Egy tábornokot sem hatott még meg olimpiai bojkott

Politika és sport az 1912-es játékokon gabalyodik először látványosan össze. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a rebellis magyarokkal és csehekkel gyűlik meg a bajuk, akik önállóan, a megnyitóünnepségen saját zászlajuk alatt akarnak felvonulni.

A magyar sportolók végül önálló csapatként indulhattak, a MAGYARORSZÁG feliratú tábla mögött és a hazai olimpiai mozgalom zászlaja alatt integethetnek a svéd főváros közönségének, a cseheknek viszont be kell érniük az ÖSTERIKE-TSCHECHER felirattal.

A cári Oroszországnak ugyanezen az olimpián a finnekkel gyűlt meg a bajuk, akik szintén saját zászló alatt vonultak volna. Coubertin báró, a modern kori olimpiai mozgalom atyja erre mondta: A sportnak megvan a maga földrajza, ami igencsak különbözhet a politikai földrajztól.

Az 1920-as antwerpeni játékokon sem sportolók bojkottáltak, hanem a szervezők. Coubertin akarata ellenére a világháborús vesztesek – Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország – sportolóit nem hívták meg.

Az 1924-es játékokat Párizsban rendezték hat évvel a világháború után. A francia rendezők az egykori háborús ellenség Németország sportolóit nem hívták meg, mondván, a testi épségüket nem tudják garantálni.

Az első bojkottot az 1936-os berlini olimpián hirdették meg, igaz, ekkor még nem egy egész nemzet, hanem néhány amerikai zsidó egyéni sportoló maradt távol politikai okokból, nevezetesen Hitler politikája miatt a játékoktól.

Amerikában nagy vita alakult ki arról, hogy induljanak-e a berlini olimpián. (A német főváros egyébként még Hitler hatalomra jutása előtt kapta meg a rendezési jogot, 1932-ben még nácik tüntettek az olimpia ellen, nehogy az alacsonyabb rendű népek megfertőzzék a németeket, majd Hitler 1933-tól a német nagyság dicsőítésének szolgálatába állított az olimpiát.)

Az amerikai feketék a részvétel mellett voltak, mondván, így meg lehet mutatni a germánoknak, hogy ők sem érnek kevesebbet náluk. (Jesse Owens megmutatta, négy számban nyert aranyérmet.) Az amerikai zsidók a bojkott mellett voltak, végül az olimpiai bizottság tagjai meggyőző fölénnyel szavaztak az indulás mellett. Kanada, Franciaország és Nagy-Britannia is fontolgatta a bojkottot – az amerikaihoz hasonló eredménnyel.

Az 1948-as londoni játékokon a két nagy második világháborús vesztes, Németország és Japán nem vehetett részt.

Az első igazi bojkott az 1952-es helsinki olimpiához és éppen Kínához kötődik. A kínai polgárháborúban vesztes Kuomintang 2 millió emberrel Tajvan szigetére vonult vissza, építve tovább a Kínai Köztársaságot. A kommunista vezetésű Kína az országot nem ismerte el, így azt sem, hogy helyük lenne az olimpiai játékokon, ezért távol maradt az 1952-es (és még jónéhány) olimpiától.

Az 1956-os melbourne-i játékokat a lehető legrosszabb időpontban, közvetlenül a magyar forradalom leverése és a szuezi válság után tartották. Szóba került a halasztás, végül a játékpártiak győztek. A forradalmat vérbe fojtó Szovjetunió részvétele miatt három, amúgy nagyon különböző európai ország nem küldte el sportolóit: a liberális Hollandia, a francóista Spanyolország és a semleges Svájc.

A Szuezi-csatorna egyiptomi államosítása miatt kitört háború – brit-francia-izraeli csapatok támadták Egyiptomot – miatt Egyiptom, Irak és Libanon maradt távol a játékoktól.

Az 1964-es tokiói olimpia volt az első, ahol nem indulhatott a faji megkülönböztetést hirdető Dél-Afrika, és 1992-ig nem fog. (Az 1960-as játékokon még engedélyezték indulását, ha csapatukban feketék is helyet kapnak, de végül csak fehérek vettek részt a játékokon, mondván, a feketék nem kvalifikálták magukat.)

A mexikói diákok 1968-ban – a tibetiek mostani akciójához hasonlóan kihasználva, hogy a világ az olimpia miatt országukra figyel – politikai követelésekkel álltak elő. Egyebek mellett nehezményezték azt is, hogy a kormány hatalmas összegeket költ a játékokra, miközben az ország egyes vidékein leírhatatlan a nyomor. „Nem olimpiát, forradalmat akarunk!” – hangoztatták.

Válaszul a rendőrség 10 nappal az olimpia nyitónapja előtt a tömegbe lőtt. Az áldozatok száma máig vitatott; a kormány négy halottat és húsz sebesültet ismert el, a szemtanúk beszámolói szerint viszont 2-300 ember vesztette életét.

Arról nem találni adatot, hogy a szégyenletes mészárlás – aminek méretei akkor még nem voltak ismertek a nemzetközi közvélemény előtt – bárki is tiltakozott volna, a feketék Amerikában zajló emberjogi küzdelmét viszont a 200 méteres síkfutás győztese és harmadik helyezettje azzal támogatta, hogy a dobogón a radikális Black Power nevében lehajtott fejjel, kesztyűs öklét a magasba emelve tiltakozott. Tommie Smitht és John Carlost örökre eltiltották az olimpiától és kiutasították őket Mexikóból.

Az 1972-es olimpia előtt a dél-afrikai befolyás alatt álló Rhodesia szereplése miatt 27 afrikai ország hirdetett bojkottot, végül a rhodesiai sportolóknak kellett elhagyniuk az olimpiai falut. A müncheni olimpián 11 izraeli sportolót gyilkolt meg a palesztin Fekete Szeptember, miután az izraeli kormány nem teljesíti követeléseit: 200 bebörtönzött palesztin elengedését és szabad elvonulást.

A mészárlás után az életüket féltő izraeli és a bosszútól tartó egyiptomi sportolók hazautaztak.

Az 1976-os montreali olimpián a kanadai kormány nemkívánatosnak minősítette a tajvani sportolókat, erre az USA bojkottal fenyegetőzött. Tajvan végül indulhatott volna, ha nevében nem szerepel a Kína szó, erre Tajvan mondott nemet. Végül mindkét Kína bojkottálta az olimpiát.

A játékokat azonban egy ennél is nagyobb botrány árnyékolta be. Az olimpia előtt nem sokkal egy új-zélandi profi rögbicsapat vendégszerepelt Dél-Afrikában. Huszonnyolc, főleg afrikai ország azt követelte, hogy Új-Zéland ne indulhasson a játékokon, a NOB viszont nem lépett közbe, mondván, a rögbi nem olimpiai sportág. Válaszul a megnyitóünnepség előestéjén hazautaztak a huszonnyolcak.

A Szovjetunió javában készült minden idők legnagyobb olimpiájára, Moszkvában soha nem látott építkezések kezdődtek, amikor a Vörös Hadsereg 1979. december 26-án bevonult Afganisztánba. Jimmy Carter amerikai elnök ultimátumot adott: ha február 20-ig nem vonják vissza a szovjet csapatokat, akkor bojkottra szólítja a szabad világot.

A szovjetek nem rettentek meg, a NOB nem döntött más helyszín mellett, mert akkor a másik oldal bojkottjával kellett volna számolni. Végül 42, zömmel kicsiny ország maradt távol a játékoktól, de az USA mellett olyan jelentős országok sem vettek részt, mint a Német Szövetségi Köztársaság, Törökország, Japán, Kanada vagy Argentína. A bojkottálók között volt Albánia is, de nekik nem az afganisztáni bevonulással, hanem a kommunizmus szovjet értelmezésével volt bajuk.

Köztes megoldás, vagyis az olimpiai zászló alatti részvétel mellett tizenhat, zömmel nyugat-európai ország döntött: Andorra, Ausztrália, Belgium, Dánia, Franciaország, Nagy-Britannia, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Puerto Rico, San Marino, Spanyolország, Svájc, Új-Zéland.

A záróünnepségen, a szokásokkal ellentétben, nem húzták fel az olimpiának otthont adó következő ország zászlaját, csak a városét, Los Angelesét.

Csodának kellett volna történnie ahhoz, hogy 1984-ben a Szovjetunió és a keleti blokk legtöbb országa indulhasson az olimpián. Ahogy Mink András írja tanulmányában: „A birodalom történelme során ritkán állt olyan csehül, mint 1984-ben. Az afganisztáni háború, amely már csaknem fél évtizede emésztette az anyagi, emberi és politikai erôforrásokat, teljes csôd volt, amelybôl ráadásul kimenekülni sem lehetett. Lengyelországban a katonai diktatúra sem tudta eltiporni a Szolidaritást. A fegyverkezési versenyben sem állt jól a szénájuk. (…) A birodalom élén pedig egy magatehetetlen vénember, Konsztantyin Csernyenko, aki átmeneti uralkodását a palotai klikkek közötti állóháborúnak köszönhette. Kellett valami. Egy gesztus, ami nem kerül sokba, nem kockázatos, mint például egy háború, mégis eléggé sokkoló, és egyben a kifelé ácsingózó szövetségesekkel is meg az ellenféllel is tudatja, hogy azért még ôk az urak a háznál. A Los Angeles-i olimpia bojkottja mindezekre tökéletesen alkalmas volt.”

Már csak az ürügyet kellett megtalálni, ez pedig az lett, hogy veszélyben van a szovjet sportolók biztonsága. (A szovjetek mindezt azzal fűszerezték meg, hogy az olimpiai csapatukba ismert KGB-ügynököket is neveztek, akik természetesen nem kaphattak USA-vízumot, ezen pedig Moszkva látványosan megsértődhetett.) A szovjet vezetésű bojkotthoz végül 13 ország csatlakozik: Afganisztán, Angola, Bulgária, Kuba, Csehszlovákia, NDK, Etiópia, Laosz, Mongólia, Észak-Korea, Lengyelország, Vietnam, Magyarország.

A játékokra az USA-val ellenséges viszonyban lévő Líbia és Irán sem küldte el sportolóit.

Az 1988-as játékok hozta el a máig utolsó bojkottot. Észak-Korea társrendező akart lenni, Dél nem is zárkózott el ettől, de a tárgyalások megrekedtek, és Észak-Korea dacosan bojkottot jelentett be. A nemzetközi környezet azonban megváltozott négy év alatt, fel sem merült, hogy a keleti blokk megint távol marad, így a szurkolóknak az észak-koreai sportlókon kívül a kubaiakat, nicaraguaiakat és az etiópokat kellett nélkülözniük.

A kilencvenes évektől, részben a hidegháború lezárulásának köszönhetően, a bojkott már nem volt divat. És talán azért sem, mert egyetlen bojkott sem oldott meg semmit.