További EU cikkek
Amikor Valéry Giscard d'Estaing volt francia elnök, a (láthatólag megbukott) európai alkotmány atyja a múlt héten felemelte szavát az EU soros brit elnökség ellen, mondván Tony Blair eddig "szinte semmit" nem ért el, akkor csak azt mondta ki, amit Brüsszelben és a tagállami fővárosokban elég sokan gondolnak.
Bár kétségtelenül unfair leírni, vádolni egy elnökséget a féléves periódus első felénél, különösen, hogy augusztusban a nyári szünet miatt soha semmi nem történik, az összbenyomás valóban az, hogy az Európai Tanács irányítását június végén egész felemelő lelkesedéssel átvevő Blairt egyáltalán nem érdekli ez az egész.
A briteket is jellemzi ezenfelül a nagy tagállami elnökségek tipikus betegsége: képtelenek elvonatkoztatni saját nemzeti érdekeiktől, miközben az elnökség feladata elsősorban a kompromisszumkeresés, az ügyes egyensúlyozás volna. Ezért persze nehéz őket vádolni: az unió legtöbb tagállama meglehetősen jelentéktelen ország, különösen a világpolitikában; többségüknek egy csomó kérdésben egész egyszerűen nincsenek markáns érdekei.
Ezzel együtt, a briteknek eléggé rá kellene kapcsolniuk, ha jó eredménnyel akarnak bekerülni a történelemkönyvekbe: az Európai Unió ugyanis nincs túl jó helyzetben. A gazdaság évek óta stagnál, a reformprogram elakadt, az alkotmány halott (legalábbis a következő két-három évben) és költségvetés sincs. Ez utóbbi elfogadása volna Blair legfontosabb feladata, különösen magyar és új tagállami szempontból: számunkra az egyes számú prioritás, hogy mihamarabb kész legyen a 2007-2013-as büdzsé, mert ha nem, akkor lehet, hogy a mostani marad érvényben, akkor pedig bukjuk a beígért pénz felét-kétharmadát.
A költségvetés elfogadása olyan fontos politikailag, hogy vannak politikusok és diplomaták, akik akkor suttognak, hogy Tony Blair az amúgy ragyogó brit-kelet-európai kapcsolatokat teszi kockára, ha nem foglalkozik vele eléggé.
A ragyogó kelet-európai kapcsolatok
Nagy-Britannia és az új tagállamok szoros érdekszövetsége az egyik meg nem énekelt története a bővítésnek. A kilencvenes években mindenki úgy kalkulált, hogy a kelet-európaiak kézenfekvő geopolitikai, gazdasági és történelmi okokból Németország holdudvarába kerülnek majd, de nem így történt. Németország gyengesége, befelé fordulása miatt a kelet-európaiak sokkal inkább Londonra tekintenek vezetésért és támogatásért.
Bámulatosan jó az együttműködés a legfontosabb gazdasági és külpolitikai kérdésekben. Részint meggyőződésből, részint jól felfogott önérdekből valamennyien liberális, piacpárti gazdaságpolitikát folytatnak, az uniós gazdasági reformokért, a további piacnyitásért többségük valóban elkötelezett, az ilyen kérdésekben rendszeresen együtt szavaznak az EU Tanácsban és az Európai Parlamentben. Valamennyien Amerika-barátak, atlantisták, ragaszkodnak a NATO-hoz.
A kelet-európaiak barátsága miatt Anglia ma kevésbé elszigetelt a kontinensen, mint EU-tagsága során bármikor. Liberális, piacpárti ötletei sokkal népszerűbbek, mint régebben. 2003-ban az a furcsa helyzet állt elő, hogy London nemhogy nem maradt magára egy harcias amerikai elnök háborús terveinek támogatásával a pacifista Európában, de kimondottan zavarba hozta a francia-német tengelyt, ami évtizedeken át megszokta, hogy az unió úgy táncol, ahogy ő fütyül.
A brit kapcsolat pedig lehetővé tette a kelet-európaiaknak, hogy megmaradjanak Amerika szövetségesének anélkül, hogy az eurosoviniszta franciáktól és németektől tartaniuk kelljen. "A britek mindig az atlanti kapcsolatot jelentették, már a NATO-ban is felnéztünk rájuk. Most pedig lehetővé teszik, hogy EU-tagként is atlantiak lehessünk" - mondja egy kelet-európai diplomata, aki főleg biztonságpolitikai ügyekkel foglalkozik. Ha nincs London támogatása, mert volna Medgyessy Péter és a többi kelet-európai állam vezetője olyan határozottan kiállni az amerikaiak mellett Irakban, Párizs, Berlin ellenében? Nem biztos.
Csak el ne rontsák
A politikai szövetségeket ugyanakkor nemcsak az érdekek, de a hitelesség is mozgatja. A kelet-európaiak közül sokan idegesek, hogy a britek nem foglalkoznak azzal, ami számukra most a legfontosabb volna: az EU-költségvetés elfogadása. Az új tagállamok fővárosaiban nem felejtették el, hogy a költségvetési vita júniusban jelentős részt a britek makacssága miatt futott zátonyra. Ha év végére lesz büdzsé, akkor persze minden oké. Egyelőre azonban semmi nyoma annak, hogy a britek mindent elkövetnének ennek érdekében (persze még lehet). London az elmúlt három hónapban szinte csak azzal foglalkozott, hogy biztosítsa, a törökök elkezdhetik a csatlakozási tárgyalásokat (régi brit szándék).
A kapcsolatok tehát jók, de a lojalitás a szövetségesek közt csak egy pontig tarthat. "[A britek] természetes szövetségeseink, de hogy ezt mennyire tudjuk megőrizni, az függ elsősorban az elnökségük minőségétől, és főként attól, hogy figyelembe tudják-e venni az érdekeinket a költségvetés kapcsán" - mondja egy új tagállami diplomata. "A britek nagy renoméval rendelkeznek [keleten], de ezt el lehet játszani könnyen, főleg a költségvetés [elrontásával]. Ha azt akarják, hogy szeressük őket, akkor fel kell mutatniuk valamit" - fogalmaz még nyíltabban egy másik. A visegrádiak pár héttel ezelőtti csúcstalálkozója szinte csak erről szólt.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy sikertelen brit elnökség drámai töréshez vezetne a kapcsolatokban, hiszen a fent vázolt érdekközösség attól még megmarad. De a hitelességen rontana. Ez pedig nemcsak nekik és nekünk rossz, de az egész EU-nak: Franciaország és Németország strukturális gyengesége miatt és új szövetségeseivel Nagy-Britannia - a liberális, piacpárti, gazdaságilag ultradinamikus, Amerika-barát, a kontinens kissé áporodott politikájához képest érezhetően frissebb Nagy-Britannia - ma erősebb az Unióban, mint talán bármikor. Ez jó dolog, mert rengeteg új ötlet és energia jöhetne ettől az országtól az EU számára - de ha lejáratja magát, akkor hiába.