Kampánytrükkök a gyilkossági kísérlettől a mérgezésig

Európa nyugati felén a felvilágosodást követő polgárosodás gyógyíthatatlan sebet ejtett. A hülye civilizált európaiak annyira szegényesen anyázzák egymást, hogy az újságírás alapelveit szem előtt tartva a cikk hátsó fertályára csúsztak. Keletre tekintve azonban a legváltozatosabb borzalmakba ütköztünk.

Minden idők egyik legmocskosabb kampánya

Vegyük például Ukrajnát. A 2004-es elnökválasztásról nyugodtan kijelenthető, hogy a világtörténelem egyik legmocskosabb kampánya volt. Az alkotmányos előírások miatt a hatalomból távozni kényszerülő Leonyid Kucsma elnök hiába hagyományozta kiszemelt utódjára, az Oroszország hathatós támogatását is élvező Viktor Janukovics kormányfőre a kézi vezérlésű ukrán médiát, a novemberi választás előtt nem sokkal, kezdett egyértelművé válni, hogy a szavazást a nyugatbarát Viktor Juscsenko nyeri.

Pedig Juscsenkónak nem sok szerep jutott a médiában, ami Janukovics kampányprogramjairól részletesen beszámolt, mondván a kormányfő munkájának közvetítésénél nincs is közszolgálatibb feladat. Hogy Juscsenko még ennél is kevesebbet szerepelhessen, a kormányoldal és az irányításuk alatt álló titkosszolgálat váratlan húzással megmérgezte az ellenzéki jelöltet.

Juscsenko nem halt bele az ételébe csempészett dioxinba. Ez talán nem is volt cél. De egy hónapig megszólalni sem bírt, annyira lebénult az arca. Ráadásul az addig kifejezetten sármos Juscsenkóból lilára színeződött, ragyás képű szörny lett.

De még a mérgezéssel is csak szűkíteni sikerült a Janukovics és Juscsenko közötti különbséget, így nem maradt más lehetőség, adminisztratív eszközökkel elcsalták a szavazás második fordulójának eredményét. Aztán a népharag elsodorta a korrupt, az orosz érdekeket szolgáló Janukovicsot, egyben újra Európa-szerte divatba hozta a narancs színt.

Minden mocskok ősanyja

Ukrajna egyetlen valódi vetélytársa a mocskos kampányok terén Románia. Bár itt konkrétan még egyetlen jelöltet sem mérgeztek meg, államfőjelölt megölésére szőtt összeesküvés vádja már felmerült a kampányban. A 2000. évi köztársasági elnökválasztások előtt a kommunista utódpárt terjesztette el, hogy az akkor éppen a kormányt és a köztársasági elnököt is adó konzervatív pártok Ion Iliescu államfőjelölt megölése árán is győzelemre törnek.

Hiába utasította el azonnal a román sajtóhoz a kommunista utódpárttól kiszivárgó forgatókönyvben foglaltakat Emil Constantinescu konzervatív államfő, a vád ragadt.

Négy évvel később a 2000-ben még győztes szociáldemokratáknak már nem jött össze a Traian Basescu bukaresti polgármester elleni vádaskodás. Az ukrajnai forradalommal szinte egy időben zajló választásokon Basescu narancssárga hadai diadalmaskodtak. Igaz, őket sem kellett félteni a mocskolódástól, ők Adrian Nastase szociáldemokrata jelölt vélt homoszexualitásával revolvereztek.

Nácik és kommancsok

Lengyelországban nagy hagyománya van a politikai ellenfél lejáratására irányuló, durva hangnemű kampányoknak, míg a médiaorgánumok jelentős része folyamatosan újra rágja a különböző kisebb-nagyobb, komoly vagy komolytalan botrányokat. A politikai elit 15 év alatt a választók szemében szinte teljesen diszkreditálódott, és ez a fő oka annak, hogy a választásokon rendre ijesztően alacsony a részvételi arány.

A tavaly őszi választási maraton első nagy áldozata a baloldal igen jó kilátásokkal induló elnökjelöltje, Wlodzimierz Cimoszewicz volt, akit dubiózus dokumentumok alapján egy átláthatatlan pénzügyi botránnyal hoztak összefüggésbe. Néhány nap védekezés után népszerűsége annyira megcsappant, hogy jobbnak látta bedobni a törülközőt.

Donald Tusk, a Polgári Platform elnökjelöltje alig néhány nappal az elnökválasztások előtt még több, mint tíz százalékos előnnyel vezetett Lech Kaczynski előtt, mikor hirtelen azzal vádolták meg, hogy nagyapja (!) a második világháború idején önkéntesként harcolt a németek oldalán. A vérig sértett Tusk ugyan be tudta bizonyítani, hogy mindkét nagyapja ellenállóként német koncentrációs táborba került, de egy magánkézben lévő TV-csatorna mégiscsak kiderítette, hogy az ős bizony a Wehrmacht katonája volt néhány hónapon keresztül. Ugyan nem önkéntesen, hanem besorozva (Lengyelországban is csak kevesen tudják, hogy a németek tömegesen soroztak be lengyel fiatalokat), és hamarosan dezertált, de ez már nem segített az unokán, aki aztán elbukta a választást.

Az olaszokban bízhatunk

Bár Nyugat-Európáról összességében lesújtóak a tapasztalataink, a civilizáció egyik bölcsője nyújt némi reményt a borzongani vágyóknak. Olaszországban Magyarországhoz hasonlóan áprilisban választanak. Berlusconi botrányoktól sújtott, megosztott jobboldali koalíciójával az egységesült baloldal a győzelem abszolút esélyeseként vette fel a versenyt. Nem véletlen, hogy máris piszkos trükkök bevetésére került sor.

A célpont az egyesült baloldal népszerű vezére, Romano Prodi volt európai uniós főbiztos. A történet pedig ezeréves.

1978 tavaszán a szélsőbaloldali Vörös Brigádok terroristái elrabolták a kereszténydemokraták vezérét, Aldo Morót. Prodi, aki otthonában, Bolognában kapcsolatban állt a szélsőbaloldallal is, szellemidéző szeánszra hívta barátait egy unalmas estén. Egy halott politikust megidézve Moro fogvatartásának helye iránt érdeklődtek. A szellem annyit közölt vele, hogy Moro Gradoliban van.

A rendőrség azonban Gradoliban hiába kereste Morót. A kétszeres miniszterelnököt pár nappal később fogva tartói elhozták rejtekhelyéről, a római Via Gradoli utca egyik házából, majd kivégezték.

A most felmelegített történettel a jobboldal azt akarja sugallni, hogy Prodi pontosan tudta, hol tartják fogva Morót és hogy a szellemidézős történet csak álca volt. Nyilván. Ahogy az is egyértelmű, hogy Prodi csak szélsőbalos forrásait akarta védeni. De az is tény, hogy a rendőrség elég hamar megfejthette volna, hogy ha nem Gradoliban tartják fogva Morót, akkor csak a Via Gradoli jöhet szóba.

Tulajdonképpen mindegy, mi történt. A piszkos trükk már működik. Január eleje óta nem a programokról, hanem egy huszonnyolc évvel ezelőtti esetről beszél Olaszország. És teljesen mindegy, mik a tények. Egy piszkos kampányban a cáfolatok, a tagadás és a tények tisztázása nem változtat sok mindenen. A választási trükköket tárgyaló előző cikkünkben már hivatkozott rohamcsónakos vietnami veteránok vádjai is John Kerryn ragadtak, így a vietnami veterán hiába is próbált kampányában háborús hőstetteire hivatkozni.

Vissza a civilizációba

Mocskos kampányokat felelevenítő sorozatunk záróepizódja a kultúra unalmába fullad. A németek, leszámítva a második világháborút, általában civilizált keretek között intézik ügyeiket. Németországban csak alig néhány éve legalizálták az összehasonlító reklámot, és ugyanígy a politikai színtéren sincs a negatív kampánynak olyan hagyománya, mint az angolszász országokban. A pártok választási hadjárata általában kemény, de ritkán személyeskedő vagy sértő. Kivételek persze vannak.

Mivel előrehozott választásokról volt szó, a tavalyi kampány nem bővelkedett eredeti ötletekben, de a célegyenesen már érezhetően eldurvult a hangnem. Míg Angela Merkel a CDU élén józan és őszinte kampányt igyekezett folytatni (sokak szerint éppen ez volt az oka a későbbi igen gyenge eredménynek), a kétségbeesetten küzdő szociáldemokraták egyre hevesebben támadták a szerintük neoliberális és szociálisan érzéketlen konzervatívokat. A legfőbb célpont a CDU pénzügyminiszter-jelöltje, Paul Kirchhof volt, aki az adórendszer radikális leegyszerűsítését szorgalmazta, de amúgy - lévén, hogy egyetemi professzor - teljesen járatlan volt a politikában. Az amúgy meglehetősen szimpatikus tudós embert az SPD kampánya olyannyira kicsinálta és ellehetetlenítette, hogy azóta sem igen bukkant fel a nyilvánosság előtt.

A politikusok magánéletét sem szokás negatív értelemben politikai célokra felhasználni. Nem volt így téma sem Gerhard Schröder és Joschka Fischer gyakori házasságkötése, sem egyes politikusok többé-kevésbé nyíltan vállalt homoszexualitása. Az egyetlen személyeskedő támadás érdekes módon Schröder feleségétől, Doris Schröder-Köpf-től származott, aki szerint Angela Merkelnek, mint gyermektelen nőnek fogalma sincsen a gyermeküket egyedül nevelő nők mindennapjairól. Ez aztán a szocdemeknek is enyhén kínos volt, de oda vezetett, hogy Schröder a Merkel elleni tévévita végén a megdöbbent milliók szeme láttára szerelmet vallott feleségének: mert Doris "azt mondja, amit gondol, és úgy él, ahogy beszél, többek között ezért szeretem."

>