A Közel-Kelet befagyott, senki sem irányít, de miért nem?

Az arab–izraeli konfliktusok gyakran tűntek tisztázó eseményeknek. A háborús napok elsöpörnek évtizedekig uralkodó elképzeléseket − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Gregg Carlstrom, a The Economist közel-keleti tudósítója.

Az e háborúkból származó történetek azonban már-már a mítoszteremtés határát súrolják. Az 1967-es történet, bár nem teljesen valótlan, túlságosan is patetikus. Az olyan rendszereket, mint Gamal Abdel Nasszer egyiptomi rezsimjét, mindig is inkább a szűkös önérdek motiválta, mint a pánarabizmus magasztos eszméi, és az utóbbit csak akkor vetették be, amikor az előbbit szolgálta. Az ilyen vezetők olyan politikai és gazdasági problémákkal terhelték államukat, amelyek a mai napig megmaradtak. Az 1967-ben elszenvedett katasztrófa talán meggyorsította volna a vesztüket, de idővel összeomlottak volna saját ellentmondásaik alatt.

Ugyanez vonatkozik a Hezbollah elleni 2006-os háborúra is. Nem ez volt Izrael első katonai veresége; lásd Dél-Libanon hosszú megszállását, amely mindössze hat évvel korábban ért véget egy megalázó egyoldalú kivonulással és Izrael helyettes erőinek, a dél-libanoni hadseregnek a gyors összeomlásával. Izrael csak azért tűnt legyőzhetetlennek, mert legsúlyosabb ellenségei feladták. A háború azonban átalakulóban volt, legalábbis a Közel-Keleten, ahogy a hadseregek közötti csaták átadták helyüket a nem állami szereplők elleni kimerítő hadjáratoknak. Izrael az Egyesült Államokhoz hasonlóan azon dolgozott, hogy a hagyományos taktikákat átdolgozza a nem hagyományos fenyegetéssel szemben.

Még túl korai lenne teljes körű következtetéseket levonni a legutóbbi arab–izraeli háborúról. Az Izrael és a Hamász közötti öt hónapos harc azonban máris megcáfolt néhány nagy mítoszt:

• hogy a palesztin ügy halott,
• hogy a kialakuló izraeli–öböl menti szövetség ellensúlyt jelent majd Iránnal szemben,
• hogy a konfliktusban kimerült régió a deeszkalációra és a gazdasági növekedésre fog összpontosítani,
• és hogy egy valóban posztamerikai Közel-Kelet alakult ki.

Tisztánlátás

Október 7-ig sikeresnek tűnt Izrael palesztinokkal szembeni, hosszú ideje tartó „oszd meg és uralkodj” stratégiája. Benjamin Netanjahu miniszterelnök mindent megtett a Palesztin Hatóság aláásására, még akkor is, amikor a Hamásszal kötött alkukat, és megkönnyítette dollármilliárdok átutalását annak kormányának a Gázai övezetben; majd azt állította, hogy Izraelnek nincs tárgyalópartnere a palesztin oldalon, mert a Hamász az erősebb fél. Alkalmanként egy-egy hétig tartó harcok zajlottak a Gázai övezetben, vagy magányos farkasok támadtak Jeruzsálemben és Ciszjordániában, de a hagyományos bölcsesség szerint a palesztinok túlságosan elnyomottak és széttöredezettek ahhoz, hogy ennél többre képesek legyenek.

A világ pedig elvesztette érdeklődését az ügyük iránt. Az Egyesült Államok nem akart többé közvetítő szerepet játszani. Kínának és Indiának pedig más prioritásai voltak. Még néhány arab államot is jobban érdekeltek az izraeli high-tech cégekkel kötendő üzletek, mint a palesztin állam megteremtésének szorgalmazása. Nem gyakoroltak nyomást Izraelre, hogy vessen véget a megszállásnak, amely úgy tűnt, hogy kis költséggel a végtelenségig irányítható.

Ez volt Netanjahu véleménye, de ezt sokan mások is osztották. Sok izraeli úgy gondolta, hogy megkerülheti a palesztin kérdést. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor Isaac Herzog (ma Izrael elnöke) volt Netanjahu legfőbb balközép kihívója a miniszterelnöki posztért, több időt töltött a napenergiával, mint az izraeli–palesztin konfliktussal. A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az izraeli zsidók többsége inkább a status quo fenntartását választja a kétállami megoldás helyett.

A kialakulóban lévő regionális biztonsági szövetségbe vetett remény figyelmen kívül hagyott egy kulcsfontosságú tényt az öböl menti államokkal kapcsolatban: ezek puha célpontok. Az olajexportra támaszkodnak, hogy megtömjék a pénztárcájukat, az importra, hogy táplálják lakosságukat, és a sebezhető infrastruktúrára, például a sótalanító üzemekre, hogy egy barátságtalan térségben fennmaradjanak.

2019-ben iráni rakéták és drónok csapást mértek szaúd-arábiai olajlétesítményekre, átmenetileg megakasztva a királyság olajtermelésének felét. A támadás rávilágított arra, hogy az öböl menti államok mennyire sebezhetők. Annak ellenére, hogy dollármilliárdokat költenek fegyverekre – Szaúd-Arábia és Katar a világ öt legnagyobb fegyverimportőre között van –, hadseregeik nem túl ütőképesek, kevés harctéri tapasztalattal rendelkeznek.

Nincs seriff a városban

A mítoszok lehetnek tanulságosak, még akkor is, ha tévesek. Néhány öböl menti tisztviselő azért beszélt a többpólusú világról, mert valóban elkeseredett volt az Egyesült Államok miatt; mások azért tették ezt, mert azt remélték, hogy ez meggyőzi az Egyesült Államokat arról, hogy maradjon a Közel-Keleten. Washington azért fűzött reményt az új biztonsági architektúrához, mert el akart menni. Az izraeliek azért hittek a végtelen, olcsó megszállásban, mert a térség legnagyobb hatalmai jelezték, hogy ez elfogadható lenne. Más szóval a Közel-Kelet változik, még akkor is, ha a politikai döntéshozók tévedtek e változások értékelésében.

Az Egyesült Államok befolyása tagadhatatlanul csökken, de Kína és Oroszország még nem közel-keleti hatalmak. Washington nem tudja meggyőzni Izraelt, hogy támogassa a kétállami megoldást vagy a Palesztin Hatóság visszatérését a Gázai övezetbe.

Elég erős ahhoz, hogy két repülőgéphordozó-csoportot küldjön a Földközi-tenger keleti részébe, és B–1-es bombázókkal repüljön a fél világ körül, hogy csapást mérjen a húszikra és az iraki milíciákra, de nem elég erős ahhoz, hogy elrettentse ezeket a milíciákat a kereskedelmi hajózás vagy az amerikai csapatok elleni támadásoktól.

Az Egyesült Államok az október 7-e utáni napokban segített megakadályozni, hogy kitörjön az Izrael és a Hezbollah közötti háború, és a húszikra mért csapásai ideiglenesen csökkenthették a hajók elleni támadásra szánt rakétakészletüket. Ezen túlmenően azonban az Egyesült Államok kevés kézzelfogható eredményt képes felmutatni az elmúlt öt hónap diplomáciai és katonai erőfeszítései nyomán. Még ha aktívabb hatalom is a térségben, akkor is erőtlen, amikor az iráni megbízottakkal játszadozik, és könyörög az ellenszegülő izraeli kormánynak.

Ha az Egyesült Államok tévedett, amikor egy Irán-ellenes koalícióról fantáziált, Irán saját szövetségének feszültségei is láthatók. Az elmúlt négy hónap interjúiban talán az egyetlen dolog, amiben amerikai, arab, európai, iráni és izraeli tisztviselők egyetértettek, az az, hogy a Hamász a teheráni támogatóival való konzultáció nélkül csapott le Izraelre. A rezsim azóta sem volt hajlandó szabadjára engedni legerősebb megbízottját, a Hezbollahot – amely Libanonban nyomás alatt áll, többek között saját síita választói körében –, hogy ne rántsa az országot háborúba Izraellel. Irán szintén ideges az iraki és jemeni csoportjai akciói miatt. Az „ellenállás tengelye” arra volt hivatott, hogy a konfliktusokat távol tartsa Irán határaitól: most azonban, ha ezt a tengelyt használják, azzal azt kockáztatják, hogy hazahozzák őket.

Bár az öböl menti országok nem állnak Izrael oldalán Irán ellen, de nem is sorakoznak fel Izrael ellen. Az Egyesült Arab Emírségek fenntartotta diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait Izraellel, olyannyira, hogy rendszeres járatokat indítottak Tel-Avivba Dubajból és Abu-Dzabiból – még a háború első napjaiban is, amikor a gépek szinte üresek voltak. („Business as usual” – mondta a szerzőnek egy izraeli üzletember januárban.) Amikor nem hivatalosan beszélt egy emírségi tisztviselővel, a mondandója akár egy sólyombarát izraelitől is származhatott volna.

Bahreinben voltak Izrael-ellenes tüntetések, és az ország fogatlan parlamentje szimbolikus határozatot fogadott el az Izraellel való kapcsolatok megszakításáról, de a rezsim mindezt figyelmen kívül hagyta. A szaúdiak még a novemberi választások előtt igyekeznek megkötni saját normalizációs megállapodásukat Izraellel. A palesztin ügy újra napirendre került, több tízezer halott árán, de úgy tűnik, érdemben alig haladt előre.

A régió interregnumban van. Felejtsük el az egy- vagy többpólusúságról szóló beszédet:

a Közel-Kelet nem poláris. Senki sem irányít.

Az Egyesült Államok érdektelen, hatástalan, hegemón, nagyhatalmi riválisai pedig még inkább. A törékeny öböl menti államok nem tudják betölteni az űrt; Izrael sem; Irán pedig csak a bajkeverő szerepét játszhatja. Mindenki más csak külső szemlélő, akit gazdasági problémák és legitimációs válságok gyötörnek. Ez volt a valóság már október 7-e előtt is. A háború csupán az illúziókat söpörte el.

(Borítókép: Majdi Fathi / NurPhoto / Getty Images)