Öt év, sok százezer halott, 750 milliárd dollár

Az iraki háború kitörésének ötödik évfordulóján tartott beszédében George Bush amerikai elnök kiejelentette, hogy a rengeteg halott és beleölt pénz ellenére Irak megszállása megérte az áldozatot. "Elnökségem elején is helyes döntés volt Szaddám Huszein hatalmának megdöntése, elnökségem jelen pontján is helyes döntésnek tartom, és mindig is helyes döntésnek fogom tartani" - jelentette ki.

Hozzátette, hogy a világ jobb hely lett az amerikai döntésnek köszönhetően, és az Irakban meggyilkolt iszlám fegyveresek legyőzésével megelőzték, hogy azok közvetlenül az Egyesült Államokban támadjanak, írja a BBC. Beszédét azzal zárta, hogy az Egyesült Államoknak meg kell nyernie a harcot, és ez sikerülni is fog.

Egyre kevesebben osztják azonban Bush bizakodását Irakkal kapcsolatban. A CBS News március közepén készített felmérése szerint az amerikaiak 64 százaléka úgy véli, hogy nem érte meg az iraki háború az áldozatokat. Bill Clinton egykori külügyminisztere, Madeleine Albright egyenesen az amerikai külpolitika legnagyobb katasztrófájának nevezte az iraki konfliktust, ami szerinte még Vietnamnál is rosszabb fényt vet az USA-ra. Colin Powell, aki a háború kitörésekor amerikai külügyminiszter volt, és a háború megkezdése előtt az ENSZ-ben a vitatott bizonyítékokat bemutatta, már szintén szégyenfoltként említette az Irak megtámadása mellett érvelő beszédét.

A háború következtében megromlott az Egyesült Államok viszonya Európa két nagyon fontos országával, Franciaországgal és Németországgal, és az oroszok sem nézték jó szemmel Irak megszállását. Ráadásul a háború elején kitűzött célokból egyiket sem sikerült maradéktalanul teljesíteniük az amerikaiaknak, és az is kiderült, hogy megalapozatlan érvekre hivatkozva indították meg a hadműveleteket. Nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban, Szaddám Huszein hatalmának megdöntése nem jelentett megrendítő erejű csapást a nemzetközi terrorizmusra, és a diktatorikus rezsim eltűnésével nem indult be demokratizálódási folyamat a térség más országaiban.

Nem sokáig bizakodhattak

A konfliktus elején még bízhattak a viszonylag gyors átmenetben az amerikai vezetők. A 2003. március 20-án indított hadműveletek meglepően kevés ellenállásba ütköztek, és három héttel később szimbolikus értékkel bírt, amikor irakiak amerikai katonák segítségével ledöntötték Szaddám Huszein szobrát Bagdadban. Két hónappal a háború kezdete után Bush hivatalosan is bejelentette, hogy befejeződtek Irakban a hadműveletek. "A zsarnok megbukott, Irak felszabadult" - mondta mosolyogva. Nem késlekedtek a rendezés megkezdésével, már május elején kinevezték egy katonai vezető helyére Paul Bremert Irak polgári kormányzójának. Kinevezését fontos előrelépésnek szánták a demokratizációs folyamatban.

A kezdeti sikerek ellenére 2004 elején megsokasodtak a problémák. A Szaddám idején hatalmon lévő szunnita kisebbség már a megszállás kezdete óta fegyveres harcot folytatott a koalíciós erők ellen, de a március végén az ellenállás központja, Fallúdzsa ellen indított hadművelettel egyidőben a síita területeken is lázongás tört ki, és még az Amerika-barát kurd országrészben sem helyeselték a kemény fellépést a lázadókkal szemben. A radikális síita vezető, Moktada asz-Szádr által indított lázadás az ország szinte valamennyi nagyobb síita városát érintette. Az összecsapásokban több százan életüket vesztették, de végül sikerült tűzszünetet kötni.

Az addig háborúpárti amerikai közvélemény már a harcok hatására is kezdett szembefordulni az iraki megszállással, és egyre többen követelték, hogy az amerikai katonák adják át az ország vezetését az irakiaknak. Tovább rontotta a háború megítélését, amikor néhány héttel később amerikai katonák által elkövetett brutális kínzásokról készült képek kerültek nyilvánosságra. Az abu-grébi börtön körüli botrányba többek között az akkori amerikai főparancsnok, Ricardo Sanchez is belebukott. Hamarosan az is kiderült, hogy a fogolykínzásokban a CIA is részt vett, és részben innen indult ki az elmúlt években a titkos CIA börtönök létezése vagy az ügynökség módszeresen alkalmazott brutális kínzásai kapcsán a szervezet körül kialakult botrány.

Egyre romlott a helyzet

Miközben a háború fokozatosan vesztett támogatottságából, a demokrácia bevezetése sem ment zökkenőmentesen Irakban. Bremer ugyan júniusban átadta a hatalmat az ideiglenes iraki kormánynak, és ezzel a megszállók elvben elküldhető vendégek lettek, de a 2005. január végén tartott nemzetgyűlési választások nem hozták meg a kívánt eredményt. Az országot nyolcvan éven át irányító, de Szaddám bukásával marginalizálódott szunniták ugyanis bojkottálták a szavazást, ezért a hatalom szinte teljes egészében a korábban elnyomott síiták kezébe került, miközben a hivatalat árpilisban elfoglaló Dzsalal Talabáni elnök a diktatorikus rendszer idején szintén elnyomott kurdokat képviselte.

A feszült helyzetben 2006 februárjában felrobbantották a síiták al-Aszkari mecsetét, amely a felekezeti polgárháború kezdetét jelentette a síiták és a szunniták között. A véres összecsapások következtében több mint négymillió iraki hagyta el otthonát, és az ország újból csatatérré változott. Egyes amerikai katonai parancsnokok reményeivel ellentétben Szaddám Huszein elfogása, majd kivégzése nem hozott érdemi változást a konfliktusban, számos ország bírálta ugyanakkor az Egyesült Államokat az exdiktátor kivégzéséért.

Bizonytalan kilátások

2007 elején az amerikaiak új stratégiával próbáltak véget vetni a pusztító polgárháborúnak. Bush elnök 30 ezer fővel növelte az iraki csapatok létszámát, a katonáknak elsősorban Bagdadban és környékén kellett megfékezniük a szektariánus erőszakot. Az amerikai hadvezetés szerint az új stratégia legalább részben eredményes volt, mivel 2008 januárjában 767-en haltak meg Irakban, ami az egyik legbékésebb hónap lett 2003 decembere óta. Emellett a helyi szinten kezdeményezett összefogás keretében több szunnita csoport állt át a koalíciós erők oldalára az iraki al-Kaida és a radikális lázadók ellen. Egyelőre nem látszik azonban, hogy hosszú távon beválik-e a stratégia, ami egyébként 2009 közepére jósol országos biztonságot.

Az iraki hadműveletek jövője a 2008-as amerikai elnökválasztás miatt egyébként is kérdéses. Ráadásul 2006-ban a demokraták többséget szereztek a kongresszusban, ezért a korábbinál sokkal gyakrabban kerül napirendre az iraki csapatkivonás lehetősége. A kivonulást ellenző republikánusok amerikai hírszerzőkre hivatkoztak, akik szerint a kivonulással az új stratégia segítségével biztosított területeken is újra fellángolna a polgárháború, és félő, hogy a szomszédos államok is beavatkoznának az iraki belharcokba. Az Egyesült Államok ugyanis többször is azzal vádolta Iránt és Szíriát, hogy előbbi a síitákat, utóbbi a szunnitákat támogatja, és a két ország fegyverekkel látja el a különböző iraki lázadó szervezeteket. Az amerikaiak egyébként sem nézték jó szemmel Irak és Irán barátkozását, aminek Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök bagdadi látogatása volt a legutóbbi mozzanata.

A hírszerzők figyelmeztetése azonban leginkább Törökország és az észak-iraki kurdok esetében volt helytálló. Ankara ugyanis 2008 elején a hadsereg vezetőinek engedve megtámadta az Irak északi részén található kurd területet, ahonnan a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) már évek óta folyamatosan támadásokat intézett a török határ mentén. A konfliktus oka, hogy a kurd lázadók egy olyan független Kurdisztánért küzdenek, amelynek terveik szerint része lenne a Törökország délkeleti területén élő kurd népesség is. Az Egyesült Államok sikerültelenül próbálta lebeszélni Ankarát az offenzíváról, és az Irak addig egyébként békés térségében kialakult káosz nem segít a polgárháborús helyzet stabilizálásán dolgozó koalíciós erőknek. Egyelőre teljesen bizonytalan, hogy meddig folytatódnak a harcok az iraki konfliktus legújabb frontvonalán.

Milliók haltak meg és menekültek el

Nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy mennyien vesztették életüket a háború következtében, de a legoptimistább becslések is megdöbbentőek. A pusztán az angolszász médiában közölt haláleseteket összesítő Iraq Body Count (IBC) 2007 végén csaknem százezer halottról számolt be, míg a 2008 januárjában a New England Journalban publikált, és az iraki egészségügyi minisztérium számára készített felmérés szerint nagyjából 150 ezerre tehető az áldozatok száma.

A Lancet honlapján közzétette iraki családok megkérdezésével készült felmérés alapján ugyanakkor már 2006 közepéig csaknem 700 ezren vesztették életüket az arab országban, a hasonló módszerrel dolgozó Opinion Research Business 2007. augusztusi felmérése szerint pedig már akár egymilliónál is több iraki halhatott meg, elsősorban a 2006 februárjában eldurvuló felekezeti erőszak következtében.

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatai alapján szintén a felekezeti erőszak következtében hagyta el otthonát több mint 4 millió iraki, a lakosság 15 százaléka. Közülük minden második a környező országokba, leginkább Szíriába és Jordániába menekült, ahol komoly válságot okozott érkezésük. Az ENSZ menekültügyi ügynöksége szerint a tömeges kivándorlás már a régió stabilitását veszélyezteti, de az országot elhagyó irakiak többsége a különböző miliciák és lázadók miatt fél visszatérni az otthonába.

Koalíciós erők és magánkatonák

A rengeteg civil áldozat mellett a koalíciós veszteségeket dokumentáló icasualties.org alapján öt év alatt összesen 3993 amerikai és 175 brit katona vesztette életét, és további 19 ország összesen 133 katonája is meghalt Irakban. A meggyilkolt lázadók és terroristák számát 20 ezerre becsülik.

Az eredeti inváziós haderő csaknem 300 ezer katonából állt, ebből negyedmilliót az Egyesült Államok, 45 ezret Nagy-Britannia küldött, de lengyel és ausztrál katonák is részt vettek az első hadműveletekben. Az elmúlt öt évben összesen 43 ország küldött csapatokat Irakba, ugyanakkor 2008 elejéig minden második már kivonult az országból, és a maradók is jelentősen csökkentették katonáik számát.

Jelenleg nagyjából 170 ezer katona állomásozik Irakban, ebből a GlobalSecurity.org szerint 158 ezren amerikaiak, 4500-an britek, a kicsik közül Dél-Korea, Románia és El Salvador van jelen több száz katonával. A fontosabb kivonuló országok közé tartozik Olaszország, Hollandia és Spanyolország, mindhárom nemzet több mint ezer katonáját vitte haza. A háború elején 300 katonával egy évig Magyarország is jelen volt Irakban (a magyar szerepvállalásról keretes írásunkból tudhat meg többet).

A hivatásos katonák mellett hihetetlenül magas, akár az 50 ezer főt is megközelítheti a regulázatlan haderő létszáma Irakban. Az évente több mint ötmilliárd dolláros forgalmat lebonyolító, általában leszerelt katonák által vezetett magáncégekből közel kétszáz működik az arab országban. Többségük különböző kormányok alkalmazásában áll, amelyek éppen a reguláris katonák létszámcsökkentésének érdekében adtak át az elmúlt években számos feladatot a civil fegyvereseknek. A magáncégek ezért személyek és konvojok biztosítása mellett sokszor már hírszerzői vagy kiképzői feladatokat is ellátnak. A magánkatonák egyébként leginkább különböző botrányok kapcsán szerepeltek a hírekben, mivel Paul Bremer, Irak volt amerikai kormányzójának leginkább kritizált döntése értelmében nem járhat el ellenük az iraki igazsságszolgáltatás. Éppen ezért nem lehetett megfelelően felelősségre vonni például az iraki kínzásokban szerepet vállaló vagy az akcióik közben civileket is meggyilkoló magánkatonákat.

Csak a II. világháborúra költöttek többet

A háború költségeiről az áldozatok számához hasonlóan szintén megoszlanak a vélemények, de az egyértelmű, hogy az iraki konfliktus messze többe került, mint amire Bush kormányában öt évvel ezelőtt számítottak. A BBC szerint Bushék 2003-ban még 74 milliárd dollárt (kb. 13 billió forintot) különítettek el a háború teljes költségvetésére. Azóta két és félszer többe kerül egy év Irakban, összesítésben az amerikai kongresszus Költségvetési Hivatala a 2008-ra előirányzott költségekkel együtt nagyjából 750 milliárd dollárral (kb. 135 billió forinttal) számolt.

A borúlátóbbak szerint a végleges költségeket egyedül a második világháborús - inflációval felszorzott - kiadásokhoz lehet majd hasonlítani, a tizenkét évig tartó vietnami háborúnál pedig csaknem másfélszer többe kerülhet az iraki konfliktus. A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz a Times Online-on publikált számításai szerint a végleges költségek akár a 3000 milliárd dollárt (kb. 648 billió forintot) is meghaladhatják majd, mivel szerinte a kormányzat nem veszi figyelembe a 65 ezer sebesült katona egészségügyi ellátásának a költségeit és a konfliktushoz köthető negatív gazdasági hatások következményeit. Stiglitz példaként említette, hogy a magas olajárak is részben az iraki konfliktus következményei, és a háborús kiadások folyamatosan visszafogják az egyébként is gyengélkedő gazdaságot.