hiba, de – a fogalmat használó szakértők, politikusok és döntéshozók látszólag jó szándékától függetlenül – a nem nyugati világgal való kapcsolatfelvételt is akadályozza. A fogalom azonban nem fog magától eltűnni – a kollektív nem nyugati világ illúziója fenntartásának túl nagy tétje van mind Nyugaton, mind azon kívül.

A hatalmas, sokszínű és szétszórt nem nyugati világ egyetlen kategóriába való beszorítása számos témában kényelmes helyzetet teremtett, a klímapolitikától a koronavírus-járványra adott válaszon át az oroszok ukrajnai háborújáig. Mivel több nem nyugati ország felsorakozott Izrael ellen az ENSZ közgyűlésében, az az elképzelés, hogy létezik egy globális dél, amely szemben áll a globális északkal, még nagyobb teret nyert – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében C. Raja Mohan, az India Nemzetbiztonsági Tanácsadó-testületének egykori tagja. 

Ha azonban a globális délt kategóriaként és referenciakeretként használjuk, sokkal nehezebb megérteni a különböző országokat és régiókat. Annak ellenére, hogy a kifejezést egyre gyakrabban használják, a kategória objektív elemzési hibái élesen megmutatkoznak. Mi a közös Kínában és Peruban? Katarban és Haitin? Thaiföldön és Sierra Leonén? Az ilyen országok egyetlen kategóriába való összevonása – majd ennek a kategóriának a globális északtól való eredendő megkülönböztetése – akadályozza az összetett világ megértését.

Régi fogalom új köntösben 

A globális dél intellektuálisan nehezen megfogható, de érzelmileg gazdag kifejezés, amely számos, a politikailag és gazdaságilag igazságosabb világgal kapcsolatos reményt – és egyesek szerint félelmet – fogalmaz meg. A fogalom a nyugat és a többi ország közötti posztkoloniális vitákból ered – fejlett kontra fejlődő országok, gazdagok kontra szegények, erősek kontra erőtlenek. Egy Willy Brandt volt német kancellár által vezetett bizottság 1980-as jelentésében kodifikálta a megosztottságot, szó szerint egy vastag fekete vonalat húzva a világ térképére. Az úgynevezett Brandt-vonal azóta is tanúskodik a Nyugat és a többi ország közötti kapcsolatról. Miután a globalizáció fénykorában, az 1990-es években és a 2000-es évek elején a tudományos életben téli álmot aludt, a globális dél gondolata az elmúlt években újra megjelent a nemzetközi közbeszédben.

Ez a koncepció tehát egy régi fogalom új köntösben, és az öt évszázaddal ezelőtt kezdődött, Európa és a világ többi része közötti találkozásból eredő eszmék és izmusok hosszú sorában található. A 20. században ez a találkozás számos transznacionális mozgalmat, csoportot és ideológiát hozott létre: pánarabizmus, pánafrikanizmus, pániszlamizmus, az el nem kötelezettek mozgalma, a harmadik világ mozgalma és a G-77-ek. Ezek némelyike őshonos eszme volt, mások  a nyugati tudományos elit termékei. Egyik sem élte túl a találkozást a valósággal. 

Ezek a transzcendens, nyugatellenes és posztkoloniális ideológiák elkerülhetetlenül beleütköztek a nacionalizmus erőibe, amelyek számos olyan nemzetek feletti identitást negligáltak, amelyet támogatóik a Nyugattal szembeni fellépésük közben igyekeztek kialakítani. Még regionális szinten sem tudták a vallási és etnikai identitások elfedni a különböző nacionalizmusok közötti konfliktusokat. Az 1956-os szuezi válság idején Husein Szuhravardi, Pakisztán akkori miniszterelnöke az arab egységet a „nulla plusz nulla egyenlő nullával” frázissal utasította el.

Nem lehet elfelejteni a különbségeket

Az erősen eltérő gazdasági érdekek, fejlődési utak, erőforrások és politikai hagyományok szintén cáfolják a globális dél mint hegemón csoport elképzelését. Valójában a világ számos konfliktusa a fejlődő államok között és azokon belül zajlik. Miközben az ismételt erőfeszítések arra irányulnak, hogy ezeket az észak–déli ellentét intellektuális takarója alá dugják, addig ezek az államközi és államon belüli konfliktusok továbbra is uralják a nem nyugati világ politikáját.

A különbségek túlságosan szembetűnőek. Öt évtizeddel ezelőtt az arab olajembargót és az OPEC megalakulását úgy tekintették, mint a harmadik világ – a globális dél kifejezés korabeli megfelelője – Nyugatra mért csapását. Akkor is kihívást jelentett a nem nyugati világ nyersanyagtermelői és fogyasztói ellentmondásos érdekeinek összeegyeztetése, és ez ma még inkább így van.

Hasonlóképpen, India és Kína gazdasági kapcsolatai, mondjuk, a Kongói Demokratikus Köztársasággal, ma sem különböznek alapvetően Európa vagy Japán gazdasági kapcsolataitól – az ipari vállalatoknak rézre, kobaltra és más nyersanyagokra van szükségük. Az éghajlat-politikában is mély globális szakadékok vannak. Néhány állam az Egyesült Államok és Európa oldalán áll a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonása terén. A legtöbb fejlődő országnak több energiára van szüksége ahhoz, hogy megpróbáljon kiemelkedni a szegénységből, és sokan közülük, például India, továbbra is szenet és más fosszilis tüzelőanyagokat akarnak használni. Eközben a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika olajtermelő országai nem hajlandóak lemondani fő bevételi forrásukról.

Kína felemelkedése – mely az ázsiai országot a világ második legnagyobb gazdaságává tette – a maga nemében egyedülálló. Bármilyen természetű is legyen a Kína és a Nyugat közötti konfliktus, nem vitás, hogy az előbbi felemelkedését az utóbbi aktívan támogatta. Miközben Kína vitatkozik a Nyugattal, India a kínai tankönyvet követi, és lelkesen udvarol a nyugati tőkének és technológiának abban a reményben, hogy ezeket felhasználhatja a gyors növekedéshez.

Barbárok a kapuk előtt?

A mióta a globális dél koncepciója teret nyert, a fejlődő országokon belüli különbségek csak tovább erősödtek. Az Öböl-államok hatalmas vagyonra tettek szert; Dubai ma már jelentős pénzügyi központ. Az Öböl menti tőke az egész Közel-Keleten és Afrikában a gazdasági növekedés motorja. Emellett arra biztatja az Öböl menti királyságokat, hogy aktívan beavatkozzanak a különböző belső és regionális konfliktusokba, például Jemenben. Ki állíthatja, hogy az úgynevezett globális délen az intervencionizmus csak nyugati szokás?

A lap szerint a Nyugat etikátlan félelemkeltése csak tovább fokozza a kifejezés által okozott analitikai zavart. A kapu előtt álló barbároktól való irracionális félelem Nyugaton sokakat a nem nyugati világ totalizálására késztet. 2018-ban Donald Trump akkori amerikai elnök még durvábban fogalmazott, amikor az Afrikából és Haitiról érkező bevándorlásról beszélve „f..stalicskaországokra” utalt. Emlékezhetünk Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének aggodalmaira is, miszerint a nem nyugati „dzsungel” betör a jólét és rend európai kertjébe. Valójában 

A nyugati liberálisok számára a globális dél konstrukciója könnyű eszköz arra, hogy empátiát mutassanak a nem nyugati világ iránt. Ehhez az empátiához azonban nem kevés leereszkedés társul. Megtagadja az egyes országok cselekvőképességét azáltal, hogy egy tömbként kezeli őket, és általában feltételezi, hogy ez a tömb a nyugati liberális ügyeket fogja támogatni – az éghajlat-politikától a társadalmi igazságosság víziójáig –, függetlenül attól, hogy az így megjelölt országok ténylegesen támogatják-e azokat, vagy sem. 

Kifizetődődik a nyugatellenesség

A nem nyugati eliteknek megvan a maguk oka arra, hogy használják ezt a fogalmat. A Nyugatot hibáztatni mindig jó mentség a kudarcaikra, valamint a Nyugattal szembeni pózolás mindig is kifizetődő politika volt. Mindkét stratégia az áldozattá válás posztkoloniális narratívájában gyökerezik, és mindkettő figyelmen kívül hagyja a nem nyugati világ számos részén az elmúlt néhány évtizedben elért rendkívüli fejlődést. Elutasítják a nem nyugati világ növekvő képességét arra, hogy megváltoztassa a Nyugattal való kapcsolat feltételeit. 

A globális délről szóló retorika akkor is megbicsaklik, amikor megpróbálja megmagyarázni Kína, India, az Öböl-államok, az ázsiai tigrisek és más nem nyugati hatalmak felemelkedését, amelyek hatalmas befolyást szereztek a regionális és globális rendszerben. Akkor miért támogatja Peking és Újdelhi a globális dél ideáját? Nyilvánvalóan ez a globális befolyási harc része. Kína számára a globális délről szóló retorika a nem nyugati világ mozgósításáról szól az Egyesült Államokkal folytatott stratégiai versenyben. Indiát viszont aggasztja Kína növekvő befolyása, és megpróbálja visszaszerezni hagyományos politikai súlyát a nem nyugati világban.

A széles körben elterjedt nyugati vélekedéssel ellentétben azonban India nem tér vissza régi játékszabályaihoz. Ahogyan Subrahmanyam Jaishankar indiai külügyminiszter mondta, a hagyományos narratíva, miszerint a Nyugat a rosszfiú, nem tükrözi a meglehetősen összetett valóságot. Jaishankar arra utalt, hogy a globális termelés Kínában összpontosul, és Peking fegyverként használja gazdasági előnyét. Új-Delhi Ázsiában, Afrikában és másutt Pekinggel, nem pedig Washingtonnal verseng a befolyásért – ami ismét ellentmond a globális észak–déli megosztottság konstruktumának.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)