Uniós krónika II. – A szabadságharc árnyékában

Az elmúlt évek magyar szempontból legfontosabb uniós témáit feldolgozó cikkünk második részében gazdasági témákkal és a magyar EU-elnökséggel foglalkozunk. Konfliktusokból itt sem volt hiány.

Túlzottdeficit-eljárás

Talán nincs még egy olyan ország, amelynek polgárai olyan sokat tudnának az EU túlzottdeficit-eljárásáról, mint a magyarok. Ez az a bizonyos szégyenpad, amin csatlakozásunk óta ültünk, mert nem sikerült a költségvetési hiányt 3 százalék alá szorítani. Nyugodjunk meg, máshol a boldog polgároknak fogalmuk sincs, hogy hazájuk épp a túlzottdeficit-eljárás alatt van, vagy sem.

Nekünk mindez akkor lett fontos, amikor 2010-ben kiderült, hogy a Matolcsy György által kidolgozott, 6 százalékos költségvetési hiánnyal számoló gazdaságpolitikai programot az Európai Bizottság nem fogadja el. Bár kétségtelen, hogy a korábbi szocialista kormányokkal szemben Brüsszel nagyobb rugalmasságot tanúsított, az Orbán-kormány ugyanezt az engedékenységet a gazdasági válság kellős közepén várta volna el. Több európai országban súlyos megszorítások kezdődtek, a politika a felelős kormányzati gazdálkodás szükségességét mantrázta.

Not so simplicity...

A magyar kormány akkor szánta el magát a hiánycsökkentésre, amikor az Európai Bizottság belengette a kohéziós források részleges felfüggesztését is arra az esetre, ha a magyar fél 9 év után sem teljesíti a 3 százalékos hiánycélt. Orbánék azt is megértették, ha hozzák a számokat, akkor egy időre lerázhatják magukról a bizottság gazdasági inspektorait. 

A felismerést követően Orbán Viktor már erkölcsi kötelességnek nevezte, hogy kikerüljünk az eljárás alól, és a kormány mindent meg is tett azért, hogy hozzuk a 3 százalékos célt.

A bizottság kezdetben nem bízott a magyar vezetésben, rendre kifogásolták a deficitcsökkentő intézkedések minőségét. A brüsszeli értékelés szerint a hiány egyszeri intézkedések hatására, például a magán-nyugdíjpénztári befizetések államosítása miatt csökkent, és ez nem fenntartható. A brüsszeli testület azt is szerette volna, hogy a magyar állam inkább kiadásait csökkentse, ahelyett, hogy különadókat vet ki különböző gazdasági ágazatokra.

A magyar kormány azonban ragaszkodott az általa kidolgozott megoldáshoz, és végül tavaly kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól. Ez egyrészről valódi teljesítmény, ami 2004 óta egyetlen kormánynak sem sikerült. Viszont igencsak kérdéses eredmény annak fényében, hogy a kormány milyen eszközökkel érte el a célt: beáldozta a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat, visszamenőleges hatállyal vetett ki különadókat, és számos, évtizedek óta halogatott reformhoz hozzá sem kezdett.

Az EU-s pénzcsapok

Az EU hétéves költségvetésének kitárgyalása a legélesebb vitákat szüli az uniós politikai porondon. Tony Blair volt brit kormányfő állítólag egyszer azt mondta, hogy az uniós költségvetés alkuja nehezebb volt, mint tető alá hozni az északír békemegállapodást.

A 2014–20-as időszakra szóló költségvetésről előre tudni lehetett, hogy a nettó befizetők (amely tagállamok többet tesznek be a közösbe, mint amennyit kivesznek) a korábbi időszakhoz képest csökkenteni akarják az uniós büdzsét.

Ennek elsődleges oka, hogy a válság után féltucat tagállamnak kellett több tízmilliárdos mentőövet dobni, miközben a gazdasági válsággal járó megszorításokat otthon el kellett adni a választóknak. A bajba került eurózónás országoknak nyújtott segítség megnövelte az uniós tagság költségeit, főleg a gazdagabb nyugati tagállamok számára.

Azt is lehetett tudni, hogy David Cameron brit kormányfő belpolitikai kérdést csinál abból, hogy az EU költségvetése ne nőjön a korábbi évekhez képest. Ahogy haladtak előre a tárgyalások, egyre jobban kiéleződött az ellentét a nettó befizetők és az uniós forrásokra a felzárkózásuk zálogaként tekintő nettó haszonélvezők között.

Hogy milyen messze van a föderalizmustól Európa, azt világosan mutatja az uniós költségvetés mérete, amely évente az EU  bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) mindössze egy százalékát teszi ki. Magyarországnak ugyanakkor az EU-s büdzsé nélkülözhetetlen forrás, hiszen 2009 óta a magyarországi állami beruházások 97 százaléka nem jött volna létre uniós finanszírozás nélkül. EU-s pénz nélkül nincs metróátadás, hídavatás, Várkert Bazár, nincs gazdaságfejlesztés, kedvezményes Széchenyi-hitel, talán még felcsúti stadion sem.

Kevesebb lesz, mégis örülhetünk

Magyarországgal kapcsolatban a kormányzat arról a veszélyről beszélt 2012 őszén, hogy a felzárkóztatási források elosztási szabályainak átalakítása miatt (és mert a magyar gazdaság növekedése alacsony), csaknem 30 százalékkal csökkenhet a hazánk számára elérhető kohéziós támogatás. Az EU-val foglalkozó magyar diplomácia időben elkezdte sulykolni ezt a problémát a többi tagállam fejébe.

2013 februárjában, 24 órás vita után állapodtak meg az állam- és kormányfők az uniós büdzséről, amely a közösség fennállása óta először csökkent a korábbi időszakhoz képest.  A végső összeg 2014 és 2020 között végül is csaknem 960 milliárd euró lett, az agrár- és kohéziós politika maradt az EU-büdzsé két legnagyobb tétele, de jutott az oktatásra, a kutatásra és a munkahelyteremtésre is.

A Magyarországnak jutó teljes támogatás mértéke nagyjából 20 százalékkal csökkent, de az egy főre jutó nettó uniós támogatás összegét nézve továbbra is az élbolyban vagyunk.

A magyar elnökség

Ki emlékszik már a magyar elnökségre, amelyet a kezdetektől fogva beárnyékoltak a kormányt körüllengő botrányok? Orbán Viktor első miniszterelnöki szereplésén – ahelyett, hogy az EU-val kapcsolatos magyar elképzeléseket ecsetelte volna az Európai Parlamentben – leginkább a magyar médiatörvény kapcsán elhangzó bírálatokra válaszolt.

A kormány intézkedései által kiváltott botrányok árnyékában a magyar diplomaták viszont jó munkát végeztek, és ez elismerést váltott ki Brüsszelben. A magyar diplomácia verte keresztül a „hatos csomag” nevű jogszabályhalmazt, amely meghatározza a szigorúbb közösségi gazdasági kormányzás alapjait. A hatos csomag részletezi, hogy milyen szankciókat szabnak ki azokra az eurózónás, és nem euróövezeti tagállamokra, amelyek megszegik az EU által előírt szigorú államháztartási szabályokat. A hatos csomagot tartják az euróválság-kezelés egyik első komolyabb jogszabályi lépésének. Kár, hogy aztán a szankciókat majdnem rajtunk próbálták ki a deficitküszöb sorozatos átlépése miatt.

Kifejezetten bravúrnak számít a horvát csatlakozási tárgyalások lezárása, valamint az, hogy sikerült megszerezni az összes tagállam támogatását a délszláv állam gyors uniós csatlakozásához. Segített, hogy Györkös Péter, a brüsszeli EU-s állandó képviselet vezetője (az EU-hoz akkreditált nagykövetségünk főnöke) korábban Zágrábban volt nagykövet, és kiváló kapcsolatokkal rendelkezett.

Horvátország – részben a magyar diplomácia kitartó noszogatására – tényleg az utolsó esélyt ragadta meg, hogy belépjen az EU-ba. Az eurózóna válsága, a tagállamokban növekvő euroszkepticizmus, és a tény, hogy a következő elnökséget vezető tagállamok kevésbé voltak elkötelezettek Horvátország csatlakozása mellett, hosszú időre elnapolta volna a belépést. A tárgyalásokat a magyar elnökség utolsó napján, június 30-án este hétkor sikerült lezárni.

A magyar elnökség idején kovácsolt diplomáciai tőkére később szükség is volt, hiszen ugyanezek a diplomaták magyaráztak, és védték a sokszor védhetetlennek tűnő magyar pozíciót a szabadságharc újabb és újabb csatáiban.