Jó reggelt, Afganisztán!

Pesszimista hangulat uralkodott a NATO-országok hadügyminisztereinek a hollandiai Noordwijkben tartott tanácskozásán. 2007. rossz év volt Afganisztánban, nőttek a katonai szövetség veszteségei, gyakoribbak lettek az öngyilkos merényletek és a hadszíntéren megjelent az iraki taktika.

Ráadásul az erőszak a tálibok uralta déli területekről a 2001. óta viszonylag biztonságos északi területekre is átterjedt - az ország történetének leggyilkosabb öngyilkos merényletét a magyar újjáépítési csoport (PRT) területén, az északi Baglan tartományban követték el novemberben.

De vajon tényleg ilyen siralmas a helyzet? A válaszhoz több szempontot is meg kell vizsgálni.

Ha azt vesszük, hogy a tálibok 2006 végén mindent elsöprő tavaszi offenzívát harangoztak be, a NATO ténykedését akár sikerként is értékelhetnénk. A nyugati szövetségesek olyan déli területeket vontak ellenőrzésük alá, amelyek régebben a tálibok biztonságos hátországának számítottak. A különleges alakulatok sikerrel likvidálták a tálib parancsnokokat, a szövetséges haderő pedig - igaz, kétszáz katona elvesztése árán - háromezer tálib harcossal végzett. A tálibok haderejét egyébként a szakértők 6-20 ezresre becsülik.

Nem az ellenség elpusztítására játszanak

Ugyanakkor azt immár a legtöbb katonai vezető is elismeri, hogy a lázadást nem lehet pusztán az ellenséges haderő felszámolásával letörni. Ugyanők arra is rájöttek, hogy az afganisztánihoz - és az irakihoz - hasonló, szaknyelven alacsony intenzítású háborúskodásnak nevezett valamihez nem mindent elsöprő fegyverekre van szükség. Sokkal inkább időre, türelemre és a lakosság életkörülményeit ténylegesen javító kezdeményezésekre, hogy elnyerjék a helyiek teljes támogatását.

Az Economist nemrég megjelent tanulmánya szerint korunk hadtudósai egyre inkább úgy vélik, paradigmaváltás történt a hadviselésben. A napóleoni háborúkig tartó első generációs, formára szabott hadoszlopokkal vívott háborúk; az I. világháború mészárszékében kicsúcsosodó, második generációs állóháborúk, illetve a II. világháborút és az amerikaiak 2003-as iraki invázióját is meghatározó, harmadik generációs villámháborúk után eljött a negyedik generációs hadviselés kora.

Hogy az mi? Az Economistnak nyilatkozó nyugalmazott tengerészgyalogos ezredes, Thomas Hamm szerint olyan háború, amit nagy hadseregek helyett harcosok laza hálózata vív, a fő terep pedig az információs tér. A cél nem az ellenség teljes legyőzése. A támadók inkább "az ellenség döntéshozóinak gondolkodása ellen intéznek direkt támadást, a cél a politikai akarat megtörése".

Persze vannak, akik szerint szó sincs paradigmaváltásról, valójában a kétezer éve ismert, klasszikus gerillaháború folyik úgy Irakban, mint Afganisztánban. De ez, a megoldás szempontjából lényegtelen.

Lesz-e elég türelmünk?

Ugyanis a gerillaháborúk tapasztalata az, hogy két megoldásuk van. Vagy a brutalitás, vagy a türelem. Az előbbire példa a Római Birodalom - a zsidók elleni háborúban városok teljes lakosságát pusztították el - és Szíria, ami 1982-ben ostrommal, tízezer áldozat árán verte le az iszlámista lázadók hamai védvárát. A türelmes megoldást eddig legsikeresebben a britek alkalmazták, például Észak-Irországban, ahol 38 évig voltak jelen, vagy Malajziában, ahol a helyi maláj lakosság egyenjogúsításával vették ki a szelet a főként kínai származású lázadók vitorlájából, írja az Economist.

Visszatérve Afganisztánra, 2007 tapasztalatai igazából csak a fent ismertetett tételek igazságát támasztják alá. Bebizonyosodott, hogy a tálib harcosok elleni közvetlen támadásokkal nem lehet sikert elérni. Ahogy bebizonyosodott az is, hogy napjaink modern nyugati haderejei, legyenek bár technikailag magasan felette ellenségeiknek, egy dologból hiányt szenvednek. Harcosokból.

Téli szünet

Afganisztánban harmincötezres NATO-haderő teljesít szolgálatot - egy szerencsétlenül széttagolt, amerikaira és szövetségire osztott parancsnoki struktúrának engedelmeskedve. Ez a NATO Noordwijkben tanácskozó hadügyminiszterei szerint is túl kevés. Ugyanakkor csak kevesen ajánlottak újabb alakulatokat, és ők is inkább az afgán haderő kiképzésére, mint tényleges harci feladatra. Mindeközben a harcoló alakulatokat adó országokban egyre nagyobb a nyomás a csapatok visszahívására.

Tehát nem elég, hogy 2007. rossz év volt, 2008. kilátásai sem jobbak. Két dolog vígasztalhatja a szövetségeseket. Egyrészt novemberben már hó fedi az afganisztáni-pakisztáni határvidék hágóit, elvágva a tálibok utánpótlási útvonalait, és időt adva a NATO-nak a stratégia kidolgozására. Másrészt, a negyedik generációs gerillaháborúkat tanulmányozó hadtudósok szerint a lázadások leverése eleinte sosem jár eredménnyel.