Így működik a brutális orosz hadigazdaság

Oroszországban a szovjet gazdasági tervezés kigúnyolásának hagyománya majdnem olyan régi, mint a gazdasági rendszer javítására tett kísérletek. „Mi történne, ha a szocializmust a Szaharában építenék?” – kérdezi egy régi vicc. A válasz: „Eleinte a terveken kívül nem lesz semmi. Aztán homokhiány lesz.”

Egy másik szerint − amelyet Alan Greenspan, az amerikai jegybank korábbi elnöke nagyon szeretett – a Brezsnyev-korszakban emberek egy csoportja katonai parádén sétál a moszkvai Vörös téren, csakhogy katonai egyenruha helyett bő formaruhát viselnek. Egy segéd odaszalad a szovjet vezetőhöz: „Leonyid Iljics, nem tudjuk, kik ezek az emberek!” Brezsnyev válaszol: „Nyugodjon meg, elvtárs, ezek a mi legpusztítóbb fegyvereink − szovjet közgazdászok”.

Több mint két év és hat hónapnyi ukrajnai „különleges katonai művelet” után úgy tűnik, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt országa gazdasági tervezőinek hírneve nem tántorítja el − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Andrei Kolesnikov, a Carnegie Russia Eurasia Center tudományos főmunkatársa. 

A tavaszi kormányátalakítás leglátványosabb eredménye kétségtelenül az volt, hogy Szergej Sojgu, régóta hivatalban lévő védelmi minisztert Andrej Belouszovra cserélte − egy katonai tapasztalattal nem rendelkező állami közgazdászra. Belouszov korábban gazdasági fejlesztési miniszter, az elnök gazdasági asszisztense és miniszterelnök-helyettes volt. Kinevezésének azonban oka van: Oroszország katonai kiadásai mára olyan gigantikus méreteket öltöttek − egyes becslések szerint a 2024-es költségvetés csaknem egyharmadát a védelemre fordítják, ami a GDP nagyobb hányadát éri el, mint bármely más évben a posztszovjet orosz történelemben −, hogy azt csak egy közgazdász tudja hatékonyan kezelni.

Vlagyimir Putyin nem hazudik

Legalábbis ez Putyin egyik magyarázata, és úgy tűnik, nem hazudik. Egy másik magyarázat szerint az orosz haditechnológia hatékony kezelése lehetővé teszi az ország számára, hogy elérje a „technológiai szuverenitást” − a teljes önellátást − a polgári iparban is. És az is, hogy a hatalmas katonai kiadások, még ha a humán tőke rovására is mennek, beleértve néha a szociális és egészségügyi szolgáltatásokat is, elvileg képesek a gazdasági fejlődés motorjává válni. Ebben az értelemben Belouszov a megfelelő választás: a szovjet közgazdaságtan matematikai iskolájának híveként teljes mértékben hisz abban, hogy a legfelsőbb hatalom mindent ki tud számítani, és hogy az állami pénz és az állami beavatkozás bármilyen válságot meg tud oldani.

Megfigyelők Belouszovot már „katonai keynesiánusnak” nevezték − ez némileg sértő utalás John Maynard Keynesre, a 20. század eleji brit teoretikusra és a kormányzati ösztönzés szószólójára. Pontosabban Belouszov elképzelései arra a megközelítésre emlékeztetnek, amely aláásta a Szovjetuniót: a védelmi kiadások fenntarthatatlan növekedésére és a gazdaság könyörtelen militarizálására. Természetesen hivatásos közgazdászként Belouszov nem támogatja a piactól való elfordulást. Azonban támogatja azt a nézetet, hogy nemcsak az intenzív kormányzati kiadások, hanem kifejezetten a katonai kiadások is szolgálhatnak a fejlődés motorjaként. Joggal nevezhetjük ezt a megközelítést Putyin új gazdasági modelljének − amelyet nemcsak ukrajnai háborújának kényszerei, hanem a szovjet „csodaszerek” és téveszmék évtizedei is alakítottak.

Vlagyimir Putyin valaha liberális politikus volt

Ez bizonyos mértékig változást jelent Putyin első hivatali éveihez képest. Végülis az 1990-es évek liberális reformjai nyomán került hatalomra, és hatalmának első éveiben úgy tűnt, támogatja az orosz gazdaság nagyszabású szerkezetátalakítását és liberalizációját. Az erős makrogazdasági mutatók fenntartásának és az állami költségvetés egyensúlyban tartásának fontosságával is teljesen tisztában van. Ezért tart még mindig racionális technokratákat adminisztrációjában, például Elvira Nabiullinát jegybankelnökként és Anton Sziluanovot pénzügyminiszterként.

Belouszov azonban egészen máshonnan jött, mint a korábbi liberális reformerek. Kinevezésével Putyin lényegében most visszatér a szovjet gazdasági modellhez, de fontos piaci elemekkel kiegészítve. Az új modell egyesíti az állami intervencionizmust, a hadiipari komplexum dominanciáját és az importhelyettesítést a piacgazdasággal szemben különböző területeken, beleértve a különböző nyugati termékek párhuzamos importját a fogyasztói igények kielégítésére. Érdekes kísérlet, de hosszú és veszélyes előzményekkel rendelkezik. Annál is inkább, mivel egyre több nagyvállalatot államosítanak, ami aláássa a magántulajdon védelmébe vetett bizalmat, és azt sugallja, hogy a piac veszélyben van. Ráadásul a Kreml más módon is jelezte − például nemrég emelte a középosztályra kivetett adókat −, hogy nincs elég pénze a költségvetés egyensúlyának fenntartásához.

Úgy tűnik, Putyin − néhány szovjet elődjéhez hasonlóan − arra fogad, hogy a hatalmas katonai kiadások, amelyeket gazdasági matematikusok irányítanak, megmenthetik az országot, nem pedig csődbe juttatják. De ahogy azt a néhai kommunista rezsim túl későn tanulta meg, egy háborúra épülő gazdaság nem maradhat fenn örökké − függetlenül attól, hogy a tervezők milyen jól számolnak. Putyin és Belouszov azzal, hogy ilyen megközelítést alkalmaznak, azt kockáztatják, hogy Oroszország nehezen kivívott liberális gazdasági alapjainak maradékát is aláássák. A gazdasági reformerek által több mint 30 évvel ezelőtt létrehozott elvek eddig viszonylagos stabilitásban tartották az orosz rendszert, az ország növekvő elszigeteltsége ellenére. Ha és amennyiben ezek eltűnnek, nagyon nehéz lehet elkerülni egy nagyobb összeomlást.

(Borítókép: Győzelem napi katonai parádén a Vörös téren 2020. június 24-én Moszkvában. Fotó: Ramil Sitdikov – Host Photo Agency / Getty Images)