Kinek a bűne az iraki háború?

Valós veszélyt jelentett-e Szaddám Huszein az Egyesült Államokra 2003 márciusában, Irak lerohanása előtt? A kérdés a háború győztes befejezése óta foglalkoztatja a világ közvéleményét, és az elmúlt időszakban megtett felfedezések nem erősítik George W. Bush és csapata háború előtti álláspontját. A háború okáról, az amerikai kormányzat és a titkosszolgálatok tévedéseiről és Szaddám Huszein megtévesztő politikájáról Kenneth M. Pollack titkosszolgálati elemző, Clinton és Bush nemzetbiztonsági stábjának egykori tagja írt részletes elemzést az Atlantic Journal márciusi számában.

Átvertek, megtévesztők, túlzók

Pollack szerint nem lehet egyszemélyi felelőst találni azért, mert Irak - legalábbis a háború utáni vizsgálatok szerint - nem jelentett valós, azonnali fenyegetést az Egyesült Államokra. A felelősség a játszma valamennyi szereplője - a kormányzat, az amerikai és a világ többi titkosszolgálata és az iraki rezsim - között közel azonos arányban oszlik el. A volt Perzsa-öbölbeli titkosszolgálati elemző Pollack első körben a titkosszolgálatok hibáit tekintette át.

Mint írja, a CIA az 1991-es öbölháború előtt is hibázott - alaposan alábecsülte az Irak jelentette kockázatot. A titkosszolgálatok akkori becslése szerint a diktatúra öt-hat évnyi távolságra volt az atomfegyverek beszerzésétől, ám a Sivatagi vihar után kiderült, hogy akár hat-huszonnégy hónapon belül bevethető atombombát lett volna képes előállítani. Tanulságként a CIA sokkal szigorúbb becslésekkel állt elő 1991 után Irak képességeit illetően.

Fölös megfélemlítés

A titkosszolgálatok becsléseit Szaddám viselkedése is csak erősítette. Az első öbölháborút követő ENSZ-fegyverzetellenőrzések során számos példa akadt arra, hogy Irak el akarja titkolni fegyverprogramját. Erre utaló konkrét parancsokat már közvetlenül a háború után, még 1991-ben találtak. Huszein az atomprogram eltitkolására, a bizonyítékok megsemmisítésére, fedőtörténetek kitalálására utasította fegyverprogramja munkatársait. Az ellenőrzések első három-négy éve nem is járt túl sok eredménnyel, a helyzet azonban gyökeresen megváltozott 1995-ben, amikor Huszein Kamel - Szaddám veje és tömegpusztítófegyver-programjának vezetője elhagyta Irakot, számos bizonyítékát adta Irak folytatódó fegyverprogramjának.

Az irakiak pánikszerűen reagáltak Kamel árulására, listák ezreit adták át az ENSZ ellenőreinek az addig eltitkolt fegyverprogramról. Az ENSZ fegyverellenőrző csoportja, az UNSCOM és a világ titkosszolgálatai - a háború kitörése előtt még a háborút ellenző országok titkosszolgálatai sem vonták kétségbe a fegyverprogramok létét, a német titkosszolgálat még az amerikainál is előrehaladottabbnak becsülte az iraki atomprogramot - arra a meggyőződésre jutottak, hogy Irak megbízhatatlan. Pollack szerint az UNSCOM-ban 1994-ben már majdnem azok álláspontja jutott érvényre, akik szerint Irak valóban megsemmisítette teljes fegyverprogramját.

Bizalmukat vesztették

1995-96-ban, Kamel emigrálása után az UNSCOM minden addiginál eredményesebb munkát végzett. A fegyverprogram vezetőjének információi alapján telepek, raktárak sokaságát találták meg és számolták fel. Bár 1997-98-ban már nem voltak újabb nagy fogások, az ENSZ-ellenőrök 1998 végi kitiltása Irakból ismételten a fegyverprogram újraélesztésére utalt.

Az ellenőrök távozása már csak azért is súlyos csapás volt, mert az UNSCOM számított az egyetlen valóban megbízható forrásnak az iraki fegyverprogramokról. A CIA állandó amerikai külképviselet híján nehezen épült be Irakba, a többi Szaddámot szemmel tartó ország - Oroszország, Franciaország, Németország, Izrael - szintén nem rendelkezett kielégító kémhálózattal az országban. Saját források hiányában az amerikai titkosszolgálatok egyre inkább az iraki emigránsokra voltak utalva - a tőlük származó információkat korábban az UNSCOM ellenőrizhette.

Csak ellenőrizetlen forrásból

A megbízható források hiánya, az iraki hatalommal szembeni bizonytalanság és az 1991-es rossz tapasztalatok együttese eltúlzott kockázat feltételezésére sarkalta a titkosszolgálatot.

A titkosszolgálatok tévedésében azonban az iraki vezetés is nagy szerepet játszott. Pollack a jelenleg rendelkezésére álló ismeretek alapján azt feltételezi, hogy Huszein Kamel emigrálása után fontos döntést hozott. Bár egészen 1995-ig a lehető legnagyobb fegyverprogramot próbálta fenntartani - és Kamel távozásáig elég jól is sikerült titokban tartani a program méreteit -, veje árulása után a fegyverprogram minimális méretűre csökkentése mellett döntött. Huszein 1991-ben pár hónaposra becsülte az országát sújtó ENSZ-szankciókat, fő célja ezek feloldása volt. Ennek reményében cselekedett 1995-ben is, amikor elkerülendő a lebukás kockázatát fegyverprogramja szinte teljes felszámolása mellett döntött. Pollack szerint a diktatúra csak annyit tartott meg fegyverprogramjából, mely annak a szankciók feloldása utáni újraindításához feltétlenül szükséges volt.

Hatalmát féltette

Huszein azonban nem léphetett fel egyértelműen. Pollack szerint ha nyíltan elismeri fegyverprogramja felfüggesztését, politikailag meggyengült volna. Nem csak az addig a tömegpusztító fegyverekkel sakkban tartott kurdok és síiták, de az addigi politika kudarcát és a négy év fölösleges szenvedést felismerő szunnita elit is szembefordulhatott volna vele. Emellett elveszítette volna a regionális nagyhatalmi látszatot is - mely egyértelműen bukását eredményezhette volna.

Pollack szerint Huszein még ezután is bízott a szankciók feloldásában - ehhez hozzájárult a szintén 1995-ben elindított olajat élelmiszerért program. Az iraki humanitárius helyzet javítására indított kezdeményezés egyrészt segített - ha csak részben is - rendbe tenni az iraki gazdaságot, másrészt Huszein a kereskedelmi partnerek kiválasztásával stratégiai szövetségeseket nyerhetett magának. Nem véletlen talán, hogy a program keretében nevetségesen olcsó olajért cserébe felárazott élelmiszert szállító Oroszország és Franciaország titkosszolgálataik az amerikaiakéval megegyező becslései ellenére is hevesen ellenezték a háborút.

A háborút, melyet megindításakor még Pollack is jogosnak tartott. A Clinton kormányzata alatt kétszer is a Nemzetbiztonsági Tanácsban szerepet kapó elemző - 1995-96-ban illetve 1999-2001-ben, részben Bush elnöksége idején volt a titkosszolgálatok jelentéseit összegző csúcsszerv tagja - 2002-ben még a Fenyegető vihar: Miért is kéne lerohanni Irakot címen adott ki könyvet. Állítása szerint a háború előtt rendelkezésre álló adatok alapján jogosnak tartotta a háború megindítását, még ha nem is értett egyet annak időpontjával és módjával.

Maguknak hittek

A titkosszolgálatok becslése szerint ugyanis Irak valóban készen állt az atombombagyártásra, a fegyver előállításához azonban öt-hét évre lett volna szükség. Az elemzők jelentései szerint ez a folyamat akár egy évre is csökkenhetett volna, ha Irak külföldről elegendő mennyiségű hasadóanyagot szerez be. Ennek azonban kicsi volt az esélye - huszonöt év eredménytelen próbálkozás után egy teljesen elszigetelt ország teljesen esélytelenül próbálkozott ilyesmivel. A Bush-kormányzat mégis ez utóbbi adatot hangoztatta a legtöbbször a háború indoklásaként.

Pollack szerint Bushék nem hazudtak, amikor ezt állították, de kizárólag a politikájukat alátámasztó információkat hozták nyilvánosságra. (Pollack szerint a titkosszolgálatok már 2000-ben is hasonló figyelmeztetéseket küldtek Irak veszélyességéről, akkor amikor Clinton éppen a közel-keleti béke megvalósításán dolgozott. Az akkori vezetés semmit sem akart kevésbé hallani, mintsem hogy Irak veszélyes lehet. Ez Pollack szerint alapvetően bizonyítja, hogy a hírszerzés nem Bush és csapata nyomására írta Irakról szóló jelentéseit.) Ennek oka lehetett, hogy a Pentagon körül gyülekező héják Donald Rmsfeld és Dick Cheney hathatós támogatása mellett létrehozták a saját titkosszolgálati elemzőcsoportjukat, a Pentagon alá rendelt Különleges Tervezés Ügyosztályát (Office of Special Planning - OSP). Ez utóbbi, részben lelkes amatőrökből, részben elkötelezett ideológusokból - Richard Perle - álló testület aztán olykor kritikátlanul vette át az iraki emigránsok, főleg a titkosszolgálatok által egyébként megbízhatatlannak tartott, de a Pentagon által kedvelt Iraki Nemzeti Kongresszus tagjainak értesüléseit.

Pollack szerint így a döntéshozók az iraki helyzetről tájékozódva két valósággal szembesülhettek - a titkosszolgálatok némileg túlzó, helyenként csak feltevéseken alapuló, de a tényektől annyira nem eltávolodó becsléseivel és az OSP fantazmagóriáival. Mivel ez utóbbiak közelebb álltak a kormányzati politikához, sokszor - például az al-Kaida és Irak kapcsolatát (tévesen) bizonyítottnak vélő jelentés és a később hamisnak bizonyult nigeri uránbeszerzési vád esetén - ezeket fogadták el hitelesnek.

Jogos háború rossz időpontban

Pollack szerint bár a háborút téves hírszerzési adatokra alapozva idejekorán, nem kellően előkészítve - a háború utáni rendezés teljes egészében az OSP hagymázas elképzelésein alapult, miszerint Huszein bukása után a boldog irakiak demokráciában törnek ki - indították meg, azt nem lehet teljesen elhibázottnak tekinteni. Huszein a népét sanyargató diktátor, "valódi gonosz" volt, és még a háború utáni adatok sem vonják kétségbe, hogy fegyverprogramja újraélesztésén dolgozott. Amerika becsületének és a későbbi konfliktusok esetén oly fontos szavahihetőségének fenntartása érdekében azonban a szakértő szerint a kormányzatnak egyértelműen el kellene ismerni hibáit.

"Irak nem az utolsó ország, ahol feltételezéseken alapuló titkosszolgálati információk alapján kell döntést hozni egy katonai akcióról. A jövőbeni kihívások idején az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos tévedések súlyos árnyékot vetnek majd a diplomáciai tárgyalásokra. Jogosan vagy sem, de egyetlen külföldi sem hisz majd az amerikai titkosszolgálatoknak, ha a Bush-kormányzat nem vallja be az igazságot. Az egyetlen módja a bizalom visszaszerzésének, ha megértjük és kijavítjuk hibáinkat" - írja cikkében Pollack.