Kinek az érdeme a ’89-es határnyitás?

1989 végpont és kezdőpont Kelet-Közép-Európában: egy sor politikai, gazdasági, társadalmi folyamat mérföldköve. Elbukott egy ideológia: a kommunizmus. Összeomlott egy hatalomforma: a szovjet típusú rendszer. Csődbe ment egy gazdasági rendszer: a tervgazdaság. Halálos sebet kapott egy világbirodalom: a Szovjetunió. Lebontották a világrendszereket elválasztó vasfüggönyt. Másfelől nézve jelentős győzelmet aratott a nyugati világ több terméke: a liberális demokrácia, a piacgazdaság, a kapitalizmus. Kelet-Közép-Európa nemzetei függetlenítették magukat Moszkvától és megkezdődött Európa újraegyesülése. Magyarország – akárcsak mostanában, amikor a folyamatok épp az ellenkező irányba tartanak – a változások élén járt.

A menekültek száma már több tízezerre rúgott Magyarországon. A Német Szövetségi Köztársaság befogadta volna őket. De megengedheti-e a magyar kormány a vízummal nem rendelkezőknek az illegális határátlépést?

1989 nyarán gyülekezni kezdtek a menekültek az országban, és a Németh Miklós vezette szocialista kormánynak komoly döntést kellett hoznia. Az akkori migránsok persze nem a Közel-Keletről érkeztek, hanem a Német Demokratikus Köztársaságnak elkeresztelt Kelet-Németországból, és nem háború elől menekültek, hanem egy elnyomó kommunista rezsim elől. Civil szervezetek segíteni próbáltak. A határőrök tanácstalanok voltak. A menekültek átszökdöstek a határon.

1989-et az egész világon Annus mirabilisként, a csodálatos évként tartják számon. Prőhle Gergely egykori német nagykövet szerint talán azért, hogy ne kelljen definiálni, pontosan mi is történt. A kortársak számára az addig elképzelhetetlen csodák szinte naponta történtek Kelet-Közép-Európában. Ahány történés, annyiféle történet: külpolitikai, belpolitikai, ideológiai, gazdasági átalakulások sora indult el. Magyarország – mivelhogy a változásokban mindvégig élen járt – minden történetben fontos szereplő volt.

A berlini fal leomlása, és ami odáig vezetett

A korból az emberiség egyik legmaradandóbb kollektív emlékképe a berlini fal novemberi leomlása, amely egyszerre jelképezte a második világháború eredményeként előállt katonai helyzet, a hidegháború, illetve Európa kettéosztottságának végét. Hasonlóan látványos az a két, korábban készült fotósorozat, amelyek mára a magyar történeti emlékezet részét képezik. Az egyiken Horn Gyula és Alois Mock magyar, illetve osztrák külügyminiszter látható drótvágóval a két ország közti szögesdrótkerítést darabolva. A másikon kelet-német polgárok százai futnak át fejvesztve egy félig nyílt régi fakapun át, bámészkodók – köztük néhány magyar határőr – meglepett tekintetétől követve.

Értelmezési csaták kereszttüzében áll viszont, hogy pontosan mikor történt az a bizonyos ütés. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a baloldali kormányok leginkább június 27-ét, az említett kerítésvágó szimbolikus külügyminiszteri akció évfordulóját ünnepelték, a jobboldaliak pedig az úgynevezett Pán-európai pikniket, amelyen a kelet-németek fotón megörökített kitörése történt. Így történt ez tavaly, a harmincadik évfordulón is. „Mi itt Sopronban keletről bontottuk meg a keletről felhúzott falat. Itt nyitottuk meg a német és az európai egyesítés előtti utat” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 19-én, a soproni evangélikus templomban Angela Merkel kancellár társaságában.

Amikor 1989 júniusának közepén a Pán-európai piknik ötlete megszületett, még nemigen volt szó a keletnémet menekültekről, inkább egy Európa kettéosztottsága elleni, a kontinens egysége melletti szimbolikus kiállásról. A terv – ahogy azt a svájci Neue Zürcher Zeitung újságírója, Oplatka András az eseménysorról szóló könyvében írja – annyi volt csak, hogy a környékbeli osztrák és a magyar falvak lakói szabadon találkozhassanak végre: „Süssünk együtt szalonnát, ünnepeljünk közösen, s adjunk egyúttal mindenkinek alkalmat arra, hogy a vasfüggöny maradékaiból emlékbe egy darab drótot hazavihessen.” Az esemény szervezésében az akkori ellenzéki pártok, elsősorban az MDF járt élen, védnöke azonban a reformkommunista Pozsgay Imre, illetve Habsburg Ottó, a Páneurópa Unió elnöke volt. Az eseményről a Magyarországon tartózkodó keletnémetek is értesültek, és ki is használták azt. A három órára szimbolikusan megnyíló kapun át több százan rohantak át Ausztriába.

Piknik után újraépített kerítésszakasz

A piknik ugyanakkor nem jelentette a határellenőrzés végét, sőt azt meg is szigorították. A rákövetkező hetekben ezreket tartóztattak fel a határon. Hogy akkor miért kéne épp ennek az évfordulóját ünnepelni? Talán azért, mert – ahogyan Oplatka András mondja – „az akkori ellenzékiek mindmáig rosszul tudják feldolgozni azt, hogy a 89-es határnyitás mint nagy döntés az Isten nevében az utolsó kommunista kormánynak adatott meg.”

Nem mintha a szocialisták által előtérbe tolt szimbolikus kerítésvágás olyan nagyot változtatott volna az események menetén. A kerítés bontása ugyanis már március végén elkezdődött a rajkai határszakaszon. Május 2-ára – meséli Németh Miklós –, amikor a felszámolását a kormány nemzetközi sajtóértekezleten hivatalosan bejelentette, a drótkerítés kétharmadát már felszedték: „Amikor pedig Horn Gyula megjött az ötlettel, hogy Alois Mockkal közösen a nemzetközi sajtó jelenlétében átvágják a határkerítést, kénytelen voltam azt felelni:

A határkerítés felszedése nem a keletnémetek miatt történt, egyszerűen túl drága volt a fizikai határzár fenntartása és működtetése, és sokba került volna a felújítása. A tiltott határátlépést akadályozó és jelző rendszer fő elemét a szovjet tervek szerint készült S–100-as elektromos kerítés alkotta, amely a nyugati határszakaszon az 1960-as évek végére váltotta fel az aknazárat. Ahogyan Németh Miklós meséli, a határőrség már 1987-ben készített egy anyagot három lehetséges forgatókönyvvel: felújítás, részleges felújítás, avagy lebontás és áttérés a nyugati mintájú határvédelemre. „1989 elején kihúztam a költségvetési tervből a felújításra tervezett összeget, moszkvai tárgyalásaimon pedig jeleztem, hogy lebontjuk a vasfüggönyt”. Mihail Gorbacsov szovjet főtitkárnak nem volt ellenvetése, miképp hangsúlyozta: „Amíg én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődik meg”. Ettől persze még megmaradtak a félelmek, hogy a dolgok egyszeriben rosszabbra fordulhatnak, ha Gorbacsovot a keményvonalasok Moszkvában megbuktatják.

A magyar pártvezetés úgy vélte, érdemes huzigálni az oroszlán bajszát. Oplatka András ekképp emlékszik vissza erre: „A ’89 március 15-i tüntetés előtt voltam Pozsgay Imrénél, és mondtam neki, hogy Imre, itt nagyon gyorsan mennek a dolgok, nem túl gyors ez? Nem kéne a szovjetekkel inkább vigyázni? A reformkommunista Pozsgay azt felelte: András, nem. Amíg ezek hallgatnak, és nem mondanak semmit, addig kell elmenni, amíg csak lehet, mielőtt magukhoz térnek.”

Ceaușescu közös katonai intervenciót szervezne

Szerencsére sem a csehszlovákok orra előtt zajló rajkai határszakasz bontására, sem a május eleji bejelentésre nem érkezett tiltakozás sem a Szovjetunióból, sem a szomszédos országoktól. Horváth István akkori bonni nagykövet azt állítja ugyanakkor, hogy a magyar és a nyugatnémet kormánynak titkosszolgálati információik voltak arról, hogy a román kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu kezdeményezésére az NDK és Csehszlovákia ekkortájt közös katonai intervenciót tervezett, hogy Magyarországot visszatérítse a szocialista útra. Az akció szerinte csak azért nem következett be, mert ez komoly előkészítést igényelt volna, és az események túlhaladták azt.

A német menekültkérdés komoly diplomáciai problémát jelentett az akkori kormánynak. A keletnémetek hallották a kerítésbontásról szóló híreket, és nagy számban érkeztek Magyarországra, a határátlépési kísérletek száma is egyre nőtt. Magyarországot bilaterális egyezmények kötelezték arra, hogy más szocialista országok polgárait érvényes vízum híján ne engedjék nyugatra. A korábban szokásos eljárás az volt, hogy a hatóságok különgépeken hazaszállítják azokat, akiknek a vízuma lejárt. A keletnémetekre odahaza komoly hatósági vegzálás várt, különösen, akiről kiderült, hogy tiltott határátlépést kísérelt meg.

Nincs többé tűzparancs

1989-ben azonban a határőrség az érintettek védelmében már külön lapra pecsételte a tiltott határátlépési kísérletet jelző bélyeget, nem pedig az útlevélbe, és – a kelet-berlini követelések ellenére – senkit sem raktak NDK-ba tartó repülőre. Annál is inkább, mert az év során Magyarország márciusban csatlakozott a genfi egyezményhez, amire hivatkozva elkerülhetővé vált, hogy a menekülteket vissza kelljen toloncolni a hazájukba. Innentől kezdve a határőrök fegyvert is legfeljebb önvédelemből használhattak. A csatlakozás egyébként nem is annyira a keletnémetek miatt történt, mint inkább a román falurombolás elől Magyarországra menekülő erdélyi magyarok érdekében.

Akárcsak az erdélyiek, a keletnémetek sem mutattak hajlandóságot, hogy hazatérjenek. A magyar kormány – hogy ne kelljen nyíltan szembefordulnia az NDK-val – több lehetőséget is végigtárgyalt. Az egyik lehetőség az lett volna, hogy a határőrség időről-időre félrenéz, és lehetővé teszi, hogy a menekültek Ausztriába szökjenek. Éjszakai autóbuszjáratokról, kivilágítatlan vasúti szerelvényről, útlevél-ellenőrzés nélkül hagyott kiegészítő vonatkocsikról is szó esett. Csakhogy közeledett a nyaralási szezon vége, az országban tartózkodó keletnémetek száma a Romániából, Bulgáriából érkezőkkel együtt immár több tízezerre rúgott, így titkos akciókkal nehezen lehetett volna megoldani a helyzetet. A Balatonnál a kempingek tömve voltak, közeledett az ősz és a hideg.

Automatikus állampolgárság az NDK-soknak

A döntést, hogy Magyarország kiengedi a keletnémeteket, augusztus 25-én a Bonn melletti gymnichi kastélyban folyt titkos tárgyaláson ismertették Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel – az előbbinek állítólag könnyek szöktek a szemébe. A határnyitás szeptember 11-én nulla órától vált érvényessé, azt szeptember 10-ének estéjén Horn Gyula jelentette be. Az Ausztrián át az NSZK-ba érkezőknek nem kellett menekültstátuszért folyamodniuk, ők automatikusan német állampolgárrá váltak, mert Nyugat-Németország nem is ismerte el a keletnémet állampolgárságot.

Az egyébként konzervatív svájci lapnak dolgozó Oplatka András máig úgy véli, bármit is mondanak a későbbi magyar politikai erők, ünnepelni leginkább szeptember 10-ét lehet, a döntésért pedig a dicsőség nem az ellenzéket, inkább a magyar kormányt illeti, hiszen a felelősséget az vállalta. Más kérdés, hogy a kormányon belül kié az érdem. Horn Gyula Cölöpök című memoárjában leírja, ahogyan először telefonban, majd egy kormányülésen ő javasolta Németh Miklósnak, hogy a kialakult helyzetben a keletnémet menekültek kiengedése az egyetlen megoldás. „Németh Miklós töprengésbe merült, majd azt mondta: Igen, ezt kell tenni, nincs más kiút.”

Horn leírását a szereplők ismeretében Horváth István volt bonni nagykövet is reálisnak tartja.

Nem akarom elvitatni Miklós érdemeit. De a Gyula volt az is, aki 1988 decemberében a hamburgi NATO-közgyűlésen arról mert filozofálni, hogy Magyarország egyszer NATO-tag lesz. Hol volt akkor még rendszerváltás, hol volt akkor még határnyitás?… Miklós biztos, hogy töprengett volna még rajta. Gyula vagány ember volt.

Szerinte az is sokat elmond, hogy a határnyitás bejelentését Németh Miklós Horn Gyulára bízta. Ilyen horderejű döntést Kohl nem engedett volna át Dietrich Genscher külügyminiszternek. Németh Miklós viszont azt állítja, Horn sokáig a kiengedés ellen foglalt állást a kormányüléseken, és eleinte a nyílt fellépés helyett inkább a titokban végrehajtott akciókat támogatta.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Oplatka András ma úgy látja, naiv volt, amikor azt hitte, könyvéhez elég lesz, ha csinál egy csomó interjút és összerakja a történetet. Kiderült, hogy az előadott történetek egymásnak ellentmondanak, mindenkinek maga felé hajlik az emlékezete.

Miután viszont utánajárt néhány dolognak, levéltárakban kutatott, elolvasta a memoárokat, a magyar külügy és a keletnémet Stasi dokumentumait, a magyar kormányülések jegyzőkönyveit, úgy véli, az érdem elsősorban Németh Miklósé. „Az ilyen horderejű ügyekről nem a külügyminiszterek szoktak dönteni, hogy aztán utasítsák a miniszterelnököt és a belügyminisztert, hogy mit kell tenni”.

De bárhogyan is van, a menekültválsággal találkozó magyar kormány 1989-ben végül kerítést bontott, nem pedig épített. A lépés Magyarország számára elvileg nem járt anyagi előnnyel, mert – mint Németh Miklós Kohl kancellárnak a gymnichi kastélyban nyilvánvalóan Ceaușescu politikájára utalva mondta – „nem vagyunk emberkereskedők”. Ezzel együtt Magyarország anyagi és politikai haszonra konvertálódó elismerést szerzett az integrálódó Európa legerősebb tagállamában. Ezt az eszmei hitelt csak évtizedekkel később sikerült – az 1989-es eszmék jó részének megtagadásával, keleti nyitással, dél felé épített fizikai és nyugat felé felhúzott lélektani kerítéssel – erodálni.

A Drótvágó az EUrologus gyártásában készülő hat részes sorozat, mely az Egyesület Államok Magyarországi Nagykövetségének támogatásával készül. A további részekért klikk a www.drotvago.hu weboldalra.

(Borítókép:  A "vasfüggöny" lebontása a magyar-osztrák határon. - fotó: Urbán Tamás / Fortepan)