Fehér ember statisztának

A Sínai-félsziget (Dahab)

Egyiptomi túránk harmadik hetének első napján éppen indultunk volna a Sínai-félszigetre, amikor Ibrahim (a hotel menedzsere) egy felettébb érdekes ajánlattal állt elő. Egy egyiptomi filmhez keresnek ,,fehér" embereket statisztának, vállaljuk-e? Ibrahim hozzátette: a kb. nyolc órás melóért kerek 50 font ütné a markunkat, s ez az egyiptomi bérekhez, illetve az ő fizetéséhez (havi 150 font) viszonyítva igen nagy pénz. 50 font tíz napi szállásdíj a Vörös-tenger partján. Sőt, a forgatás alatt enni és inni is kapunk. Több sem kellett hozzá, jelentkeztünk a munkára.

Öltönyötök van?"

Rövid idő múlva megjelent a hotelben egy mobiltelefonnal rohangáló fazon, végignézett rajtunk, de főleg Bálint sivatagban megedződött, eredetileg fehér színű, másodpercek alatt folyamatosan amortizálódó sportcsukáján, majd megkérdezte: ,,Öltönyötök van?" Közöltük, hogy sajnos azt véletlenül Európában felejtettük, de feltételezzük, hogy a kairói Hollywood rendelkezik megfelelő jelmezekkel.

Szívás Dahabban, a tengerparton

Innen már felgyorsultak az események: több ,,fehér" fiatallal együtt egy mikrobuszba gyömöszöltek minket és meg sem álltunk Kairó egyik milliomos negyedében található szórakozóhelyig (Molin Rouge). A kisbuszból a táncpartketten keresztül egyenesen az öltözőbe mentünk, ahol az öltöztetők tudtunkra adták, hogy a filmben angol katonákat kell alakítanunk, a csajok meg a barátnőink lesznek, civilben.

Mivel a film még Egyiptom függetlenné válása előtt, valamikor az ötvenes években játszódott, a férfiakra régi angol katonai egyenruha (ami leginkább a Rózsaszín Párduc című rajzfilmben szereplő vadász öltözékére emlékeztetett), a nőknek meg a Magyarországon koszorúsjánykáknál bevált rózsaszín selyemcucc dukált. Mondanom sem kell, gyönyörűen néztünk ki.

Eközben kiderült, ,,fehér" férfitársaink nagy része cseh és lengyel, így a néhai szünidei matinéban sugárzott cseh rajzfilmek, a prágai sörök, a budapesti éjszakák, a leszakadó középosztály, a kötelező orosz és az egymás népe iránt érzett kurva nagy empátia szellemében volt miről eszmét cserélnünk. Közben egy amerikai srác elmondta, hogy ő már ötödször dolgozik statisztaként, illetve szereplőként arab filmekben: filmes pályafutása során alakított már orvost, üzletembert és nőre éhes vadkant. Hosszú ideje van Egyiptomban, és ebből a munkából jó kis extra manira tud szert tenni.

Hát ezt érdemli egy filmszínész?

A hangulat a tetőfokára hágott, amikor megjelent az abszolút európaiasan, Kelvin Klein farmeringbe feszítő, ősz hajú rendező: cigi az egyik kezében, másikban forgatókönyv és jegyzetek. A nagyterembe hívott minket, ahol az angol katonákat (azaz minket) és bájos feleségeiket a színpad előtti és melletti asztalokra ültetett le. Ekkor jelent meg egy kb. 180 centis - alakra és arcra leginkább Szenes Andreára hasonlító - helyi szépség, alias Manuela, a főszereplőnő. Az arab férfiak csodálatát kihívó főhősnő mögött loholt lótifuti öltöztetőnője, hogy mielőbb a sztárnőre varázsolja hastáncoshoz méltó, mindenféle szirszarokkal díszített ízléstelen, de tagadhatatlanul figyelemreméltó ruhácskáját. Mikor az operatőrök, a színészek és a statiszták is a helyükön voltak, elkezdődtek a később ezerszer megismételt próbafelvételek.

Az első jelenetben egy vicces pofa (a rendező állítása szerint Egyiptom legnépszerűbb színésze) konferálta be Manuélát, borzasztó angol kiejtéssel. Ezt a jelenetet - az egyértelműen kaka angol kiejtés miatt - még vagy húszszor elpróbálták. A konferálás után eszeveszett tapsolásba kezdtünk, mire megjelent a színpadon Manuela istennő. Rázta a fenekét, tekergette a hasát, erotikus szemforgatásokat és kacsingatásokat imitált, közben természetesen táncolt is. A performansz szünetében a rendező odajött hozzám és először arra kért, hogy miközben Manuela táncol, érintsem meg a testét. Ez egy igencsak erotikus szerepnek bizonyult, amit a reflektorok fényében, remegő kezekkel úgy hajtottam végre, ahogy azt az amerikai robotzsaru tenné.

Nekem speciel nem tetszett a szereplésem, de a rendezőnek nagyon bejött, sőt, a szerepemet is tovább bonyolította: arra kért, hogy ha azt mondja, hogy ,,Andreas", akkor ugorjak fel a színpadra és táncoljak Manuélával. Reflexből bólogattam a kérésére, s csak később jutott eszembe, hogy ezt alkohol nélkül az izgalomtól legfeljebb brékelve tudnám megvalósítani. Nem volt időm gondolkozni, a megadott jelre ugranom kellett, s Manuela fenekét a fenekemmel összekoccintva együtt csörögtünk.

"Minden eladó!" (Luxor, bazársor)

A produkciót hatalmas taps követte. Ekkor éreztem először életemben, hogy pályát tévesztettem: lelki szemeim előtt Oscar-díjak, Kim Basingerek, fekete limuzinok és méregdrága hotelszobák repkedtek. A valóság azonban kiábrándítóbb volt: a reflektorok fényében baromira izzadtunk, a szórakozóhely klozettjában pedig hiányzott a WC-papír. Hát ezt érdemli egy filmszínész?

Később az amúgy igen híres és felettébb szimpatikus egyiptomi rendezővel társalogtam. Mohamed Valamilyen Jesusnak hívták, a középső nevére sajnos nem emlékszem. Jesus elmondta, hogy a készülő film címe Tik-Tak, s kb. másfél év múlva adja az egyiptomi televízió. Azt már a forgatáson látni lehetett, hogy ez egy brazil filmekhez hasonló marhaságnak készül, amiből Egyiptomban bőven akad.

A délután folyamán még egyszer át kellett öltöznünk egy másik szerepre, így a forgatásokat este kilenc után fejeztük csak be. A végén a kisbuszban kezünkbe nyomták a fizetésünket (a beígért 50 fontot), így utam rögvest egy Internet-kávézóba vezetett. (A Dahab hotelben fél óra netezés 5 egyiptomi font, viszonylag olcsó.)

Szívás

Utunkat, illetve a nem kevés izzadsággal járó filmszereplést a Sínai-félszigeten, egész pontosan Dahabban pihentük ki. Dahab távolsági busszal kb. kilencórányi útra van Kairótól. Az odáig vezető út során több katonai ellenőrzőponton haladtunk át. Ilyenkor a katonák feljöttek a buszra és ellenőrizték az utasok papírjait, illetve a külföldiek útlevelét és vízumát.

A Sínai-félsziget szabálytalan, sivatagos hegyképződményeit a lakott területeknél sűrűn eldobált szeméthegyek (főleg műanyag flakonok) tarkították. Késő délután érkeztünk meg Dahabba, a szinte csak hotelekből és kempingekből álló tengerparti faluba. Sivataghoz és legyekkel díszített emberekhez szokott agyunkba mélyen hasított bele a felismerés, hogy voltaképpen egy ,,közel-keleti Ibizára" érkeztünk: izmos félmeztelen szörfös faszik, bikinis csajok, technozene, csehszlovák papucsban uralkodó közép-európai családapák és Nike pólóban feszítő importált arab pincérek nyüzsögtek mindenhol.

Ez a környezet kezdetben eléggé frusztrált, úgyhogy másnap a falu szélére, egy elhagyatott részre deportáltam magam. Élvezettel lubickoltam az elhagyatott részen egészen addig, ameddig el nem olvastam az útikönyv aknamezőkre vonatkozó részét.

Te voltál már katona?

Sivatagi túra után, a kairói Dahab Hotel tetõterén

Dahabban nyílt titok, hogy az utazók nagy része esténként fűvel kezeli le magát. Mivel a drogtartásért (és fogyasztásért) Egyiptomban is börtönbüntetés jár, Dahab nem egyenlő Amszterdammal. Bár a zsaruk nem molesztálják a turistákat, a parton lévő kávézókban, a pincérektől beszerezhető anyagot nem érdemes nagy nyilvánosság előtt szívni.

Esténként a pálmákkal körülvett, általam csak klubként emlegetett pihendében töltöttem az időt, s a szintén ott tartózkodó utazókkal ismerkedtem. Közben a mindössze másfél fontért igénybe vehető vízipipa közreműködésével szívtam magamba a menta ízt.

Itt ismerkedtem meg az Izraelből érkező Yanival, akit azért furdalt a lelkiismerete, mert nem adta le időben a dolgozatát. Kérdeztem, hogy mi a téma, mire ő azt felelte: arról kell írni, hogy mi motiválja az izraeli fiatalokat abban, hogy katonának menjenek és harcoljanak.

,,Te voltál már katona?" - kérdezte tőlem Yani. Ekkor jutott eszembe a többezer kilométernyire elnyúló líbiai sivatag. Oda talán nem kézbesítik a megyei hadkieg.parancsnokság behívólevelét. Csak ajánlani tudom mindenkinek...