A világ egyik legveszélyesebb országa percekre van attól, hogy atomhatalommá váljon

A Gázai övezetben zajló háború kezdete óta az iráni kormányzat diadalmas hangokat ütött meg. „A cionista rezsim veresége ebben az eseményben nem csupán a cionista rezsim vereségét jelenti” – állította Ali Hámenei iráni legfelsőbb vezető egy múlt havi beszédében, utalva az izraeli kudarcokra a harctéren. „Ez egyben az Egyesült Államok veresége is.” Január elején Ebrahim Raiszi iráni elnök azzal dicsekedett, hogy országa ellenségei „látják Irán erejét, és az egész világ ismeri képességeit”. Néhány nappal később pedig az iráni külügyminisztérium szóvivője kijelentette, hogy az úgynevezett ellenállási tengely – az Irán által a térségben támogatott partnerek és helyettesítők (proxyk) hálózata – „koherensebb, ellenállóbb és egységesebb, mint valaha”.

Teherán számára azonban a folyamatban lévő konfliktus nem biztos, hogy olyan egyértelmű győzelemmel ér véget, mint amilyet már eddig is követelt. Irán a Közel-Kelet meghatározó hatalmává akar válni, de nem volt hajlandó a gázai háborúból tőkét kovácsolni azzal, hogy az ellenállás tengelye jelentős új frontokat nyisson Izrael vagy az Egyesült Államok ellen. A Hezbollah – Teherán legtehetségesebb szövetségese – rakétákat lőtt Izraelre, de ez nem váltott ki totális háborút az ország északi határán.

Az Irán által támogatott jemeni húszi fegyveresek többször fenyegették a nemzetközi hajózást, és rakétáikkal és drónjaikkal Izraelt vették célba, de ezek a támadások nem sokat tettek azért, hogy Izrael kivonuljon a Gázai övezetből. Az általános üzenet világos: Irán képes káoszt okozni, de nem elég erős ahhoz, hogy valódi offenzívába kezdjen. Továbbra is szüksége van regionális szövetségeseire, elsősorban a saját területének megvédéséhez. Teherán ezért arra a következtetésre juthat, hogy ez a konfliktus inkább gyengítette, mint erősítette. Ennek megfelelően sebezhetőbbnek érezheti magát – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Ali Vaez, az International Crisis Group Irán-projektjének igazgatója.

Ez kockázatos lenne, de olyan védettséget biztosíthatna Iránnak, mint amilyet Észak-Korea és Oroszország élvez a Nyugattal való szembenállás során. Egy atomfegyverrel rendelkező Irán pimaszabbul is elszabadíthatná partnereit szerte a Közel-Keleten, számítva arra, hogy a visszahatás korlátozott lenne, mivel ellenségei azon dolgoznak, hogy elkerüljék az armageddont.

Ha Teherán úgy dönt, hogy atomerőművet épít, nehéz lesz megállítani. A kormány nukleáris programja már eléggé előrehaladott állapotban van, és jelenleg korlátozott nemzetközi felügyelet alatt áll. Az Egyesült Államok elrendelhetne egy katonai csapást, de még ha sikeres is lenne, ez a csapás legfeljebb késleltetné Irán fegyverkezési törekvéseit. Egy nukleáris Irán következményei azonban annyira veszélyesek, hogy még mindig érdemes megakadályozni, ami azt jelenti, hogy megpróbálják újraindítani a diplomáciát.

A Hamász október 7-i, Izrael elleni támadása, amelyben lelkiismeretlenül civilek százait gyilkolták meg, megtörte az ország katonai legyőzhetetlenségének auráját. Évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy külső harcosok sikeresen behatoltak izraeli területre. Megmutatta, hogy Izrael hírszerző apparátusa, amelyet az ország ellenfelei régóta gyaláznak, és félnek tőle, közel sem olyan mindenható, mint amilyennek látszott. 

Irán számára ez a szörnyű támadás eleve egyfajta győzelmet jelentett. Teherán már régóta izraeli titkos műveletek célpontja, beleértve a vezető iráni atomtudósok és katonai parancsnokok meggyilkolását, és Izrael szabotálta Irán nukleáris és katonai létesítményeit. Irán így láthatta, hogy legfőbb ellenfele mérhetetlenül szenved. Amikor Izrael megkezdte gázai hadjáratát, Teherán az újjáéledt palesztin ügy zászlóvivőjeként tudta feltüntetni magát, ami megerősítette az ország hírnevét az egész Közel-Keleten. Izrael hírneve ezzel szemben romlott, mivel a háború humanitárius katasztrófává változtatta Gázát. A világ minden táján úgy tűnik, hogy az Oroszország ukrajnai háborús bűneivel kapcsolatos nyugati kritikák képmutató kettős mércét tükröznek.

A háború más módon is segített Iránnak. A konfliktus legalábbis késleltette az Izrael és Szaúd-Arábia közötti kapcsolatok normalizálását, ami a kínai közvetítéssel tavaly márciusban létrejött iráni–szaúdi enyhülés után újra elszigetelhette volna Iránt. Az ellenállás tengelye arra használta fel a konfliktust, hogy képességeit és széles hatókörét csillogtassa. A Hezbollah és a húszik támadásai mellett iraki és szíriai félkatonai csoportok több mint 150 támadást indítottak amerikai katonai és diplomáciai létesítmények ellen Irakban és Szíriában.

Játék a tűzzel

Mután Joe Biden amerikai elnök 2021-ben hivatalba lépett, Irán és az Egyesült Államok közvetett tárgyalásokat kezdett a regionális feszültségek csökkentésének, az amerikai szankciók enyhítésének és – ami kritikus – az iráni atomprogram korlátozásának reményében. A tárgyalásokon nem sikerült helyreállítani a 2015-ös nukleáris megállapodást, de 2023 nyarára úgy tűnt, hogy egy ideiglenes, deeszkalációs megállapodásra jutottak. Iráni megbízottak leállították az amerikai erők elleni támadásokat Irakban és Szíriában, és Irán 2021 óta először lassította le a magas szintű dúsítást. Cserébe az Egyesült Államok felszabadított néhány befagyasztott iráni pénzeszközt. A két fél 2023 szeptemberében néhány foglyot is kicserélt.

Erre az előrelépésre építve Iránnak és az Egyesült Államoknak október 18-án Ománban kellett volna visszatérnie a tárgyalóasztalhoz, ahol kiterjedtebb tárgyalásokat kezdtek volna. Ez a kis lehetőség azonban abban a pillanatban megszűnt, amikor a Hamász fegyveresei siklóernyővel izraeli területre repültek. Most, hogy az Egyesült Államok elnökválasztási évbe lépett, és az iráni rezsim immár két háborúban is részt vesz az Egyesült Államok szövetségesei – Izrael és Ukrajna – ellen, nincs valódi kilátás komoly diplomáciai kötelezettségvállalásra.

Ez az összeomlás akkor következik be, amikor Irán egyre közelebb kerül a nukleáris fegyverek előállításának képességéhez.

Talán csak néhány hónappal később gyárthatna hordozható bombát. A pontos időzítést nehéz megjósolni, részben azért, mert az ENSZ nukleáris megfigyelőszervezete nem tudja teljes mértékben ellenőrizni Teherán nukleáris programját. Irán már nem tartja be a mára megszűnt nukleáris megállapodás átláthatósági intézkedéseit, amelyek lehetővé tették az ellenőrök számára, hogy megfigyeljék a centrifugagyártó üzemeket és a be nem jelentett nukleáris létesítményeket. Ennek eredményeképpen Teherán most potenciálisan titkos létesítményekbe irányíthatja át a magasan dúsított urán előállítását.

Teheránnak még mindig jó okai vannak arra, hogy ne építsen atomfegyvert, sőt még arra is, hogy az uránt fegyverminőségűre dúsítsa, és teljesen kizárja az ENSZ ellenőreit. E küszöbértékek puszta átlépése például Izrael vagy az Egyesült Államok megelőző csapását válthatná ki. Ha Iránnak sikerül észrevétlenül fegyvert építenie, azt kockáztatja, hogy regionális nukleáris fegyverkezési versenyt indít el az öböl menti versenytársaival, például Szaúd-Arábiával. Ha pedig Irán nukleáris fegyverrel lépne fel, az valószínűleg feldühítené Kínát, Irán messze legkritikusabb olajvásárlóját és felbecsülhetetlen értékű diplomáciai partnerét.

Teherán mégis úgy dönthet, hogy a nukleáris fegyverkezés előnyei meghaladják a kockázatokat. Irán már megfizette az atomfegyverek gazdasági árát, miután évekig tartó szankciókat kellett elszenvednie. Már nem hisz abban, hogy a Nyugat hajlandó és képes lenne hatékony és fenntartható szankciókönnyítést nyújtani, még akkor sem, ha visszavonná atomprogramját. És sajnos

Teherán óvatos válasza leleplezte sebezhetőségét, gyengítve regionális elrettentő erejének hitelességét. Az iráni vezetők úgy tekinthetnek az atomfegyverek megszerzésére, mint egy olyan lehetőségre, amellyel újból biztosítékot szerezhetnek arra, hogy nem fogja megtámadni őket Izrael vagy az Egyesült Államok – felszabadítva az ellenállás tengelyét, hogy sokkal nagyobb pusztítást végezzenek. Ráadásul azok az iráni tisztviselők, akik azt szeretnék, hogy az ország atomfegyverhez jusson, ezt a nagy lehetőség pillanatának tekinthetik. Irán riválisainál ugyanis a gázai és az ukrajnai háború, a Kínával folytatott verseny és a választások elvonják a figyelmet.

Még ha az Egyesült Államok és szövetségesei rajta is kapják Iránt azon, hogy nukleáris fegyverrel próbálkozik, nincs jó módszerük arra, hogy megállítsák. Megpróbálhatnának katonai csapásokkal kiiktatni néhány létesítményt vagy szakértelmet. De Irán és szövetségesei amerikai eszközök elleni támadásokkal válaszolnának, és Irán most már elég tudással és képességgel rendelkezik ahhoz, hogy a csapások önmagukban csak késleltessék az iráni nuklearizációt. Ha Teherán szétszórná a magasan dúsított urániumát titkos létesítményekbe további dúsítás és fegyvergyártás céljából, Washingtonnak vagy szőnyegbombáznia kellene az egész országot, vagy meg kellene kísérelnie a rendszerváltást, akár invázióval, akár belső lázadással.

Irán lakossága majdnem kétszer akkora, mint Iraké, területe majdnem négyszer akkora, mint Iraké, és sokkal erősebb hadsereggel rendelkezik. Az Egyesült Államoknak hatalmas erőfeszítéseket kellene tennie az ország eltiprásáért vagy az ország elfoglalásáért és megtartásáért. Egy hosszabb bombázó hadjárat vagy invázió humanitárius következményei szörnyűek lennének. És ahogy az iráni rezsimnek az ismétlődő tüntetésekkel szembeni kemény fellépése is mutatja, Teherán továbbra is brutálisan hatékonyan tartja kézben a hatalmat.

Így az Egyesült Államoknak csak egyetlen valódi lehetősége marad: a diplomácia. Ez az egyetlen dolog, ami a múltban visszaszorította Irán nukleáris programját, és ez az egyetlen dolog, aminek ma is van esélye erre.

Diplomácia, diplomácia, diplomácia, diplomácia, erre van szükségünk. Meg kell akadályoznunk, hogy a helyzet olyan mértékben romoljon, hogy lehetetlenné váljon a visszaszerzése 

– jelentette ki az ENSZ nukleáris cárja, Rafael Grossi, amikor januárban Iránról beszélt. De egy ilyen romlás elkerülése érdekében az országoknak olyan politikára van szükségük, amely túlmutat azon, hogy elrettentse Teheránt nukleáris programjának további eszkalálódásától. Ez a politika még a legjobb esetben is aggasztóan előrehaladott helyzetben hagyná Iránt. Ahelyett, hogy csupán arra összpontosítanának, hogy ne lépjék át a szakadékot, a politikai döntéshozóknak arra kellene törekedniük, hogy eltávolodjanak tőle.

A tárgyalások újraindítása nem lesz népszerű vagy könnyű a kulcsfontosságú nyugati fővárosokban, ahol Iránt érthető módon jobban gyűlölik, mint bármikor évtizedek óta. Teheránban is nehéz lehet eladni, ahol a politikai döntéshozók egyre ellenségesebbek. Egy atomhatalommá váló Irán azonban sokkal robbanékonyabbá teheti az amúgy is ingatag régiót, és még ha az esélyek nagyok is, a Nyugatnak mégis arra kellene ösztönöznie Teheránt, hogy nukleáris programját a tárgyalóasztalnál befolyási eszközként használja – nem pedig elrettentő eszközként a csatatéren. Ahogy egy 1970-es évekbeli, nukleáris fegyverek elleni szlogen fogalmazott: „Jobb ma aktív, mint holnap radioaktív” – írja a szerző.

(Borítókép:  Az iráni elnöki hivatal által 2021. április 10-én rendelkezésre bocsátott képen az iráni Natanz urándúsító üzem gépházának felvétele látható, amelyet az iráni nukleáris technológia nemzeti napján Teheránban mutattak be. Fotó: Iranian Presidency / AFP)